Keményen kell fáradozni Isten országáért – Interjú Bábel Balázs érsekkel a nemzeti zarándoklaton

– Egy évvel Ferenc pápa magyarországi apostoli látogatása után éppen most találkoztunk a Szentatyával. Ennek lelkületéről, hangulatáról kérdezlek, érsek atya.

– Valóban, most jöttünk az audienciáról, és a Szentatya felidézte az egy évvel ezelőtti eseményeket. Nagyon kedvesen szólt hozzánk, fölidézve a magyarok szentjeit, az ottani fogadtatást, hogy ő zarándokként jött, mi pedig barátként fogadtuk. Áldását adta ránk. Jó volt ezt megtapasztalni. És az a közösség, amelyik most eljött, püspökök, papok és zarándokok örömmel vették a Szentatyának ezt a hozzánk szóló biztatását és láthatóan kedves üdvözlését. Kérte, hogy imádkozzunk érte. Mi itt, helyben rögtön megtettük: pápai himnuszunk eléneklésével kértük az Istent, hogy tartsa meg őt, és hogy az Egyház legfőbb pásztoraként biztos kézzel vezesse az Anyaszentegyházat; legyen ennek a hajónak Jézus nevében az igazi kormányosa, hiszen hányják-vetik a hullámok a világot és benne az Egyházat is.

Nagyon nagy szükség van arra, hogy Szentlélektől eltelt bölcs vezetéssel, irányítással tudjunk haladni a nehézségek közepette.

Ezt kérte, és erre szeretnénk mi is választ adni ittlétünkkel és imádságunkkal.

– A másik jubileum a te érseki kinevezésed, amelyre 25 évvel ezelőtt került sor. Ez hosszú idő, és szinte egybeesik az új évezred első két évtizedével.

– 1999. április 10-én szenteltek püspökké, és egyben a kalocsa-kecskeméti érsekség koadjutor érsekévé váltam, ami annyit jelentett, hogy abban a percben, amikor Dankó [László] érsek befejezte szolgálatát, pontosabban elhunyt, akkor teljes joggal átvettem az egyházmegye irányítását – erre két és fél hónap múlva került sor, június 25-én.

Hosszú idő egy ember életében 25 év, vagy hangzatosabban negyed évszázad, talán még az érsekek között is jelentős időnek számít, ahogy visszagondolok elődeimre, hiszen a 91. kalocsai érsek vagyok Isten kegyelméből. Ez az időszak nagyon mozgalmas volt, hiszen kormányok jöttek, váltakoztak, változott a világ is, és benne a magyar egyház helyzete. Voltak nehezebb és könnyebb évek, idők, amikor nem volt egyszerű az egyházmegye vezetése. Talán azt lehetne mondani, hogy ez az időszak azzal a tapasztalattal járt számomra, hogy az a jelmondat, amit választottam – Pro regno Dei: Isten országáért –,  újmisés jelmondatomból – Keressétek elsősorban Isten országát és az ő igazságát (vö. Mt 6,33) – kiindulva, nemcsak örök időszerűséget ad számomra és programot számunkra, hanem feladatot is. Jézus mondja egy helyütt, hogy „Isten országa erőszakot szenved, és erőszakosok ragadják el azt” (vö. Mt 11,12), vagyis hogy

keményen kell az Isten országáért fáradozni, minden erőbevetéssel. És ez vonatkozik rám, a papságra, de a mai időkben a hívekre is,

hiszen olyan nagy ellenszélben vagyunk, nagy a keresztényellenesség szerte a világban, vagy a közömbösség – Magyarországon is –; tehát megmaradni a hitben és a keresztény életformában feladatot jelent, és küzdelmet. Isten kegyelmét kell hozzá kérni, hogy ennek eleget tudjunk tenni. Ezt lehetne summázni erről az időszakról, amelyben nyilván voltak olyan idők, amikor a papszentelések által egy örvendetesebb idő következett be, vagy építkezések voltak, iskolák átvétele. Ugyanakkor jelentett megpróbáltatást is, hiszen ott, ahol emberek vannak, ott feltétlen kíséri a gyarlóság – és mondjuk ki: maga a bűn is – az Egyház életét, és ezzel megküzdeni feladatot és nehézséget jelent.

Amiért én eljöttem, az egyrészt a hálaadás, másrészt pedig erő kérése a hátralévő időmre.

– Túl a papszenteléseken mi az, ami még hálaadásra ad okot ebből a negyed évszázados érseki szolgálatból?

– Egyrészt az, hogy megőrzött az Isten a magam gyarlóságai ellenére is, hogy tudtam azért ezt a feladatot végezni. Lehet mondani, hogy mindig ott vagyok Kalocsán, hiszen évek múltak el [anélkül], hogy szabadságon vagy szabadnapon lettem volna.

Mindig ott voltam a hívek és a papok környezetében, elérhető voltam.

Voltak nagy építkezések, illetve a múlt feltárása, ami engem nagy örömmel tölt el. Itt [Rómában] a Kallixtusz-katakombában szinte elérzékenyültem, látva keresztény eleink hősiességét, de ugyanez a lelkület fogott el, amikor a Szent Asztrik-ereklyét azonosítottuk, vagy föltártuk az első Szent István-kori templomot. Most is jön például egy nagy évforduló majd, a mohácsi csata évfordulója – Tomori Pálról (egykori kalocsai érsek, aki a magyar sereg fővezéreként 1526. augusztus 29-én vesztette életét – a szerk.) hidat is szeretnék elneveztetni. Ők nemcsak hősök voltak, hanem mártírok is: az Anyaszentegyházért – vagy ahogyan annak idején ők mondták: Krisztus vallásáért – életüket adták.

– Érsek atya, a Jóisten áldását kívánom további szolgálatodra is.

– Nagyon szépen köszönöm, és mindenkit szeretettel köszöntök.

Az interjút készítette: Vértesaljai László SJ/Vatikáni Rádió

Lejegyezte: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Merényi Zita; Vatican News

Magyar Kurír