Hardi Richárd szemorvos legújabb missziója a kongói háború árnyékában

Kezemben egy betegkarton. A dátum, 2013. október 29.! Felismerem rajta saját írásomat: „Minden OK, elengedve gyógyszerekkel”. Ez bizony egy betegkarton 12 évvel korábbról. Úgy tudom, hogy a 2013-as basankusui misszió az első volt, és azóta évente visszajöttünk egyszer, kivéve 2021-ben, a covid miatt. Na, de hogy került éppen ez a karton a kórházudvar közepére? Hiszen onnan szedtem föl, miután egy gyerekhad szétdobált egy halom kartont. Az idei misszió (2025. február) utolsó napján nagytakarítást, nagy kiszórást végeztek. Yann mondta a kórházi vezetőnek a tízéves kartonokra mutatva: nekünk nem kell, felesleges tartogatni. Mire ő kiadta az utasítást, tessék kivinni a szemétdombra. Ez a kórház udvarán van, jó messze a termektől, kerítés nélkül. Onnan a gyerekek nagy visítás közepette széthordták, szétdobálták. Így lesz a hivatalos dokumentumokból csomagolópapír, gyújtós stb. Emlékszem, Kabindában rendszeresen találkoztunk összeírólapokkal, amiken saját adataink is lehettek, vagy éppen szavazócédulákkal. Kissé meredek dolog, mondtam az igazgatónak, hiszen ezek hivatalos dokumentumok. Ő meglepetést és felháborodást színlelve adott nekem igazat… mindegy, úgysem gondolta komolyan – legyint rá.

Az idei, 2025-ös basankusu-nioki szemészeti misszió január utolsó hetében kezdődött. Két hét itt, két hét ott, ez volt az én programom, de nem sejtettük, hogy az egész borulni fog.

Érkeztünk egy vasárnap, a szokásos járattal. LET–410-es géppel, nyugi, csehszlovák gyártmány, és pont nemrég festették újra – de tényleg. Különben is, egy jó öreg missziós atya megmondta: „Te, Risár, nem kell félni, a rosszak már rég lepotyogtak.” Nem is féltünk, és háromórás sima repülés után érkeztünk Basankusuba. Az Egyenlítő fölötti északi féltekén ilyenkor a száraz évszak van, aránylag békés, csendes viszonyokkal. Legalább két órán át sűrű, zárt őserdő felett szálltunk, lenézve elgondolom, milyen lehet ott lakni, egy kanyargós folyó partján. Reggel elmész halászni, kerülgeted a vízilovakat – ott nem állsz meg, mert tudod, hogy krokodil les rád. Nincs hajsza, stressz, csak a kígyók miatt esetleg… Fogsz két halat, ez elég, és szépen hazaevezel. Közben szedsz gyümölcsöket, s így megvan az aznapi betevő falat…

Érkezésünk a szokásos meleg, énekes fogadtatással mindig megható. Az ápolóiskola növendékei fogadnak, virágcsokor, énekek, köszöntés. Majd megindul a menet, gyalog megyünk, a reptérről a kórház 300 méter, majd onnan a procure (beszerzést, ellátást szolgáló létesítmény – a szerk.) még 800. Persze folyik rólunk a víz, a trópusi párás levegő is nyomaszt rendesen, nagy a por és a zsivaj.

„Te, Richárd, baj van, idén csak egy szemész tanuló orvos jelentkezett, sokan csak ígérgették, hogy jönnek, de visszamondták idő előtt” – mondta nekem Yann telefonba a misszió előtt. Ez nagy baj, mert a szemész rezidensek végzik általában a rendelés 80 százalékát.

„Sebaj, én tudok szerezni segítséget, ha van üres hely” – válaszoltam. Így esett, hogy Simon Pierre, klinikánk igazgatója, aki jelenleg Kinshasában van szakképzésen és János – aki fiatal önkéntesként volt nálam – is jöhettek Basankusuba. Simon rendkívül komoly munkát végzett. A maga szótlan és nyugodt stílusában megszakítás nélkül rendelt délelőtt és szürkehályogot operált délután. Neki ez már a harmadik missziója volt Basankusuban, tudta, mi vár rá a rendelőben. Ott eléggé nagy nyomás nehezedik az emberre, felállítottunk hét réslámpát, a segítő ápoló tanulók feladata, hogy fordítanak és a betegeket irányítják, és feltöltik a megüresedett helyeket. Abban a teremben, ahol ez folyik, iszonyú a zűrzavar, hangzavar, a tohuvabohu, hiszen amit franciául mond az orvos, kell fordítani, és általában többszörösen magyarázni. Gyakran a magyarázás több időt tesz ki, mint a vizsgálat maga.

János pillanatok alatt megtanulta a szem ultrahangos bemérését és a műlencsetervezést, és amolyan műtétiprogram-főszervező állásba lépett. Ez nagyon nagy segítséget jelent, mert az orvosoknak nem kell megszakítaniuk a munkát, amint egy műtétes beteget találnak. A méréseket elvégezve a betegeket irányítja és besorolja a műtétes programba. Majd amint van üres réslámpa, ő is megnézi, hogy egy-két érdekes beteg hogy is néz ki. Az egyik belga orvos csodálkozva mondja nekem: „Te, Richárd, a János tiszta profi módon vizsgál betegeket! Hol tanulta?” „Hát nálam” – mondom… Ez a János egy csodabogár! Épp csak érettségizett (Pannonhalmán), és az orvosi előtt kijött hozzám, hogy belekóstoljon a missziós életbe. Pont munkaerőhiány volt a műtőben, és így önkéntesként négy hónapot lehúzott mellettem. Szinte azonnal elsajátította a műtőben használatos rengeteg mütyürt, szervezte, irányította a betegeket, és elsőrendű műtős ápoló lett belőle. De ez nem volt neki elég, a rendelésen mindent akart látni és érteni. Hamar megtanulta a réslámpát használni, sőt, szemfeneket tükrözni! Na, ehhez kell némi akarat és ügyesség, ami nála nem hiánycikk. Majd felszerelte az immár egy éve vásárolt térfigyelő kamerarendszert a klinikára, amivel az adminisztrációs stábunk tekintélye nőtt, illetve az éjszakai esetleges történések lelepleződhetnek. Főzött egy csodálatos pörköltet is újévre.

Érkezésünk után azonnal munkába kezdünk. A műtőnek szánt helyiségekbe lépve iszonyú bűz fogad, patkányok fellegvárává változott helyiségek, sarkok, mindenütt szemét és totál poros felületek. Kicsomagolni, patkányt űzni, takarítani – egész délutános program. Másnap elkezdem a mikroszkópokat sikálni, pucolni és tesztelni. Bizony nem tesz jót az állás, ezt minden évben megállapítom. Ahogy viszik ki a rendelésre szánt műszereket, szépen, lassan „feláll” a műtő, egyes, kettes és hármas, plusz a sterilizációs szoba. Közben sorra kapcsolom be a műszereket egyenként. A nagyobb kapacitású masinákat először csak bedugjuk, és várunk pár órát. Erre azért van szükség, mert a bennük levő nagyobb kapacitású kondenzátorok a hirtelen működtetés miatt egyszerűen felrobbannak. Egyik évben jártunk így, mindenki azt hitte, hogy lövöldözés van, és hanyatt-homlok menekült.

Szépen lassan terhelem a hálózatot, egyenként kapcsolva be a mobilklíma-berendezéseket, mikroszkópot, phakomasinát (a phakoemulsifikáció – közismert rövidítéssel: phako; ultrahangos lencseeltávolítás, melynek során nagy frekvenciájú hanghullámok segítségével apró darabokra zúzzák az elhomályosodott szemlencsét, majd eltávolítják  ezeket – a szerk.) és az autoklávot (gőzsterilizátor – a szerk.). Egyszer csak – pakk, elszáll az áram. Sebaj, itt van velünk Steven mester, majd ő kideríti, hol a probléma. Ő a kórházi elektromos hálózat megteremtője és kivitelezője, profi villanyszerelő. Választása hamarosan a mobilklímákra esett. Ezeket kinyitva lehangoló kép tárul elénk: mindegyik berendezés egy-egy patkánylak. Itt aztán lehet rövidzárlat, pálmamagok mindenfelé, szalma, fű és miegymás, és főleg: pisi és kaki. Jöhet a kompresszor- és a generálfelújítás! Közben én a mikroszkópokat veszem kezelésbe. Lencséket megpucolni, a pedált, elektronikát átnézni, nekem kedves időtöltés. Közben illatosítunk, zenét is kapcsolunk, és így jövünk egyenesbe, hétfő délután indulhat a műtő!

Indul is a nagyüzem, hétfőtől a rendelésen körülbelül háromszáz beteg, és a műtőben napi mintegy negyven operáció. Jó kis „móka”, viszont igen nagy feszültséggel, mindenki első akar lenni, kiabál és követelőzik. A rendet rendőrök tartják fenn, kell is az egyenruhás jelenlét még akkor is, ha gyakran strandpapucs illik hozzá. Idén viszont fegyveres katonák is vannak, ezt komolyan nem csípem. Ők már tudják, hogy keleten nagy a baj.

Valamikor a negyedik napon jön a hír: elesett Goma városa. Ez Észak-Kivu megye fővárosa, a Nyiragongo tűzhányó lábánál van, és Ruandával határos, a Kivu-tó partján. A nemzetközi felhördülés nagy hullámokat ver, de hamar elcsitul. Ruandai katonák ezrei támogatják az M23-as rebellis sereget, akik hónapok, évek óta szépen lassan terjeszkednek. Mindenütt mészárolnak, erőszakoskodnak, lopnak és égetik fel a falvakat. Goma után biztosan Bukavu jön, így a két Kivu megye lesz az övék, ez pedig a jelenlegi elnök bukásának előjátéka lehet. Rendkívül sötét, borús kilátások a jövőt nézve. Hamarosan megtudom, a nioki missziót nem vállalják a belga kollegák.

Este nincs áramunk. Steve mester tavaly telepített két napenergia-rendszert, egyet a procure-re, ahol a szállásunk van, másikat a kórházba. Mindkettő leállt, valószínű, hogy villámcsapás miatt. Gyenge pontja ezen rendszereknek, hogy lítiumion-aksikkal működnek, és ezeknek a felügyelete kissé bonyolult, számítógépes követést és időnként beavatkozást is igényel. A javításhoz idő kell, így pár napig igen hangulatos gyertyafényben vagyunk, ez persze senkit nem zavar. Nagyobb baj, hogy ilyenkor nincs internet, arra pedig nagy az igény, hogy nyugtassuk az otthoniakat. Előkerül egy kisebb elektromos generátor, és a probléma megoldódik. Egyébként Basankusu város „hatalmas” fejlődésen ment át. Az utcákon megjelent a közvilágítás, a nagyobb artériák (főútvonalak – a szerk.) napelemes reflektorokkal vannak felszerelve. Ezek szépen működnek, egészen megváltoztatva ezzel az esti táj jellegét. Milyen kár, hogy a tapasztalat szerint egy-két év után már csak pislákolni és így inkább zavarni fognak. Csomó helyen, Kinshasában, Mbuji-Mayiban halvány, kriptabéli fények vannak. Ilyenkor kellene aksit cserélni bennük, de én ilyen jellegű beavatkozást még nem láttam errefelé, ezt egyszerűen a beszereléskor elfelejtik… Mennyi hulladékot termelünk ezzel! Egyébként Basankusuban rengeteg a szemét. Mindenfelé eldobált palackok, műanyag zacskók, papírok, az utolsó napi történések is mutatják, mennyire hiányzik a gyerekek nevelésében a „szemét” mint fogalom. Mint átok, érte utol a vidéket a palacközön, és azon töprengtem, ez vajon a „jobb lét” egy jele? A korábbi években a gyerekek állandóan az üres palackokat kunyerálták, idén már nem…

Az első héten 102 szürkehályogműtétem volt. Az egyik nap, amikor sikerült a rakétákat jól belőni, 28-at operálok. Sokkal több is lehetne, de sajnos a legtöbb időt a beteg cseréje és az asztal előkészítése teszi ki. Célszerű lenne két asztalon dolgozni egyszerre, amíg operálod az egyik beteget, addig valaki, aki sterilben van, előkészíti a másik asztalt és beteget, így egy mikroszkóppal simán lehetne 40-et csinálni egy nap. Persze ahhoz az is kell, hogy komplikációmentes, egyszerű eseteket fogjunk ki, mert amint varrni kell, szépen meghosszabbodik a beavatkozás ideje. Milyen zseniális ez a modern szemsebészet, apró, kalibrált és tunnelizált („tunnelizált” katéter behelyezésével mesterséges csatorna jön létre a szövetek között –  a szerk.) önzáró sebek, nincs vér, minden tiszta, szinte hozzá sem érsz a beteghez. Ittlétünk alatt 384 műtétet végzünk, ennek kétharmadát én. Simon délután jön műteni, és a régi, klasszikus hályogkivonást csinálja, nagyobb seb mellett, merev, PMMA-műlencsével (SICS-technika). Naponta négy műtét kiváló gyakorlat neki. Persze nem csak szürkehályog van, mindenféle kötőhártya-elváltozások, kisebb tumorok stb., a három műtő megállás nélkül dolgozik. Idén először látunk monkeypoxos (majomhimlős – a szerk.) betegeket. Főleg gyerekek, gyakran mindkét szem látásának teljes elvesztésével. Borzasztó állapotok, amiben nem tudjuk, az, amit látunk, a betegség vagy a rossz kezelés eredménye. Valószínűbb az utóbbi.

Vasárnap délután kirándulás. A Kongó folyam egy mellékágán lefelé indulva egy kisebb missziós telepen, szép fények, szép vidék, jó idő, kis pihenés. Mindenki piheg, és tudja, hogy hétfőn újra kezdődik a bolondok háza, a nagy nyomás. Engem az tölt el aggodalommal, hogy jön a gyerekek napja. Összegyűlt körülbelül tizenöt gyerek, őket kell szépen sorra venni. Közöttük egy retinoblasztómás (szemideghártya rosszindulatú daganata – a szerk.), nagyon csúnya tumoros beteg. A többi főleg szürkehályog. Sikerül pár madarat fotózni, de csodálkozom, hogy milyen kevés van. A nap végén nagy vihar, szerencsére már otthonról, biztos fedezékből nézzük. A semmiből jött, milyen jó, hogy nem a vízen kapott telibe. Egyik este, amikor jól elbeszélgetünk, kimegyünk, és megnézzük a Dél Keresztje csillagképet. 11-kor már szépen lehetett látni, gyönyörködünk jó sokat, Édesapámra gondolok, aki nagy csillagász volt, és Algériában 500 kilométert autóztatott minket a Szaharában dél felé a nagy semmiben, csak hogy lássuk a Dél Keresztjét. Mbuji-Mayiban és Kabindában rendszeresen és egész magasan lehet látni.

Hétfő és gyerekek. Kiderül, hogy idén sincs katéteres tűjük. Ez azt jelenti, hogy kint megszúrják a gyereket, találnak nagy nehezen egy vénát, bele merev tűt tesznek (papillon), eközben én operálok felnőttet, amint elkészülnek, behozzák a lurkót, és mire felfektetik az ágyra, elmozdul a tű, átszúrja a vénát. Lehet újra kezdeni az egészet. Közben a gyermek bömböl, mit is tehetne. A harmadik eset után megtiltjuk nekik, hogy kinn szúrjanak, így lassabban, de kevesebb szenvedés árán haladunk. Az is kiderül, hogy most sincs se váladékszívó, sem lélegeztető ambu (ballon – a szerk.), magyarán semmi, ami alapfelszerelés lenne egy altatásos beavatkozáshoz. Körülbelül negyediknek jön a kis Jacques esete. Rosszak a vénái, körülbelül fél órán át keresik, szurkálják szegényt, ő meg sír, könnye és taknya-nyála egybefolyik. Mire elalszik, és felfektetjük, előkészülünk, látjuk, hogy nemigen akar lélegezni. Így nem lehet operálni bilaterális totális szürkehályogát. A (vér oxigénellátottságát jelző – a szerk.) szaturométer (amit mi hoztunk) 40%-ot mutat. Ez nem jó, mindenféle váladékot kipréselnek belőle, és szépen lassan magához tér. Az ápolónő, akivel dolgozom, Cécile, igen nagy profizmussal bánik vele, fecskendővel leszívják stb., megállapodunk, hogy nem operáljuk. A szülők nagyon el vannak keseredve, mert egyetlen reményük mi voltunk. Mondtam, próbáljuk két nap múlva, addig kezeljék, hogy tisztuljanak a légutak. Második nekifutásra minden nagyon jól sikerül. Annyira, hogy mindkét szemet sikerül megoperálni. Másnap kötéslevétel. Ilyenkor először sír a csöppség, hiszen a ragasztós kötést lehámozni fájdalmas mutatvány. Próbálom stimulálni telefonom lámpájával, kinyitja szemét, nézegeti, követi, megfogja, majd egyszer csak felkapja az előtte heverő, az asztalra tett kötést. – „De hiszen lát!” – kiált fel az anyuka. „Igen, lát!” Nagy az öröm, és milyen jó, hogy nem adtuk fel egyhamar!

Missziós ottlétünk utolsó napján érkezik az egyik késve feladott láda. Szerencsére a benne található kartonokból még volt, így azokat teljes egészében jövőre használjuk fel. A ládában egy kis 4×4 meghajtású kétszemélyes könnyű terepjáró. Yann-nak játékszer, de már nem idén.

Napjaink eltelnek, újra csomagolás, befedés, bevédés és a repülővárás. Milyen jó lenne egyszer pirogával (kis csónak – a szerk.) lecsurogni Kinshasáig. Barátaink még aznap este felszállnak a brüsszeli gépre, én pedig meghúzom magam a procure-on, és megvárom a legközelebbi mbuji-mayi járatot. Viszlát, Basankusu, nagyon remélem, hogy jövőre újra friss csapattal jövünk, és még több betegnek, embernek hozunk gyógyulást, megkönnyebbülést, megoldást!

Richárd testvér, 2025. február

P.S.: Közben elesett Bukavu, Dél-Kivu megye fővárosa… Már felhördülés sincs…

Forrás és fotó: Richárd Testvér Kongói Betegekért Alapítvány Facebook-oldala

Magyar Kurír