Hatvan éve egy hajóban evezünk – Találkozás a Bécser házaspárral

– Honnan származnak a családjaik?

Krisch-Fekete Irén: Péter fiam egy-két éven át tartó munkával kikutatta a családunk történetét a legkisebb unokánknak, akit minden érdekel a családi múltból, mint ahogyan őt is. A 18. század elejéig tudta visszavezetni a családfa ágait. Hatalmas könyvet állított össze, s emellett felkereste a régi családi helyszíneket, sírokat is megtalált. Az apukám családja Morvaországból származik, a 19. század végén költöztek Magyarországra. Édesanyám Aradon született, ők 1919-ben jöttek át, egy ideig vagonlakók voltak, nem találtak máshol szállást. Anyukámék hatan voltak, két testvére még kiskorában meghalt diftériában, akkoriban még nem volt ellene védőoltás.

Bécser Péter: Az én nagyapám szepességi szász volt. Az idősebb fiam szokta mondani, hogy a dédapja Magyarországon született németnek, és Romániában halt meg magyarnak. Apámék ketten voltak testvérek, anyámék öten. Mi is ketten vagyunk a testvéremmel.

– Honnan származik a Krisch-Fekete név? Az egyik az anyai, a másik az apai vezetéknév?

Irén: Morvaországban a családnak Krisch volt a neve. Abban az időben, amikor Magyarországra jöttek a felmenőim, hatályban volt valami törvény, ami kimondta, hogy csak az telepedhet le az országban, akit egy magyar a nevére vesz. Egy Fekete nevezetű ember adta nekünk a nevét, akiről nem tudunk semmit. Így lett Krisch-Fekete a családnevünk.

– A szüleik mivel foglalkoztak?

Irén: Apukám tanítónak készült, aztán elvégezte az orvosi egyetemet, és orvosként dolgozott. Anyuka gyógyszerész, ahogyan az ősei is, 1802-ig visszamenően. Én a szüleim hivatását szerettem volna folytatni. Mindkét karra jelentkeztem az egyetemen, de az orvosin túljelentkezés volt abban az időben, így gyógyszerész lettem.

Péter: Az én apám a vasútnál dolgozott pályamérnökként, a nagyapám tanár volt, anyám a háztartást vezette. Én is mérnök lettem, szintén a vasútnál dolgoztam, és a kisebbik fiam is mérnök: nálunk is folytatódik a családi hagyomány. Kicsi a világ, mert egy olyan tanár felvételiztette őt a Műegyetemen, aki annak idején az apám mellett volt gyakornok.

– A vasútmérnökség sok utazással járt?

Irén: Amikor a gyerekek kicsik voltak, örökké utaztunk, akkor is, amikor még alig tudtak járni. Élvezték a vonatozást. Csak akkor vettünk autót, amikor a fiúk Pannonhalmára jártak. Előtte mindig vonattal vittük nekik a tiszta ruhát, az ennivalót, a süteményeket.

– Milyen volt a gyerekkoruk?

Irén: Nagyon szerettem a Szent Margit Gimnáziumot, aranyosak voltak a kedvesnővérek. Tizenegy évig jártam oda, akkor is, amikor már államosították az iskolát. Amikor érettségire került a sor, átvette az épületet az Agráregyetem, így minden osztály tanulóit szétosztották. Én a Jurányi utcai iskolába kerültem.

Péter: Az én iskolaéveim kalandosabban alakultak. Az elemi első két évét Kassán jártam, a következő kettőt Miskolcon. Utána három évet Tatán töltöttem, a piaristáknál, majd visszamentem Miskolcra, a gépipari technikumba, és ott végeztem az egyetemen mérnökként. Édesapámat sokszor áthelyezték a vasútnál, az egész család költözött vele mindig.

– Közben kitört a második világháború. Milyen emlékeik vannak róla?

Irén: A házban az óvóhelyen tizenhárman fértünk el az egymás mellé állított székeken. Olyan pici volt a helyiség, hogy ülve aludtunk. Az emeletes házunkban – amit az apukám építtetett, hogy ha majd férjhez megyek, együtt lehessünk, én lent, ők fönt – lakott egy másik család három gyermekkel és egy német cseléddel. Anyuka két egyedülálló barátnője, két testvére és az egyikük férje is velünk élt. Gyönyörű nagy hó volt 1944-ben, majdnem a kerítés tetejéig ért. Abból olvasztottunk magunknak vizet. Egy kis ablak nyílt az óvóhelyről, azon kukucskáltam ki. Láttam, ahogyan a németek és az oroszok közelharcban verekednek. Tízévesen úgy fogtam fel a háborút, mintha csak színjáték lenne. Utólag már máshogy gondolkodom erről, de gyerekként nem féltem.

– Nem érte a családot semmi trauma, ami kibillentette volna a biztonságérzetéből?

Irén: Apukámat Ekelre osztották be katonaorvosi szolgálatra. Csak neki volt autója. A század vezetője szerette volna levitetni magához a feleségét, ezért visszajöttünk Budapestre. Amikor indultunk volna Ekelre, már körül volt zárva a főváros, így nem jutottunk vissza. Az ekeli csapatnak nagyon jó dolga volt: egyetlen lövés sem dördült el, egész nap kártyáztak, nem halt meg senki. Egyedül Apuka maradt itt közülük. Mindenfelé ki voltak tűzve hirdetmények, hogy aki elmaradt a csapatától, az jelentkezzen, mert ha nem, főbe lövik. Anyuka hiába próbálta lebeszélni, édesapámban ott volt a kötelességtudat, becsületből jelentkezett. Így beosztották az Alkotás utcába, a Honvédkórházba mint orvost. Amikor bombázták a vasutat, becsapódott hozzájuk egy bomba. Tizenhárom orvos halt meg akkor, köztük az én apukám is. Ez 1945. január 16-án történt, 22-én lett volna negyvennégy éves. Ha nem kellett volna hazajönnünk Ekelről, még élhetett volna.

A halála előtt nem sokkal üzent nekünk, hogy jönnek az oroszok, akik nem becsülik a nőket. Féltett minket, ezért hívott, hogy legyünk vele a kórházban. Mindannyian elindultunk a nagy hóban, fehér lepedőbe csavarva, mert a Sas-hegyről mesterlövészek lőttek, szerencsére egyikünket sem találták el. A hegyen az egyik szikla mögül a másik mögé bújtunk. Ezt gyerekként én élveztem, nem hittem, hogy valami bajom eshet, pedig pattogtak a lövedékek a sziklákon. Baj nélkül odaértünk Apukához. A sok sebesült egész éjjel ordított a kórházban, emiatt édesapám végül mégis inkább hazaküldött minket. Ez 12-én volt. Ha ott maradunk vele, lehet, hogy mi is mind meghalunk.

– Hogyan tudott megbirkózni ilyen fiatalon azzal, hogy meghalt az édesapja?

Irén: Tízévesen még nem igazán fogtam fel a dolgokat. Anyuka éjszakákon át sírt, simogattam, vigasztaltam. Erőt adott a Jóisten, semmitől sem féltem, és semmitől nem lettem szomorú.

– Később az édesanyjának lett valakije?

Irén: Nem, egyedül maradt, pedig ketten is megkérték a kezét. Azt mondta, ő soha nem hoz nekem mostohaapukát, elég neki, ha én vagyok. Mindig tudtam, hogy rá számíthatok, és azt is, hogy mennyire szeret engem. Az egész életét nekem áldozta. 

Péter: Az én háborús élményeim máshogyan alakultak. Kifogtuk a kassai bombázást. Az udvarunkba beesett egy tenyérnyi repeszdarab, amit a háború végéig emlékként őriztünk. Amikor Miskolcot bombázták, apám kitalálta, hogy elvisz minket Balatonendrédre, a plébániára a nagybátyámhoz, hogy biztonságban legyünk. Mivel mégsem támadtak, két hét után hazamentünk. Aznap éjjel már bombáztak. Mind a három bombázást így fogtuk ki. Amikor negyedszerre mentünk volna haza Balatonendrédről, addigra elfoglalták Miskolcot, és a vasúti igazgatóság, ahol apám dolgozott, áttelepült Losoncra. Onnan is mennünk kellett tovább a vasutasokkal Szencre, az volt akkor a határállomás. Aztán az egész vonatnyi embert Csehország nyugati részére irányították, fél évig ott dekkoltunk egy kis vasútállomáson. Csak a háború után jöttünk vissza, tizenegy éves voltam akkor.

A vonaton összebarátkoztam egy velem egykorú fiúval. Én voltam a család melegvízfelelőse. Ha egy vonat megállt az állomáson, egy vödörrel odaszaladtam a mozdonyhoz, és felkiáltottam, hogy „Prosim, tepla voda!” Gyerekként ezt élveztem. Megbarátkoztunk az ottani állomásfőnök fiával is, tanított minket csehül, mi meg őt magyarul. A felnőttek pedig kiültek az állomásra, verték a blattot egész nap. Tavasszal a férfiak mezőgazdasági munkát tudtak vállalni, kerestek egy kis pénzt. Jól felszerelt vonatunk volt, nem éheztünk.

– Mikor és hogyan ismerték meg egymást?

Péter: 1959-ben költöztem Pestre. A következő év januárjában a feleségem egy távoli rokona ismerkedési délutánt szervezett a fiataloknak azzal a céllal, hogy egy akkor Pestre kerülő unokaöccsének és unokahúgának legyen társasága. Ott találkoztunk először. Utólag bevallottuk egymásnak, hogy mindketten egymást találtuk a legszimpatikusabbnak. A néni, aki a vendégséget szervezte a rokonainak, aznap estére színházjegyeket vett, mégpedig úgy, hogy párosával ülhessünk a nézőtéren, egymástól távolabb. Ravasz volt az öreglány. A fiúknak kellett lányt választaniuk maguk mellé, kitaláltuk, hogy sorsolunk. Én pont a feleségemet húztam…

– Micsoda szerencse!

Irén: Egy társaságban húsz évvel később megkérdezték Pétertől, hogy tett szert ilyen ügyes feleségre. Az mondta: „Sorsoláson nyertem!”

Péter: A színházi este után a társaság másnap elment egy János-hegyi kirándulásra. Teljesen véletlenül már a villamoson találkoztunk Irénnel. Aztán, ha este ő zárta a patikát, eléje mentem. Volt egy kis zenés presszó a Villányi úton, ahova eljártunk táncolni. Jó időben a Gellért-hegyen sétáltunk. Egyszer egy nagy csokor virággal megkértem a kezét, utána az édesanyjától is. 1961-ben házasodtunk, ideköltözünk a mostani lakásunkba, a felső szintre.

Irén: Emlékezetes, ahogyan megismertem Péter szüleit. Keresztmamának hívtak Miskolcra, ahova minden hétvégén hazajárt Péter. Amikor leszálltam a vonatról, a magassága miatt rögtön észrevettem. Odalopakodtam mögé, és jól a hátára csaptam. Erre megfordult, és azt mondta: „Engedd meg, hogy bemutassam a szüleimet.” Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben! Már több éve férj és feleség voltunk, amikor egyszer megkérdeztem az anyósomat, mit szólt ehhez a bemutatkozáshoz. „Azt mondtam a férjemnek, ilyen asszony kell Péternek!” – felelte.

– Abban az időben hogyan tudták a keresztény értékrend szerint nevelni a gyerekeiket?

Irén: A fiaink a Köbölkút utcai általános iskolába jártak, ahol a tanárok nagyon ellenezték a hittant, de járattuk őket hitoktatásra, egy kis kápolnába. Az osztályfőnök egyszer azt mondta nekem, őt arra kényszerítik, hogy beszéljen le engem a gyerekeim hitoktatásáról. „De attól még nyugodtan járjanak!” – tette hozzá. Aztán Pannonhalmára kerültek gimnáziumba. Mindketten dolgoztunk, Péter sokat utazott, nekem gyakran este nyolcig bent kellett lennem a gyógyszertárban, anyukám is dolgozott. Nem akartuk, hogy egyedül legyenek a fiúk, vagy rossz társaságba keveredjenek. Nagyon szerettek Pannonhalmára járni, az atyák még a rosszalkodásokat is megengedték. A diákok egyszer az osztályfőnökük Trabantját felvitték a bazilika lépcsőjére. Péter egyébként mintagyerek volt, szófogadó, Palika meg kifejezetten huncut, vagány. De nagyon jó apa lett, négy gyermeke van. Mindig mondja: „Ugye, Anyu, én Péter helyett is megtettem a magamét?”

– Mit tartottak igazán fontosnak a családi életben?

Irén: A szeretetet és a család összetartását. Ez az unokáinkban is megvan. Még most is azt szeretnék, hogy együtt ünnepeljük a születésnapokat. Szerintem fontos, hogy a házaspár mindkét tagja érvényesülni tudjon, ne csak az egyik, és ne csak az egyiknek legyen igaza. Mi mindent megbeszélünk, közösen döntünk.

Péter: Jó példa volt a gyerekeink előtt,

minket soha nem láttak veszekedni. Biztosan egyéni adottság is kellett ahhoz, hogy ez sikerüljön.  

– Mit szóltak, amikor Péter, azaz Róbert atya, azzal állt elő, hogy szerzetesnek menne?

Irén: Amikor végzett Pannonhalmán, azonnal be akart lépni a rendbe. Mondtam neki: „Péterkém, most a papoknál voltál, hátha csak ezért vágysz erre. Nagy szégyen, ha valaki kiugrik. Jelentkezz egyetemre, s ha elvégzed, és még mindig így akarod, akkor menj.” Hallgatott rám, elvégezte a közgazdasági egyetemet. Akkor azt mondtam neki: „Eddig még csak diák voltál, tanultál, nem tudod, milyen az élet. Kicsit menj el dolgozni, legyél emberek között, akkor megérzed, mit szeretnél.” A vasútnál dolgozott, aztán egy év múlva elém állt: „Anyu, most már voltam diák, dolgoztam is, de még mindig hív a Jóisten, pap szeretnék lenni.”

Látod, Péterkém, ez akkor már igazi hívás, menjél!” – mondtam neki.

– Hogy sikerült megőrizniük ezt a fiatalos lendületet?

Péter: Nekem az a napi tréningem, hogy sétálok a ház előtt egy-másfél kilométert. Ha rossz az idő, akkor a lakásban. Sokszor együtt megyünk, fontos nekünk a mozgás. A balatoni házat is mi magunk építettük, három éven keresztül dolgoztunk rajta egy kőművessel, minden hétvégén. Segédmunkásnak jöttek a barátok, a rokonok, a patikai dolgozók, a tetőfedést kispapok készítették. Mi főztünk bográcsban az egész társaságnak.

Irén: Mind a ketten nagyon szeretünk kártyázni, naponta egy órát játszunk, az a pihenés. De én soha nem vagyok fáradt. Mindennap hét emberre főzök, sütök. A munkahelyemet is szerettem, a beosztottaim között otthon éreztem magam, családias volt a légkör. Még most is összejárunk, hívjuk egymást karácsonykor, születésnapokon. Minden farsangkor beöltözős összejövetelt rendeztünk. Csupa vidámság volt!

Egyszer rabnak öltöztünk Péterrel, lánccal összekötöttük a lábunkat, és volt rajtunk egy cetli a házasságkötésünk dátumával.

Amíg nem jött a Covid-járvány, az osztálytársaimmal minden májusban összejöttünk itt a kertben, szeptemberben pedig az egyetemi társakat hívtam meg. Külön fényképalbumaink vannak ezekről a találkozókról.

Alig várom, hogy jöjjön a tavasz, mert a kertben rengeteg tennivaló vár rám, nemrég még a fára is felmásztam. Múlt héten ültettem tulipán- és jácinthagymákat. Mindig vannak céljaim, eltervezem, mit szeretnék csinálni. Májusban akkorát estem, hogy a csípőcsontom és a szeméremcsontom is eltört. Egész nap feküdnöm kellett volna, de nem bírtam, hat hét után már „futottam”. Rengetegen imádkoztak értem. Még járókerettel jártam, amikor autóval levitt a fiam a legjobb barátnőm temetésére, Csornára. Azt semmiért nem hagytam volna ki. Olyan szomorú, hogy milyen sokan meghaltak már közülünk.

Mindig kinevetnek az osztálytársaim, hogy százéves koromig szeretnék élni, de szerintem így érdemes!

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 6-i számában jelent meg.