Győztes hadvezér, családapa, nemzeti hős, kármelita szerzetes… és a Katolikus Egyház szentje?

Mind a magyar, mind az egyháztörténelemben találkozhatunk olyan asszonyokkal, akik többgyermekes anyaként, férjük halálát követően kolostorba vonultak, további szolgálatuk révén teljesedik ki az életük, és ma a Katolikus Egyház szentjeként tiszteljük őket. Ilyen volt többek között Árpád-házi Szent Erzsébet vagy Svéd Szent Brigitta is.

Olyanról talán kevésbé vagy egyáltalán nem hallottunk, hogy egy férfi, aki sikeres és befolyásos katona volt, egy a nemzetének sorsát meghatározó csata győztes hadvezére, nemzeti hős, feleségének halálát követően szerzetes lesz, és ma az Egyház egyik szentje.

Ha Portugáliában járunk, egy ilyen példát láthatunk. A szent személyével majd’ minden a luzitánok földjére utazó zarándok találkozik, ha kevesen is figyelnek fel rá. Utazni kell miatta, a batalhai Győzelmes Szűz Mária-kolostorhoz, mely a fővárostól úgy másfél órányi, Fatimától húszpercnyi autóútra van. A kolostor több szempontból is kiemelkedő helyszíne Portugáliának. Történelmi múltja (a közelben zajlott a 14. század végén a portugál nemzet sorsfordító csatája Aljubarrotában, és falai között találjuk az Avis-ház legjelentősebb uralkodóinak sírhelyét), épített öröksége (az épületegyüttes a mánuel stílus egyik legszebb példája, az UNESCO-világörökség része) és jelene miatt (a kolostor falai között van a portugál ismeretlen katona sírja, azaz itt találjuk a luzitán „Hősök terét”, az állami delegációk célállomását) is jelentős. A kolostorban, melyet a győztes csata után hálaadományként építettek, a domonkosok 1834-ben történt elűzése óta nem élnek szerzetesek.

Amikor valaki Batalhába, a kolostorhoz érkezik, Portugália egyik legnagyobb méretű lovas szobrát láthatja az épületegyüttes szomszédságában. A paripán ülő vitéz nem más, mint a már említett sorsfordító csata neves hőse, aki történetünk főszereplője. Ismerjük meg őt.

Nuno Álvares Pereira 1360. június 24-én született Portugáliában, valószínűleg Cernache do Bomjardinban, Álvaro Gonçalves Pereira testvér, a Máltai Lovagrend tagja, Crato priorja és Donna Iria Gonçalves do Carvalhal törvénytelen fiaként. A gyermeket körülbelül egy évvel a születése után királyi rendelettel törvényesítették, és így a korabeli nemesi családok utódaira jellemző lovagi nevelésben részesülhetett. Tizenhárom éves korában Leonor portugál királyné pártfogásába került, az udvarban élt, és lovaggá ütötték. Tizenhat évesen apja kívánságára feleségül vette a gazdag fiatal özvegyet, Dona Leonor de Alvimot.

A házasságból három gyermek született, két fiú, akik korán meghaltak, és egy lány, Beatrice,

aki Afonsónak, Bragança első hercegének, I. János király (az Avis-ház alapítója) fiának felesége lett.

Amikor I. Ferdinánd király 1383. október 22-én örökös nélkül meghalt, bátyja, João belekeveredett a luzitániai koronáért folytatott küzdelembe. A trónt a kasztíliai uralkodó akarta megszerezni, aki az elhunyt király lányát vette feleségül. Nuno I. János pártjára állt. Őt tette meg constable-nak, azaz a hadsereg főparancsnokának.

Nuno több alkalommal is győzelemre vezette a portugál sereget, egészen az aljubarrotai csatáig (1385. augusztus 14.), amely véget vetett a spanyol trónkövetelésnek.

Nunót katonai képességei mellett mély lelkiség jellemezte, az Eucharisztia és a Boldogságos Szűz iránti mélységes szeretet, mely belső életétnek alapja volt. Teljesen Mária tiszteletének szentelte magát; szerdánként, péntekenként és szombatonként Mária tiszteletére böjtölt, valamint az ünnepek vigíliáján. Zászlajára, amelyet személyesen készített, a kereszt, Szűz Mária és a szent életű lovagok, Jakab és György képét helyezte.

Saját költségén számos templomot és kolostort építtetett, köztük a lisszaboni kármelita templomot és a batalhai Győzelmes Szűzanya-templomot.

Felesége 1387-ben bekövetkezett halála után Nuno nem kívánt újra megházasodni, és tisztasági fogadalmat tett. Amikor végre eljött a béke, vagyonának nagy részét a veteránoknak adományozta, a fennmaradó részről 1423-ban rendelkezett, amikor úgy döntött, hogy belép a kármeliták helyi kolostorába, amelyet ő maga alapított, és a Szűz Mária Nuno testvér nevet vette fel. A szeretettől vezérelve lemondott a hatalomról, hogy a szegényeket szolgálja: e radikális életútválasztás elmélyítette a hit hiteles útján, amelyet mindig is követett. Ezzel a döntéssel maga mögött hagyta a háború és a hatalom fegyvereit, hogy lelki páncélba öltözzön, ahogyan azt a Kármel szabálya ajánlja.

Szeretett volna visszavonulni egy Portugáliától távoli közösségbe, de a király fia, Don Duarte megakadályozta ebben. Ám semmilyen hatalom nem korlátozhatta abban, hogy a szerzetesi életnek és mindenekelőtt a szegényeknek szentelje magát, akiket továbbra is minden lehetséges módon segített és szolgált. Napi élelemosztást szervezett, és soha nem késlekedett, hogy szükségleteikre figyeljen.

Portugália királyának parancsnoka, a hadsereg főtisztje és győztes vezére, a kármelita közösség alapítója és jótevője amikor belépett a kolostorba, nem akart semmilyen kiváltságot, hanem a laikus testvér legszerényebb rangját választotta,

az Úr szolgálatába állítva magát, védőszentjét, Szűz Máriát tisztelve és a szegényeket szolgálva, akikben Jézus arcát ismerte fel.

Fontos megemlíteni Szűz Mária testvér, Nuno halálának napját is: 1431. április 1-jén, húsvétvasárnap adta vissza lelkét Teremtőjének. Ezt követően a nép azonnal szentként tisztelte, és „O Santo Condestavel”-nek nevezte el.

Míg Nuno életszentségének híre megmaradt a nép körében, és idővel egyre inkább elterjedt, a kanonizáció folyamatához vezető köztes időszak sokkal összetettebb volt. A szenttéavatási eljárást a portugál uralkodók, majd a kármelita rend kezdeményezte. De sok akadály is felmerült. Csak 1894-ben sikerült Anastasio Roncinak, a kármeliták akkori főposztulátorának bevezetnie Boldog Nuno kultuszának ab immemorabili elismerési folyamatát, amely a nehézségek ellenére 1918. december 23-án XV. Benedek pápa Clementissimus Deus dekrétumával eredményesen lezárult.

Ereklyéit sokszor áthelyezték a kármelita templomban lévő eredeti sírhelyéből, míg végül 1961-ben, Boldog Nuno születésének hatszázadik évfordulója alkalmából zarándoklatot szerveztek az értékes ezüst ereklyetartóval, amelyben földi maradványait őrizték. Nem sokkal később elrabolták, és az ereklyetartó azóta nem került elő. Helyettük néhány csontot, más helyről származó ereklyét gyűjtöttek össze és őriztek meg. Az eredeti sírhely 1996-os felfedezése, néhány hitelesített csonttöredékkel együtt, felébresztette a vágyat, hogy Boldog Nuno szenttéavatási eljárását befejezzék.

A kármelita rend főposztulátora, Felipe M. Amenós y Bonet újra felkarolta az ügyet, és 2000-ben a Szentszék egy, a vitéz-szerzeteshez kötődő csodát is elismert. Miután a szükséges vizsgálatokat elvégezték, XVI. Benedek pápa 2008. július 3-án kihirdette a csodáról szóló dekrétumot. A 2009. február 21-i konzisztóriumon jelentette be, hogy Boldog Nunót 2009. április 26-án a szentek közzé emeli. Liturgikus ünnepe: november 6.

Szerző: Kuzmányi István

Forrás: Vatican.va (a szent életrajza)

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír