Ha akarod, megtisztíthatsz!

A leprás beteg gyógyításának megindító története idén a nagyböjti szent idő küszöbén szól hozzánk, néhány héttel azután, hogy Ferenc pápa megnyitotta az imádság évét, s pont azon a napon, amikor Lourdes-ban a „Hölgy”, vagyis a Boldogságos Szűzanya először jelent meg Bernadettnek. Ez a nap már több mint három évtizede imanap, a betegek világnapja.

Ez a csodaszép bibliai jelenet arra hív minket, hogy a húsvéti készület számunkra is legyen egy út, amelyen a test és a lélek megtisztulásának vágyával bátran egyre közelebb lépünk Jézushoz.

A leprás ember őszinte, feltétel nélküli bizalmával így mi is erősödünk az élő imádság erejében, melyet most különösen a betegekért végzünk, elsősorban a ránk bízottakért. De minden beteget imádságainkba foglalunk, azokról sem feledkezve meg, akikért talán senki sem imádkozik.

Pillantsunk most mi is Jézus tekintetével erre a beteg emberre! A társadalom számkivetett és megbélyegzett tagja ő. Izolált börtönében a saját maga börtönőre is, hiszen már messziről csengetnie és kiabálnia kell: „Tisztátalan!”, s ezért nagy ívben el is kerüli mindenki. Hányan vannak ma is hozzá hasonló szegény, beteg vagy éppen bűnösnek titulált felebarátaink, akik megalázva, kifosztva és mindenüktől megfosztva a perem szélén élnek! Vajon észrevesszük-e őket? „A szeretet koldusait, / ahogy állnak az út mentén” – énekli a Korál együttes A szeretet koldusai című dalban, amely így folytatódik: „Gazdagságuk a türelem. // Vess egy pillantást feléjük, / ők sem mások, mint te meg én.”

S valóban, rá kellene ébrednünk, hogy

az Úr színe előtt bizony mindannyian koldusok vagyunk, a szeretet koldusai; üres kézzel állunk előtte.

Valamiféle betegségben, testi vagy lelki szükségben és hiányban, úgy hiszem, kivétel nélkül mindannyian szenvedünk vagy szenvedni fogunk. Van-e bennünk is olyan őszinte, alázatos hit, mint a leprás betegben volt, hogy Jézushoz menjünk, kérlelve rá szegezzük a tekintetünket, s egyedül tőle kérjük a segítséget, a gyógyulást és a tisztulást a sebeinkből?

Most, ebben

a jövő évi jubileumi szentévre előkészítő, az imádságnak szentelt esztendőben kérjük valamennyien, hogy növekedhessünk a Jézus elé álló leprás bizalmában, mert az minden feltétel nélkül való hit, bizalom.

Benne van elsősorban az, hogy én bizony egészen ráhagyatkozom az Úrra, mert tudom és hiszem, ő valóban mindent megtehet. Ugyanakkor benne rejtőzhet az is, hogy bár szeretnék meggyógyulni végre, ám ha a Jóistennek nem ez az akarata, mert a magam és mások örök üdvössége szempontjából más a szándéka, én azt is tudomásul veszem: ha akarod, megtisztíthatsz, s ha úgy akarod, hát nem! „Legyen nekem a te szavad szerint!”

Nemrég egy ifjúsági összejövetelen, egy úgynevezett dicsőítő esten jártam, hogy a gyóntatással, lelki beszélgetéssel segítségükre legyek a fiataloknak. A szolgálatban ott éreztem az Úr Jézus irgalmas tekintetét, érintő és gyógyító kezét. S bár a dicsőítésből nem sokat hallottam, hiszen mindig jöttek hozzám, azért a végén az egyik dal néhány sora szíven ütött: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem, / csak egy szóval mondd, és él a lelkem, / légy segítségül hitetlenségemen, / mondd, hogy hozzád menjek a vizeken!” (Ararat: Dávid Fia) Ha ebben az énekben a leprás mellett ott van az út széléről kiáltó vaknak, a beteg szolgáért esedező századosnak, a holdkóros fiúért könyörgő apának, sőt a még kicsiny hitű, a vízen Jézus felé induló Péternek a fohásza, hite és imája is, az éppen azért van, mert olyan jó lenne ezt a sok kérést, imát együtt elsajátítanunk!

Végezetül álljon még előttünk a Molokai szigetére száműzött leprások nagy apostolának, Szent De Veuster Damján atya csodálatos életpéldája, aki Krisztus örömével élt a betegek között, tudatosan vállalva sorsukat. Már egészen fiatalon és kicsattanó egészségben arra vállalkozott, hogy élete végéig a legsúlyosabb leprás betegek között éljen önkéntes börtönben, egy tengeri szigeten, kitéve a fertőzés állandó veszélyének. Nagyon jól tudta, hogy az akkor még gyógyíthatatlan kórt bármikor megkapja, s onnét már nincs visszaút.

Ha mi nem is tudunk ilyen radikális és kemény missziós útra vállalkozni, mint Damján atya, azért csak buzgón induljunk el a mindennapokban, s járjuk az irgalmas felebaráti szeretet krisztusi útját a körülöttünk élők, azaz a ránk bízott emberek körében. S mindig Jézus tekintetét lássuk magunk előtt, a másikhoz lehajoló szamaritánus és a bajba jutott, irgalmat kolduló ember szemében is!

Szerző: Bognár István

Magyar Kurír