Karcok helyett látás – Szupervizorképzés a Sapientián, nemcsak szerzeteseknek

– Megosztaná elsőként azt az olvasóinkkal, hogy került a szupervízió a Sapientiára, milyen szerepe volt ebben Önnek?

– Évekkel ezelőtt a Nemzetközi Üzleti Főiskolán (International Business School, IBS) tanultam szupervíziót, ami nagy hatással volt a gondolkodásmódomra és az életvitelemre. Amikor elvégeztem – mi voltunk az első évfolyam –, a tanáraim azt mondták, ők így, ebben a formában nem fogják folytatni, és örökítenék-adnák tovább a stafétabotot. Bekerültem a következő évek képzéseinek a stábjába, és mindaddig, amíg ez a képzés folyt az IBS-en, ott tanítottam. Mikor vége lett, fogadalmat tettem, hogy ez a képzés egyházi berkeken belül újra fog indulni. Nekem ez a dolgom. Ennek érdekében Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen (Babeș–Bolyai Tudományegyetem – a szerk.), ahol Hézser Gábor – pasztorálteológus mesterem – vállalta el a témavezetésemet, PhD-fokozatot szereztem. Nagyon szíven ütött, amikor Fehérváry Jákó rektor meghívott a Sapientiára, hogy együtt dolgozzunk, és előkerült a korábbi fogadalmam: akkor most valóra váltom, vagy nem váltom valóra? Közben is, amíg nem indult el a Sapientián a képzés, kollégáimmal, Székelyné Kováts Eszterrel, Tornay Krisztina Petra nővérrel és Gulyás Vincével, akikkel most együtt visszük a képzést, folyamatosan gondolkodtunk, hogyan, mikor lehetne újrakezdeni. Tavaly végül erre lehetőség adódott, megszerveztük és elindítottuk a képzést – az első évfolyam első évén vagyunk túl. Remélem, hogy az a változás, ami bennem megszületett, másnak is hasznos, másnak is életalakító lesz. És szeretnénk, hogy a szupervizorképzés egyházunkban is a fejlesztés eszköze legyen.

– A szerzetesek jelentik a képzés célcsoportját, a szerzetesi intézményekben dolgozók, vagy abszolút mindenki felé nyitott?

– Megint csak a saját tapasztalatomra szeretnék utalni: abban a képzésben, amelyben én annak idején részt vettem, sok helyről: kulturális, segítő-fejlesztő-nevelő, nonprofit, üzleti és egyházi szférából jöttek össze az emberek. Tehát a kérdésre válaszolva végül is azt mondanám: szeretnénk, hogyha lenne egy egyházi berkekből, intézményekből, szerzetesekből érkező része a csapatnak, és ha lenne egy akár nem is egyházközeli világból érkező, sőt, üzleti része is, mert a kettőnek a találkozása egy ilyen intenzív képzés keretein belül nagyon tud segíteni és szemléletet formálni – mindkét oldalon. A Sapientia Főiskola küldetése is afelé irányul, hogy valamiféle határterületen jelenjen meg, vagy éppen teremtsen ilyet, ahol az egyháziasság kicsit kilép, a nem annyira egyházias meg belép erre a köztes területre, így fontos témákról tudunk közös tapasztalatot szerezni, és egymástól tanulni.

– Néztem a honlapot, és úgy tűnt, hogy komoly önismereti előképzettség az előfeltétele a képzésnek. Úgy éreztem, hogy ez beszűkíti a jelentkezők körét, és mondjuk egy tanár kirekesztődik, nem tud továbbmozdulni ebbe az irányba, mert nem fér bele az életébe, az energáiba az, hogy ilyen előképzettséghez jusson.

– Egyrészt ez igaz. De abban szeretnénk segíteni, hogy a képzés végén ki-ki olyan szakemberré váljon, aki nem belemászik a másik életébe és rendet rak, hanem megfelelő érzékenységgel és tisztelettel fordul a másik felé, és ehhez kell a saját tapasztalat: hogyan is ismerszik meg saját maga önmaga előtt. Másrészt azt látom, hogy a tanárok között nagyon sokan vannak, akik éppen ennek a hivatásnak a kitettsége miatt, a személyiséget próbáló oldala miatt igenis végeznek önismereti munkát, és elmennek olyan helyekre, ahol ebben tudnak előrehaladni. Egyébként ebben is tudunk segíteni, vannak olyanok, akik akkor is jelentkeznek, ha nincsenek meg ezek az előfeltételek – akkor külön egyeztetünk, hogy mikor kerül sor az önismereti folyamatra. Maga a képzés is úgy épül fel, hogy előtte – bármilyen képzettséggel is rendelkezik valaki – szeretnénk, ha belekóstolna a szupervízióba, amit mi tartunk, hogy lássa, mire is számíthat. És ha azt gondolja, hogy ez jó lesz, és szívesen adná tovább, akkor bekapcsolódik a képzésbe. Hogyha nincsenek meg az előfeltételek, akkor pedig abba kapcsolódik be, hogy ezt megszerezze. Nagyon személyes mindaz, ami történik a szupervízióban, és ennek megfelelően zajlik a képzés is.

– Hogy látja: kellenek külön az egyházi intézményekre specializálódott szupervizorok?

– Szerintem kellenek; nem azt mondom, hogy erre specializálódott, de olyan szupervizorok, akiktől ez nem idegen. És mindazt, ami az egyházunkon belül adódik, felmerül, azt tisztelettel tudják kezelni. Az az érzékelésem, hogy ha egy segítő kapcsolatba belemegy bárki is, vannak bizonyos témák, amelyeket nem, vagy nehezen hoznak fel. Például a spiritualitás ilyen, ez nem érinthető; ha én nem vagyok vallásos, akkor ezzel kapcsolatban nem teszek föl kérdést, ha vallásos vagyok, akkor nagyon tisztelem a másikat, és nem teszek föl ezzel kapcsolatban kérdést.

Mi meg szeretnénk, ha ez ugyanolyan téma lenne, mint bármely más téma. Mert egyrészt hiszünk abban, hogy az ember spirituális dimenziója éppolyan fontos, ha nem fontosabb, mint a többi terület, másrészt magának a spiritualitásának, a vallásának a gyakorlata, az ehhez kapcsolódó szervezet, közösségek működése, az abban felmerülő kérdések ugyanolyan fontosak, mint a munkahelyi kérdések. Azt is tapasztaljuk, hogy bizonyos ellenállás is van az egyházban a – mondjuk így – pszichologizálás felé, és ezért tartom például a szupervíziót nagyon fontosnak, mert habár érinti a személyiség mélységét, de nem lép föl úgy, mint aki átlát a másikon, és pszichológiailag értelmezi vagy tanácsot ad, hanem nagyon tiszteli azt a sajátos tanulási folyamatot, amely elindul a szupervízióban résztvevőkben.

Szerintem van egy nagyon izgalmas fogalom az egyházban: a metanoia. Úgy szokás fordítani, hogy megtérés. Ha mégis görögül idézzük, akkor kifejezzük, hogy ez az egész gondolkodásmód megváltoztatásáról szól. Szerintem a szupervízió abban segít, hogy megtanuljuk, hogy is lehet megváltoztatni, illetve mit érdemes vagy kell megváltoztatni a gondolkodásmódunkban. Mi az a gondolkodásmódomban, ami mozgatható, ami megváltoztatható, és ezt a változást hogyan is hozhatom létre. Ezt tanulja meg valaki, ha szupervízióban vesz részt, vagy azt tanítja. Ez a tanulás mindig a kliens kezében van, tehát nem akarjuk, hogy bárki is megváltoztassa a gondolkodását, de ha úgy érzi, tapasztalja, hogy ez nem működik, zsákutcába viszi, megakadást okoz, akkor képes legyen arra, hogy ezt megtegye. Hogy képes legyen ráismerni: nem csak azért akadtam meg, mert a világ ellenáll, hanem mert ahogy nézem, értelmezem magamat meg a világot, abból nincs kiút, nem nyújt továbblépést. És még itt is nagyon fontos, hogy nem törekszünk arra, hogy mindenképp megváltozzon, de lássa, hogy így gondolkodik. „Ez így jó neked?” „Jó.” Akkor maradj ebben, de akkor az ezzel járó fájdalmat, szenvedést, megakadást te tudatosan vállalod, azt mondod, hogy ez az én sorsom, és vállalom, hogy így szenvedek. De most már, ezek után láthatsz más lehetőséget is, és ha egyszer úgy döntesz, akkor tudsz változtatni.

Én úgy gondolom, hogy tulajdonképpen szabadságot adunk, vagy a szabadság megszerzésére tanítunk. Ahogy a szupervízió ezt tanítja, az mindig a szakmaisággal van kapcsolatban. Nem a személyes területen akarunk szakértők lenni, hanem a szakmai munka területén tesszük fel a kérdéseket, és tanuljuk a metanoia útjait. Természetesen, ha ez begyakorlódik valakiben, akkor szabadsága van a nagyon személyes működésében is megváltoznia.

– Azt mondta egyszer valaki, hogy a szupervízió egy abszolút szerzetesi műfaj. Ön hogyan látja?

– Ez egy nagyon izgalmas kérdés: mi is az, hogy szerzetesi? Szerintem szupervíziós szemmel a szerzetesi élet egy nagyon igénybe vett élet. Olyan helyzetekbe hozza magát az ember, ami nem teljesen természetes, vagy inkább mindennapos.

– De csak azért, mert közösségi élet? Mert nagyon szoros együttélés?

– Például. Nem egy egész embert átfogó vonzódásból születő kapcsolódásban élünk. Egy nem családos, cölebsz élet, szűzi élet a szerzetesi élet. Szegénységben, engedelmességben szeretnénk élni. Mindegyik nagyon kitett terület, ahol nagyon élesen kiderül, hogy milyen elképzelések vezérelnek engem, és nagyon élesen megéljük azokat a karcokat, sebeket, örömöket, amik ezen keresztül érnek minket.

A kereszténységünkben is fontos, hogy állandó megtérésben legyünk, hogy felülvizsgáljuk azt, ahogyan gondolkodunk, ahogyan hozzáállunk, amire motiválódunk. A szerzetességben különösen. Ez a felülvizsgálat, ez a felszabadulás az evangéliumokban felbukkanó démonokat idézi föl, amik megszállják az embert: szerintem az elveink vagy az életről, az életformáról való elképzeléseink is tudnak így megszállni minket, beakadni. Tűzön-vízen át tudunk kívülről tekintve nem annyira egyértelmű dolgokat nagyon egyértelműen képviselni – saját biztonságunk érdekében, saját életformánk igazolásának az érdekében. Legyünk képesek ezeket látni, és ha kell, űzzük ki őket, és legyünk szabadok. Mire? Arra, amire Jézus hív minket, a kapcsolódásra, például. Egyébként a szerzetességről azt gondolom, hogy van egy kísérleti laboratórium jellege. Hogy a minden ember számára fontos kérdések nagyon élesen belénk vágnak. Akár a közösség, akár az emberi kapcsolódások, az Istenhez való kapcsolódás – sorolhatnánk. Így nagyon szerzetesi a szupervízió abban az értelemben, hogy kitüntetetten, mélyen emberi mindaz, aminek a tanulására lehetőség van a szupervízióban.

– Miben ad mást vagy többet a Sapientia szupervizorképzése, mint bármelyik másik, világi intézményé?

– Tulajdonképpen az a fajta szupervizori szemlélet, ami a miénk, az még a Károli Gáspár Egyetemen van a nem világi intézmények közül. Közösek a gyökereink. Nem szeretem így hasonlítgatni... Nekem van egy hatalmas közösségem, a Katolikus Egyház, és ebben, az Egyháznak a kérdéseit és válaszait felvállalva, fontosnak tartom, hogy legyen egy intézmény, amely szupervíziót oktat, erre képez, és nem idegenek tőle azok a kérdések és irányvonalak, amelyeket az Egyházunk képvisel, és ezzel szóba tud állni.

– A módszerek ugyanazok egyébként? Egyféle szupervízió van, nincsen ennek egy keresztény verziója?

– Nyilván vannak hangsúlyeltolódások... Le lehet fordítani keresztény szókincsre azokat az értékeket, amik irányítanak minket: a reményt a változás lehetőségére, a hitet a belső fejlődésben, abban, hogy erre mindenki hívva van, és azt az alázatot is, amely nyitva áll a folyamatra, s nem hiszi magáról, hogy mindent kontrollál. Visszatérve a metanoiához, azt mondom, számunkra nagyon fontos, hogy abban, amit csinálunk, a legfontosabb és a legszemélyesebb kérdések föl legyenek téve. Nagyon erős a képzésben a személyes tanulás fontossága, és ezért sem idegen tőlünk a spirituális területen feltett kérdés. Annyit hozzátennék, hogy a keresés, a kérdésfeltevés a fontos – az a célunk, hogy idáig jusson el valaki, a valódi, legmélyebb kérdéséhez jusson el, és segítsünk neki abban, hogy megtalálja a választ, és hogy az ő saját válaszát találja meg. Ettől a személyességtől valószínűleg elég intenzíven igénybe vevő a képzés, mert, azt hiszem, valódi megtérés „valamilyen” szinten nem lehetséges. A metanoia alapvető változásra hív. Ezt szeretnénk vállalni, hogy ennek van helye itt nálunk. S mindeközben mi, a képzők is kitesszük magunkat a változásnak, a megtérésnek. Valamiféle szolidaritásban, közösségben a hallgatókkal.

Fotó: Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír