Katalizátori műként fogtam fel ezt a munkát – Beszélgetés Lázár Kovács Ákossal

– Történetileg hogyan alakult az Egyház és kiemelten a vizuális művészet kapcsolata?

– Az Egyháznak kétezer éve folyamatos a kapcsolata a vizualitással, ennek része a liturgia, a paraliturgia, általában a művészi tevékenység. Utóbbiban a hagyományos mecenatúra is folyamatosan jelen van, zenészek, irodalmárok, festők, szobrászok kapnak munkát. Ez a kapcsolat évszázadokon keresztül szerves volt, az elmúlt háromszáz évben azonban, a szekularizáció terjedésével ez megváltozott: az Egyház védekező állásba szorult, átalakult a függetlenedő kultúrához való viszonya. Az elmúlt hetven évben azonban sokat finomodott ez a kapcsolat, világossá vált, hogy az Egyház nem okoz világháborúkat, kortárs emberirtásokat, illetve, hogy az emberiség globális közös kincse.

– A SIGNIS európai vezetőjeként mennyire van rálátása a világban zajló kulturális, vizuális folyamatokra?

– Hat régiója van a szervezetnek így nagyjából látom, hallom, hogy mi zajlik a glóbuszon egyházi, vallási területen, a kultúra, a média különböző színterein – ide tartoznak az egyetemi médiaoktatás, az újságírás, a tévé, a rádió, a multimédia felületei.

Világosan látszik, hogy Európa sokkal fáradtabb, lassabb, egészen más kihívásokkal küszködik, mint Ázsia vagy Afrika. Nekünk, európaiaknak saját kultúránkat kell újra és újra felajánlanunk a világnak, ehhez a felajánláshoz partnereknek tekintjük a kultúra különböző területein alkotó művészeket is.

– Napjainkban a vizuális kultúrának kiemelten fontos a szerepe.

– Így igaz. Például a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézete munkájának szerves része a mozgóképi, a filmes képzés, illetve médiás, kommunikációs tanárokat is képzünk.

A vizuális analfabétizmus létező állapot – embertömegek fogyasztják, nézik a képeket, de nem tudják értelmezni, fülöncsípni a jelentéseket, hogy valami miért így működik, miért is fogom fel így.

Ezt a fajta „vizuális irodalmiságot” igyekszünk szolgálni, egyrészt hogy a velünk kapcsolatba lépők legyenek tájékozottabbak, másrészt ne legyenek védtelenek, mert a tömegmédia működtetői pontosan tudják, hogyan is működnek a médiumok – reklámokkal, filmekkel, különböző aktuálpolitikai tartalmakkal könnyen manipulálhatják a befogadókat.

A katolikus egyetemi képzés mellett különböző szerzetesrendek is részt vesznek a munkában, bencések, ferencesek, piaristák. Wettstein József SchP például évtizedek óta foglalkozik piarista diákok filmes képzésével, közülük többen komoly szakmai eredményeket értek el. Vagy említhetem a bencés Ambrus atyát, aki komoly eszközparkkal harminc éve tart filmklubokat a pannonhalmi gimnáziumban tanuló diákok számára. A film összművészet, minden összesűrűsödik benne: komoly pénzek, technikai aktualitások, az egész társadalom szociológiai lenyomatai, a témák, a feldolgozásmód sokfélesége, benne van a művészet ágazati sokfélesége: zene, képzőművészet, irodalom, és a tudomány története, aktualitásai is.

– Említette a bencések és a piaristák filmes tevékenyégét. Az elmúlt évek filmes programjai alapján azonban nyugodtan állíthatjuk, hogy a jezsuitáknak is különlegesen fontos a filmművészet, ha úgy tetszik, vizualitás. Beszélne erről?

– A rendszerváltozáskor a jezsuiták létrehozták a Faludi Ferenc Akadémiát, melynek munkái jelenleg már a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémiában folytatódnak és fejlődnek. A jezsuiták vezette filmes tevékenység pedig a Párbeszéd Háza egyik részlegeként működik tovább. A ház a dialógusok helye, rengeteg kulturális, művészeti és lelkiségi programot szervez. Ennek része a vizuális kultúra köre, amelynek művészi csúcsteljesítménye a film mint összművészeti alkotás. A jezsuita filmes művek huszonöt éve folyamatosan jelen vannak a magyar filmszakmai közéletben, velük együtt elsődleges szereplőként igyekszünk kollégáimmal a szakmai együttműködésekben dolgozni. Elsődleges, vagyis kezdeményező és nem követő jellegű ez a munka:

lényegesnek tartjuk, hogy a vallásos, egyházias tapasztalatot, a kortárs sensus fideit is képviseljük, vagyis kapcsoljuk vissza a filmes tevékenységeket is az élő egyházias gyakorlathoz.

– Hogyan jelenik meg ez a filmes programokban, bemutatókban?

– A Vászonjézus elnevezésű sorozat kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy kifejezetten Jézus-filmeket, Jézusról szóló filmeket mutassunk be. Azt vizsgáltuk, hogyan lehet Jézust filmen megragadni. A Biblia – A világ legszebb története, Királyok Királya, Ben Hur, A Passió – ezeket és más filmeket vetítettünk és tárgyaltunk. A vetítések után beszélgetéseket tartottunk, mert a film mint minden műalkotás kiváló meditációs objektum, segít egy-egy kérdés tisztázásában, elmélyítheti az ismereteinket. Két év után Vászonkrisztusnak neveztük el a sorozatot. Jézus megváltott minket, üdvösséges időben élünk, ezért olyan életutakat igyekeztünk feltárni, amelyek kifejezetten jézusi párhuzamokat mutatnak. Üdvösséges távlatokat, melyekben benne vannak a szenvedésnek és a feltámadásnak konkrét dimenziói. Andrej Tarkovszkijtól a Sztalkert, Xavier Beauvoistól az Emberek és isteneket, Krzysztof Zanussitól a Védőszíneket vetítettük többek között.

– A pandémia hosszabb szünetre kényszerítette a sorozatot, most viszont újraindult a Vászonkrisztus, megváltozott koncepcióval, a programelőzetes szerint elsősorban dokumentumfilmeket szándékoznak vetíteni.

– A Vászonkrisztus mostani szakaszában olyan posztszekuláris, mozgóképi ikonokat mutatunk be, akiknek életét, tevékenységét szemlélve eljuthatunk olyan távlatokba, amelyeket önerőből nem tudnánk megtapasztalni, átélni. Ezek képes példázatok, melyeken elmélkedhetünk. Levetítettük Maria Stachurska A szülésznő című dokumentumfilmjét, amelynek főhőse Stanisława Leszczyńska szülésznő, aki – micsoda megütköztető távlat – az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban háromezer zsidó újszülöttet segített világra jönni. Mondjuk, az abortusz velünk élő valóság, permanens gyermekgyilkosságok százmillióival élünk együtt, ezért rendkívül fontos, hogy felmutassunk olyanokat, akik a legborzalmasabb körülmények között is az élet pártjára állnak.

Tervezzük a százhúsz éve született Esterházy János felvidéki magyar politikus és Márton Áron gyulafehérvári püspök életéről szóló dokumentumfilmek vetítését is. Esterházy esetében olyan személyről van szó, aki az egyetemes magyarságnak példát ad emberségből, hitbeli horizontjának mélysége pedig a szentség irányába mutat. Márton Áron világítótorony, egyrészt a megtört emberségében nádszál, ugyanakkor olyan iránymutató fény, amihez, akihez válságok idején odafordulhatunk, segít minket az élő és mindig személyes történelem hullámverésében megkapaszkodni.

Tervezzük egy „jezsuita blokkban” bemutatni Nemeshegyi Péter és Godó Mihály atyák példás életét. Godó atya erdélyi jezsuita volt, huszonöt évet ült börtönben – akárcsak az anyaországi Tabódy István –, valóságos börtönszent, az életét minden ízében látszólag tönkretette a hatalom, de nem tudta kiölni belőle az élő Jézus hitét. Péter bácsinál pedig a fehér mártíriumát, a folyamatos, csöndes életáldozatát ragadhatjuk meg.

Számunkra a történelem nem valami fölösleges eldobandó és megtagadható kolonc, benne élünk, szerves részünk, és a történelemben is élő kihívásoknak vagy engedelmeskedünk vagy szembefordulunk velük.

Ezek az életutak proaktív módon figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a történelemnek nem sodradéka, hulladéka vagyunk, hanem alakítói és kivételezettjei.

Terrence Malick Elrejtett élet című filmjének tervezett bemutatója is fontos, egy négygyermekes osztrák földműves, Franz Jagerstatter életéről szól, aki nem volt hajlandó együttműködni a nácikkal, és ezért kivégezték. Néhány éve végighallgattam Kanadában egy beszélgetést, ahol Martin Scorsese elmesélte, milyen nehéz is volt összeszednie a pénzt a Némaság című, Japánban misszionáló jezsuitákról szóló filmjére. A kereszténység megütköztető távlatainak a középpontba állítása napjainkban is folytonos nehézséget okoz, még a legmagasabb szintű és pénzekkel dolgozó filmes közegben is. A hétköznapokban nyilván ez még nehezebb. Mel Gibson A passiója hasonló gondokkal küszködött. A filmtörténetben egyébként ez volt az első amerikai film, amely már a legelső vetítési napján behozta a ráfordított költségeket. Filmtörténeti pillanat...

– A Faludi Akadémián belül működik a Szőts István Műhely is. Mi a feladata?

– Itt fiatal egyetemisták jöttek össze, akik azóta már filmeket rendeztek és komoly szakmai sikereket értek el.

– Léteznek filmklubok is a Párbeszéd Házában.

– Tizennyolc évvel ezelőtt kezdtünk el filmklubokat szervezni. Először a jogi kar pincéjében működtünk, a Szentkirályi utcában, majd a Sodrás utcában, később egy gimnáziumban, aztán hosszú évekig az Uránia Nemzeti Filmszínház volt az otthonunk, velük évtizedek óta tényleg nagyon jó a viszonyunk.

A filmklubok tíztől hatvan résztvevővel mennek, kéthetente vannak a játékfilmek és ugyancsak kéthetente dokumentumfilmek, heti váltásban. 18.45 a címe, ami a kezdési időt jelzi.

A filmek után beszélgetünk a meghívott vendégekkel, filmes szakmabeliekkel, adott esetben történészekkel vagy szociológusokkal. A filmek hívószava „a látható a láthatatlanban” – az a távlat, ahogyan megjelenik bennük a kiengesztelődés, a bűnbánat, a fájdalmak és örömök tere, azok a belső tartalmaink, amelyeket láthatatlannak nevezhetünk, mégis, a filmek láthatóvá teszik őket. Igyekszünk a kettősséget – test és lélek, anyag és spiritualitás, menny és pokol – feloldani a filmekben, felismerni, hogy az ember, a bennünk arcot kapó mindenkori Jézus mennyire egy a történeti létével és a különböző természetű tapasztalataival is.

Ez megy tizennyolc éve, idősek, fiatalok egyaránt járnak a vetítésekre, az elmúlt másfél évben online csináltuk, és még ebben az évben is így lesz. A filmeket elérhetővé tesszük, másfél nappal a vetítés előtt megadjuk a linket, utána pedig, 8 órakor megnyitjuk a beszélgetést, akit érdekel, megnézheti, illetve részt vehet benne.

– A jezsuita filmes művek minden évben megrendezik a nemzetközi filmszemlét és fotópályázatot. Erről mit kell tudnunk?

– A filmszemle minden filmes munkának, a jéghegynek a csúcsa. Évközben sok emberrel dolgozunk együtt. Nemzetközi filmszemléről van szó, immár huszonnegyedik alkalommal rendezzük meg, idén november 17. és 21. között. Anno még Forrai Tamás, Kiss Ulrich jezsuiták kezdték el. Ez is online lesz, lehet rá regisztrálni, minden programunk ingyenes és nyitott.

A filmszemle eredeti szándéka az volt, hogy a nem professzionális alkotókat segítse a munkájukban, abban, hogy ki tudják fejezi magukat a filmírás közegében. Ezért tematikus filmszemléket rendeztünk: áldozat, család, mindennapi kenyerünk, vízen járás, barátság – ilyen témákkal hívtuk az alkotókat.

Ez is egy posztmodern mecenatúra forma, megszólítjuk a filmeseket a világ minden tájáról. Szaúd-Arábiától Iránig, Nigériától Kanadáig mindenhonnan érkeznek filmesek és filmek. Tavaly 400 film érkezett, idén eddig 380 körül, de a nevezés még tart. Rövidfilmekről van szó, legfeljebb tizenhat percesekről, három kategóriában: játékfilm, dokumentumfilm, illetve experientális vagy animációs (kísérleti) film. Ebben az évben a „Többre születtél” témakörben pályázhattak az alkotók. Valamiképpen a jezsuita rend Szent Ignác megtérésének 500. évfordulójára meghirdetett emlékéve is ennek jegyében zajlik.

– Vannak olyan magyar filmrendezők, akik Önöknél kezdték a pályájukat?

– Sokan és különféleképpen, például Hajnal Gergely, Nagy Dénes, Dombrovszky Linda, Lakos Nóra, Madarász Isti, Csuja László. Ők is nálunk kezdték, nálunk kapták az első díjaikat. Utána, közben elvégezték a filmművészeti egyetemet vagy más iskolákat. Nagy Dénes Természetes fény című első nagyjátékfilmje elnyerte Berlinben a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve díjat, Teheránban is nyert.

A jezsuita filmes tevékenységek nagy szavakban kifejezve olyan kulturális oázisok, melyek a filmes együttműködő partnereknek és minden jó szándékú embernek nyújtanak kezet, azért, hogy létrehozhassunk alkotó vagy értelmezői kis köröket, készítsünk mozgó ikonokat, képességeinkkel jelenítsük meg az Egyház valóságát, a szentségnek, az üdvösnek a távlatait az életünkben.

Idén virtuálisan és valóságban is 380 közösség jön el hozzánk, hiszen egy film elkészítésében többnyire nem egy ember vesz részt.

– A 380 filmből mennyi marad versenyben?

– Az előzsűri körülbelül 300 filmet fog a jéghegy víz alatti részébe utalni – ezeket a kitekintő szekciókban vetítjük le. A versenyprogramban a legjobb 50-60 film szerepelhet majd. A filmszemlével együtt öt éve fotópályázatot is rendezünk, ez utóbbi szakmai zsűrijének a vezetője Haris László, nemzetközileg elismert fotós, de tagjai voltak a hasonlóképpen ismert Korniss Péter vagy Móser Zoltán is. A filmszemle zsűrijében ott volt kétszer is a világhírű lengyel filmrendező, Krzysztof Zanussi, az ugyancsak lengyel Jerzy Stuhr, az olasz Pupi Avati, a román Radu Jude vagy a Milánói Katolikus Egyetem világszerte elismert filmprofesszora, Francesco Casetti is. A szakmai zsűri mellett évek óta van nemzetközi ökumenikus zsűrink is. Emellett diákzsűrink is van, a Baar-Madas Református Gimnázium, a Fasori Evangélikus Gimnázium, a piaristák, a bencések és a miskolci jezsuiták adják az ötfős zsűrit. Filmegyetemista zsűrink is van. A diákokat és a felnőtteket egyaránt igyekszünk megszólítani a filmszemléinkkel. A legfontosabb, hogy közös ünnepünk lehessen. A magyar filmszakma tagjai közül többek között Enyedi Ildikó, Hajdu Szabolcs, Sára Sándor, Almási Tamás, Bereményi Géza, Mispál Attila, Dér András dolgoztak itt együtt velünk.

– Ön mint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Médiaintézetének vezetője vette át évekkel korábban a Párbeszéd Háza filmes tevékenységének vezetését?

– Jóval korábban, 1995-ben, amikor a Pázmány esztétika tanszékén együtt dolgozhattam Jelenits tanár úrral, akkor kezdtem el itt, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémián, a jezsuitákkal, filmesekkel és filmekkel foglalkozni. Sok apró kezdeményezésben vehettem részt, amit aztán itt ragadva huszonöt éve csinálok, és remélem, hogy a következő huszonöt, vagy kétszázötven évben majd mások csinálják ugyanezt vagy hasonlókat. Részben egyházi ösztöndíjaknak köszönhetően sok mindent tanulhattam, sok minden érdekelt, ezért a rendszerváltozás idején azt a feladatot kaptam a jezsuitáktól, hogy segítsek kialakítani és lábra állítani ezeket a kezdeményezéseket. Legyen ez film, filmklub, médiaoktatás, de például drámapedagógiai, vagy bábszínházas műhelyeket is szerveztünk iskolásoknak, tanároknak.

Katalizátori műként fogtam fel ezt a munkát, a mai napig így tekintem – közvetítünk és alkalmakat teremtünk. Tudományos ismeretterjesztésnek, közösségépítésnek látom mindazt, amit itt, ezen a téren a jezsuiták jóvoltából tehetek.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír