„A Ferenc pápával való találkozást a Lélek vezette” – Kocsis Fülöp az ad limina látogatásról

– Az általában ötévente sorra kerülő ad limina látogatás gyakorisága Ferenc pápa idején nyolc-kilenc évre változott. Ez éppen a pápaválasztás miatt is csúszott a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia esetében. A látogatás legelső napja a legfontosabb találkozóval kezdődött, Ferenc pápa fogadta – hosszú, két órás megbeszélésre – a konferencia tagjait. Érsek atya, milyen benyomással jött ki erről a megbeszélésről?

– Mindjárt az elején meglepetés volt nekünk, hogy ezzel kezdődik az ad limina látogatás. Ez a szervezés során az utolsó pillanatban derült ki, mi azt hittük, hogy végigjárjuk a dikasztériumokat, és azoknak a tapasztalatait összegezve tudunk majd beszélni a pápával. Ezzel ellentétben másképpen alakult – Székely János püspök atyával mondtuk is, hogy a Lélek vezette ezt így. Ferenc pápával mindjárt az elején a legszemélyesebben, a legközvetlenebb módon, mint egy atyával, egy igazi vezetővel tudtunk beszélni. Ő kérdezett minket, fölhoztunk témákat, tanácsokat kértünk tőle, amelyekre nagyon bölcs és átfogó válaszokat adott, mint aki minden területen tisztában van a kérdésekkel. Mindnyájunk számára egy óriási, felszabadító érzést jelentet, hogy az ad limina látogatás, ami közel egy hétig tart, megadta az egésznek a lendületét.

Egymás között is más lett a viszony. Ezzel kapcsolatban el szeretném mondani, hogy a Püspöki Kongregációban hangzott el, hogy az ad limina látogatásnak kettős célja van: egyrészt a pápával való, másrészt a püspökök testületén belül a közösség megerősítése. És ezt különleges módon segítette – nemcsak az imádság, az Istennel való beszélgetés, hanem a pápával való említett találkozás és beszélgetés is.

– Ha a hallgatókkal megoszthatjuk azokat a fontosabb gondolatokat, témákat amire a pápa felhívta a figyelmüket, amik a megbeszélés során előtérbe kerültek, nagy örömmel hallanánk…

– Két órán keresztül beszélgettünk a pápával, rövid volna a műsor, hogy mindről beszámoljak… Egy pár dolgot emelnék ki. Mindjárt bíboros úr után kaptam szót és felhoztam a közel-keleti országokban szenvedő keresztények helyzetét. Sőt, mintegy üzenetként át is adtam, amit ők kérnek, hogy a Katolikus Egyház vezetői emeljék fel szavukat az ott tomboló keresztényüldözés ellen. Hiszen Jézus szülőföldjén a kereszténység végveszélyben van, hogy kipusztul. Az egyik nyugdíjas főpásztor, a melkita pátriárka, III. Laham Gergely így fogalmazott: ne hagyjátok, hogy eltűnjünk, elpusztuljunk! Erről is beszéltem személyes élmények alapján, és láthatóan a pápa erre nagyon mélyen reagált és láthatóan képben van. Kifejezte az együttérzését, azzal a szóval, amit Szent Pál mond: ahol szenved az egyik tag, ott vele szenved a test többi tagja! És elismerését fejezte ki a magyar Egyház és állam felé, amelyről tudta, hogy több módon segíti az ott élő keresztényeket, az újjáépítésben, befogadásban – jó volt érzékelni, hogy erről tud a Szentatya.

Számomra egy másik kedves téma, amit Atanáz püspök atya vetett fel, a cigánypasztoráció. Hogy mit tegyünk azzal a helyzettel, amikor nyilvánvaló feladatunk az evangelizáció – a keresztelés, a szegény rétegeknek az Egyházba történő terelgetése, beédesgetése –, de sokszor borzasztó tapasztalatokról számolnak be a hitoktatók, amikor kezelhetetlenné válnak kamasz fiúk az iskolában, hátuk közepére sem kívánják a hittant. És azt a kényes kérdést is felvetette, hogy lehet-e kettős mércét használni. Vagyis, hogy van, akinél többet, és van, akinél kevesebbet követelünk meg. Ferenc pápa válasza meglepő volt. Ő ezt a helyzetet összehasonlította a nagyvárosi lelkipásztori munka nehézségeivel. Ott is hasonló dolgokról van szó, amikor a pap, a hitoktató „kiteszi a lelkét”, közben pedig egy nagyon nehezen feloldható, közösségi masszával találkozik. Mi a teendő? Azt hangsúlyozta, hogy Krisztus keresztségét nem szabad megtagadni senkitől sem, hogy ha valaki kéri a keresztséget – azt a képet használta, mintha egy koldus nyújtaná a markát, hogy adjunk neki valamit, annyira szükségük van Krisztusra és az Egyházra. Ne tagadjuk meg tőlük a keresztséget! Kereszteljük meg őket, adjuk meg a Léleknek a kapunyitást, hogy Ő munkálkodjon, és a Lélek elvégzi a maga munkáját. Ezek után feladatunk, hogy minél igényesebben, odaadóbban, a szeretet átadásával vezessük még mélyebbre őket az Egyházon belül. Viszont a többi szentség kiszolgáltatásakor, ünneplésekor legyünk igényesek és tanítsunk meg mindenkit arra, miről is van szó, milyen feltételek szükségesek. Ezzel a különbségtétellel, ezzel a nagyon világos szemlélettel bevallom, én még nem találkoztam.

Ami még nagyon fontos lehet az a migránskérdés. Azt is elárulom, hogy mi magunk is nem kis félelemmel, zavartsággal beszélgettünk arról, hogy mennyire hozhatjuk fel a kérdést, mennyire nem. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy a Szentatya felhozza-e. Márfi érsek atya még azt is felhozta, hogy őt azzal szokták vádolni, hogy ő muzulmán ellenes, holott a figyelmet akarja felhívni arra, hogy nagy veszély az iszlamizálódás. És feltette a kérdést, mit tegyünk, mi Ferenc pápának a véleménye arról, hogy az iszlám egyre erősödik, a kereszténység gyengül, és mi lesz Európával. Erre nagyon világos választ adott Ferenc pápa. Ez valós veszély, hogy ezzel számolnunk kell, hogy az egész Egyháznak nagy feladata – papoknak, püspököknek, híveknek –, hogy ne hagyjuk ezt a kiüresedést, és mellé tette, hogy önmagában nem csak az iszlám veszéllyel kell számolnunk, hanem a globalizációval. Mert mind a kettő ugyan arra épít: a hit elgyengülésével számol, és akkor tud terjedni, ha a keresztények nem élik meg a hitüket tanúságtevő módon, és azt célozza, hogy a kereszténység háttérbe szoruljon.

Többször is említtette a pápa az ideológiai gyarmatosítás kifejezést, hogy a gender, a nemek közti különbségek, de a nemzeti különbségek elmosása is óriási veszélyt jelent Európában és mindenhol, ahol az emberi kiegyenlítődés nyomán az emberi személy is elveszíti identitását. Nem szabad, hogy Európa elveszítse a nemzeti tudatra épülő sajátosságait. Úgy fogalmazott, hogy Európának vissza kell térnie saját önmagához, identitásához. Nem bezárkóznia kell; minden népnek önmagává kell lennie. Ritkán halljuk Ferenc pápától ezeket a szavakat, kifejezéseket, de ezekről nyíltan beszélt – nem szabad teret hagynunk ennek az ideológiai gyarmatosításnak.

A nevelést is szeretném említeni, erről is nagyon világos tanítást adott, hogy a fiatalokat szabadságra, gondolkodásra kell nevelni, akkor tudjuk elérni, hogy ne morzsolja fel őket ez az ideológiai globalizáció. Ilyen nagyon aranyos buzdítást adott: a fiatalok beszélgessenek a nagyszülőkkel. Erre is van a pápának figyelme, és érzékenysége, hogy az idős generáció és a fiatalok között elveszett a kapcsolat. Magam is elhatároztam, hogy olyan találkozókat fogok szervezni odahaza, amikor nemcsak megáldjuk együtt a nagyszülőket és az unokákat, hanem az ő kapcsolataikat, beszélgetési lehetőségeiket is serkenteni fogjuk.

Értékes dolgokat mondott, azt éreztük, hogy bármilyen kérdést teszünk föl, mint aki rögtön érti a kérdést, érzi annak a mögöttes tartalmát, és nagyon bölcs tanácsokat adott. Amikor kijöttünk, lelkesen, mindannyian azt mondtuk: ez fantasztikus volt, ezért érdemes volt Rómába jönni! Ha más nem is történik, ez a két óra mindennél többet jelentett mindnyájunk életében.

– Nagyon szoros programjuk van a hétre, és már hétfőn jártak a Keleti Egyházak Kongregációjánál, amely érsek atyát különösen is érinti…

– Valóban nagyon szoros, mert délben éppen Ferenc pápával elimádkoztuk az Úrangyalát és azon nyomban mentünk Atanáz püspök atyával és Ábel atyával a Keleti Egyházak Kongregációhoz. Bíboros úr is velünk jött, Ternyák érsek atya, Palánki Ferenc püspök atya is és Mohos Gábor, a püspöki kar titkára. Ott az én feladatom volt beszámolni röviden a magyarországi helyzetről, hogy él együtt a két rítus – Római és a Görögkatolikus Egyház –, meséltem az évszázados együttélésről, annak nehézségeiről is, de azt tapasztaljuk, hogy ez nagyon sokat fejlődött már, és javult az elmúlt évtizedekben. Például arról a két nehézségről is szót ejtettem, hogy a keleti egyházunkban a Szentszéki elvárásoknak megfelelően igyekszünk visszatérni az úgynevezett bevezető szentségek együttes ünneplésére. Azaz nagyon ősi gyakorlat az, hogy az első három szentséget (keresztség, bérmálás, Eucharisztia) együtt szolgáltatjuk ki, kapja meg a keresztelendő. Akkor is, ha csecsemő, akkor is, ha felnőtt. Ettől a 20. században elszoktunk, és ennek gyakorlata eltűnt – Szlovákiában, Ukrajnában és Romániában is. Ehhez vissza kell térnünk. Elkezdtük ennek a gyakorlatát: bizonyos parókiákon a parókus felteszi a kérdést, hogy az érintett, vagy a szülei hozzájárulnak-e e hármas szentségkiszolgáltatáshoz, és örömmel tapasztaljuk, hogy a hívek fele szívesen veszi ezt. Kis csecsemők esetén is könnyű ennek a gyakorlati megvalósulása, mert az aranykanállal néhány csepp Szent Vért teszünk a gyermek ajkára. Azt látjuk, hogy felcseperedve a gyermekek nagyon szeretik az áldozást és a szüleik karján jőve már ők is várják, hogy kapjanak egy falatot az Isten Testéből és Véréből. Ha elmennek Római Katolikus szentmisére, ez furcsa volna, ott nincs felkészítve erre a pap és a szülő.

A másik érdekes pont éppen az Eucharisztiának a tisztelete – most éppen a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusra készülünk –, a görögkatolikusoknál nincsen szentségimádás, például nálunk másként kezeljük a szentséget, nálunk nem ostya van, hanem kovászos kenyér, amelyet szintén őrzünk a Szentségházban, az oltáron, de nem azért hogy kitegyük szentségimádásra, hanem hogy a betegeknek, vagy más hirtelen adódó helyzetnek az orvoslására használjuk a szentséget. Illetve nálunk még nagyobb hangsúlyt kap, hogy a szentségnek az Eucharisztikus liturgiában van a helye. Az Eucharisztia maga az Egyház szentsége, mely közösséget alkot, az egyéni devóciónak nem alakult ki a formája. Ahhoz, hogy mi a keleti Egyház teológiájának, lelkiségének megfelelően csatlakozzunk a világkongresszushoz, a felkészülés és ünneplés során erre a sajátosságra nekünk és a római katolikusoknak is figyelnünk kell. Tehát ilyen pontok vannak, amiket egymás megismerésével, tiszteletben tartásával tudunk kezelni. Sőt, bíboros úr megemlítette, hogy a keleti Egyház jelenléte segíti is, hogy ne tolódjon el túlságosan a szentségimádás felé az előkészület, az ünneplés. Ennek az egyik, nagyon hatékony módja a szentségimádás, a lelki tartalom kifejeződése, de a Katolikus Egyház lényege is a szentmisében, az Eucharisztia vételében van.

Sok minden egyébről is beszéltem, sőt azt a dicséretet is megkaptuk a kongregációtól, hogy a Magyar Görögkatolikus Egyház végre egy olyan Egyház, amely nem a problémáival keresi fel a kongregációt, hanem a továbblépés, fejlődés kérdésével. Most kaptunk nemrég például engedélyt két új liturgikus könyvünk használatára: a zsoltáros és evangéliumos könyvet most már használhatjuk Szentszéki jóváhagyással. És tovább is lépünk, további könyveket is szeretnénk jóváhagyatni, ez is az Egyházunk fejlődésének a része.

Ők rákérdeztek, hogy állunk az úgynevezett részleges joggal. Ez a metropólia felállításával együtt járó feladatunk, hogy összeállítsuk a joggyűjteményt, ami a mi Görögkatolikus Egyházunknak a sajátja, melynek részleges jog az összefoglaló neve. Ezzel mi még tartozunk – bevallom ország, világ előtt hogy ezt a számonkérést megfogalmazták, mi meg vállaljuk, hogy ezt igyekszünk pótolni.

– Köszönöm ezt az őszinte és nyílt beszámolót. Remélem, hogy az első két nap utáni fantasztikus pozitív benyomások folytatódnak a hét során…

– Nagyon éreztük, hogy a Ferenc pápával való találkozást a Lélek vezette, a Lélek irányította, és ez azóta nem szűnt. Akárhová mentünk, mindenütt nagyon nyílt, a kérdések, a nehézségek elkendőzése nélküli beszélgetésnek vagyunk a részesei. Biztos vagyok abban, hogy mindnyájunk számára nagyon meghatározó lesz, és bízom benne, hogy egész Katolikus Egyházunk számára megújító lesz ez az ad limina látogatás.

Lejegyezte: Kuzmányi István

Forrás: Vatikáni Rádió – a hangzó anyag ITT érhető el

Fotó: Lambert Attila; News.va

Magyar Kurír