Magyar pap kerestetik – Interjú az Amerikából hazatért Balogh László atyával

A több mint 120 éves passaici templomot, amelyhez jelenleg az USA keleti partjának egyetlen magyar katolikus plébániája tartozik, még a kivándorló magyarok építették. Balogh Laci atya hazatérését követően frissen osztotta meg a kint szerzett élményeit. Mesélt a plébánia életéről, a kinti magyarság helyzetéről, valamint arról, mely pasztorális tapasztalatait szeretné itthon is gyakorlatba ültetni.

– Milyen most itthon lennie?

– Nagyon jó, hiányzott már az itthonlét, hiszen minden rokonom és barátom itt él. Minden évben igyekeztem januárban és szeptemberben hazalátogatni – ez mondjuk a covid ideje alatt megváltozott. Külföldön átértékelődnek a dolgok, különösen a magyarságunk. Olyan helyen éltem, ahol a plébánia épületéből kilépve senki sem tudott magyarul, mert – bár korábban magyar környék volt – most már latin-amerikaiak élnek ott nagyrészt.

– Hogyan jutott ki Amerikába?

– A saját kérésem volt, aztán a Gondviselés intézte el, hogy kijussak. A történet több szálon is futott. 2015-ben Erdő Péter bíboros felszentelte Washingtonban a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett nemzeti kegyhely bazilikájában a Magyarok Nagyasszonya-kápolnát, és ebből az alkalomból arról kérdezték, hogy milyen ott kint a papi helyzet. A bíboros úr – soha nem felejtem el – ezt mondta: „Kérem szépen, magyar pap kerestetik…” A Katolikus Rádióban hallottuk ezt édesanyámmal, aki rögtön fel is tette nekem a kérdést, hogy mennék-e. Néhány évvel azelőtt, 2011-ben voltam kint egy hónapot Melbourne-ben, tehát a külföldi papi szolgálat kapcsán volt már tapasztalatom. A történet másik szála pedig, hogy a passaici elődömet, Vas László nagyváradi egyházmegyéből származó atyát áttételesen ismertem. Mikor a Magyar Kuríron arról olvastam 2018 januárjában, hogy az atya elhunyt, tudtam, hogy szükség van az ottani plébánián egy magyar papra, így felkerestem Cserháti Ferenc püspök urat, aki a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával volt megbízva. Néhány nappal később már a kanapéján ültem elbeszélgetésen, és úgy látta, hogy alkalmas vagyok erre a feladatra. Mondta, hogy kérjem el magamat Beer Miklós püspöktől, aki – bár nem erre számítottam – elengedett.

„Komolyodik a buli” – mondtam édesanyámnak, és innentől pedig már elindult az ügyintézés, végül szeptember végén mentem ki.

A passaici közösség néhány tagja, mikor megtudta, hogy én leszek a plébánosuk, eljött Örkényre, hogy megismerjen – akkor ott voltam plébános. Hat évre kértem magam a New Jersey állambeli plébániára, mert az elődeim is nagyjából ennyi időt töltöttek kint.

– Meséljen, kérem, a passaici plébánia életéről.

– A passaici templom 1903-ban épült, a kivándorolt magyarok építették. Az alapító plébános Messerschmidt Géza atya volt, ő tervezte például az oltárt is. A templomban láthatjuk Szent Istvánt, ahogy felajánlja a koronát a Szűzanyának, de Szent Imre, Szent Erzsébet, Szent Margit és Szent László is megjelenik, úgyhogy tényleg klasszikusan magyar templomról van szó. Mindszenty József hercegprímás, bíboros is járt a plébánián halála előtt egy évvel; még őrzik ott azt a miseruhát, ami neki készült látogatása alkalmából.

Az egyházközségbe ma körülbelül 110 család tartozik – Amerikában családonként számítják ezt. Vannak köztük sokadgenerációs bevándorlók, de olyanok is, akik az elmúlt években mentek ki munkalehetőség miatt. Gyerekek közül is egész sokan, 40-45-en járnak templomba, ideértve az óvodás korosztályt is. Fiatal felnőttként már kevésbé vannak jelen, de ennek az is oka, hogy van, aki például Floridába megy egyetemre, ami 28 órás autóútra van Passaictól, tehát elég nehéz a hazajutásuk. Egy széttöredezett, ugyanakkor nagyon összetartó közösségről van szó, a vezetőkön pedig rengeteg múlik, hogy felismerik-e, mi a szerepük ebben a környezetben. A magyar plébánián egyébként a titkárnő nagyon fontos szerepet tölt be; az előző titkárnő öt papot szolgált ki, tehát ő biztosítja az átmenetet.

A plébániához tartozók többsége egy-másfél órát utazik a magyar szentmiséért. Magyarországon van lehetőségünk válogatni a misék és templomok közül, de ott, ha valaki magyar nyelvű szentmisére szeretne menni, csak ez a lehetősége van.

Katolikus templomokból egyébként van bőven, és paphiány sincs, mert a megüresedő helyeket a dél-amerikaiak és az ázsiaiak feltöltik. Érdekesség, hogy a kint töltött hat évem alatt összesen kétszer kellett helyettesítenem, és ha el akartam menni szabadságra, öt percembe telt keresni egy papot, aki misézett helyettem – bár nem magyarul, hanem angolul misézett, a hívek pedig magyarul válaszoltak. De nem csak helyettesítések során fordult ez elő; a nagyobb ünnepeken a szentmisének bizonyos részeit angolul, más részeit pedig magyarul mondtam. Azért a kétnyelvűség tud fárasztó lenni.

– Hány csoport működik a plébánián?

– Van ifjúsági csoport, de hagyományőrző csoport is, amely már harminc éve működik, és olyan egyházi tradíciókat éltetnek, amelyekkel még itthon sem találkoztam; például a háromkirályjárást is felidézték. A fontos egyházi és magyar ünnepeken műsorokkal is készülnek, amelyek tele vannak régi magyar énekkel, versekkel. Locsolóbált is tartottunk. Sok dolgot terveztünk a plébánián, de hétköznap nehéz bármit is összehozni a nagy távolságok miatt, a hétköznapi esti misére is kevesen jöttek el.

– Milyen a kint élő magyarság helyzete, mennyiben tudják az idegen kultúrában tartani a magyar identitásukat?

– Ismerek olyan első generációs amerikai családokat (akiknek magyar szüleik vannak, de ők már kint születtek), ahol a gyerekek csak akkor tanulnak meg angolul, amikor bekerülnek az iskolába, otthon pedig csak magyarul beszélhetnek. De sajnos nem ez az általános, pláne ha nem mindkét házastárs magyar, mert akkor nagy esély van a beolvadásra. Ahhoz, hogy megmaradj magyarnak, először is otthon magyarul kell hogy beszélj, ami nem is olyan egyszerű, hiszen a héten 40 órában a munkahelyeden biztosan angolul szólalsz meg, épp így az iskolában is, otthon pedig erőltetni kell a magyart a családtagokkal.

A plébániánkon, mikor a ministránsok gyülekeztek a szentmise előtt, nemegyszer hangzott el a felszólítás: „Magyarul!” Automatikusan váltanak át a gyerekek angolra, nem rosszaságból teszik ezt.

Kint nagyon erős a magyar cserkészet, ami sokat segít a kultúra, a hagyományok őrzésében, ahogy a néptánc, a népdaléneklés és a hétvégi magyar iskola is, ahol megtanulják a gyerekek a magyar földrajz és a magyar történelem alapjait, majd 14 éves korukban magyarságvizsgát tesznek. Ez jelentőségében olyan, mint nálunk az érettségi. A cserkészeknél ötévente vannak jubileumi táborok, idén 940 magyar cserkész fog Észak-Amerikából, Dél-Amerikából és Európából összegyűlni. A külföldi magyar cserkészetet 1945 után, egy németországi menekülttáborban a „hontalan sasok” alapították, akik vérszerződést kötve megfogadták, hogy ahogy szétmennek a világban, mindenhol magyar cserkészetet fognak alapítani. Ezek a cserkészetek a mai napig élnek, New Jersey-ben a legerősebb, de van magyar cserkészet Kanadában, Argentínában, Chilében, Németországban és Ausztráliában is.

Mivel a cserkészet ennyire jelentőségteljes, papként tudomásul kell vennem, hogy a külhoni magyarok számára csak egy láncszem vagyok abban a láncolatban, ami segít megőrizni azt, hogy a hitüket magyarul éljék meg. Épp ezért együtt kell dolgoznunk a különböző szervezetekkel, és kompromisszumokat kell kötnünk. Fél évre előre összeegyeztetjük a programjainkat, hogy a lehető legkevesebb átfedés legyen.

A plébánián az ünnepek, a hagyományok tartása is nagy hangsúlyt kap. Karácsony előtt szaloncukrot főztünk, mentünk betlehemezni, de tavasszal májusfát is állítottak néhányan. A közösség egyik tagja mesélte, hogy egy alkalommal pont, amikor májusfát állítottak egy cserkészlánynak, arra járt egy járőr, akinek aztán magyarázni kellett, hogy mégis mit csinálnak.

A hívek egyébként ragaszkodnak a magyar nyelvhez, még ha nem is tökéletesen beszélik. A búcsúztatásomkor is kértek, hogy ne csak angolul, magyarul is köszönjek el – bár a plébániára járó angol nyelvű hívek miatt praktikusabb lenne az angol.

Nagyon érdekes ez a világ, amit sokszor nehéz szavakba önteni, inkább benyomások élnek bennem.

– Mi az, ami kint, az Egyesült Államokban kihívást és nehézséget okozott?

– Nem kifejezetten nehézség, de különbségek voltak, például többször tapasztaltam, hogy az amerikaiak gondolkodásukban sokszor egy helyben járnak. Felmerült egy probléma, és az egy helyben való járásuk miatt nem mindig tudták azt megoldani. Én ilyenkor gyakran behoztam egy másik nézőpontot, amire sokszor az a reakció érkezett, hogy „milyen jó, hogy itt vagy! Te még magyarul gondolkodsz!” A másfajta gondolkodásuknak persze előnye is van.

– Hogyan búcsúztatták el a hívek?

– Sajnálták, hogy eljövök, de legtöbbjük megértette azt is, hogy a családom itthon van, ezért szeretnék hazatérni. A hat év alatt rengetegszer hallottam a kint élőktől, hogy „Atya, én is megyek majd haza nemsokára”, de közben már harminc éve ott vannak. Érdekes jelenség ez. Készült egy pár film, ami az amerikai magyarok történetét dolgozza fel, az egyik ilyennek az a címe, hogy Lövészek. Az amerikai cserkészetnek volt egy oldalága, melyben arra készítették a cserkészeket a ’60-as, ’70-es években, hogy menjenek harcolni Magyarországra, ha eljön az ideje az ország kommunizmus alóli felszabadításának. Így a fiatalokat lövésztáborokba küldték. Évtizedekkel később találkoztak a már megöregedett cserkészek, amikor is egyikük megfogalmazta; készültünk arra, hogy hazamenjünk, egy olyan hazába, amiről elmondták nekünk, hogy az maga a mennyország, és mi soha nem voltunk ott.

Az életük nagy részét úgy élték le, hogy „majd megyünk haza”. Magyarország tehát az ígéret földjévé vált a kommunizmus ideje alatti kivándorlóknak és az ő leszármazottaiknak.

– Mi az a pasztorális tapasztalat, amit szeretne itthon is gyakorlatba ültetni? Láttam például a plébánia honlapján, hogy vannak olyan önkéntesek, akik a templomba érkező újakat fogadják.

– Igen, ők azok, akik ha látják, hogy egy új személy érkezik a plébániára, odalépnek hozzá, és beszélgetésbe kezdenek, megismertetik vele a plébánia életét, igyekeznek bevonni őt a közösségbe. Van olyan kint élő magyar házaspár, akik így ismerkedtek meg: a hölgy csak fél évig szeretett volna kint maradni angoltanulás céljából. Eljárt a templomba misére, ahol a jövendőbeli férje fogadta az újakat, és olyan jól sikerült a találkozás, hogy később házasságot kötöttek.

A Magyar Katolikus Egyház tagjai eltanulhatnák a kisegyházaktól a nagyobb kezdeményezőkészséget. Ha ott bemész egy templomba, bekapcsolódsz egy közösségbe, rögtön körülvesznek téged, és örülnek neked, nálunk meg azon bosszankodunk, hogy minek ült be ez az illető a helyemre, már húsz éve ott ülök a padban! Meg kell tanulnunk a befogadás kultúráját. Más területen is szükség lenne a nagyobb aktivitásra, például a papságot is sokkal erőteljesebben kellene reklámoznunk.

Amit szintén hazahoznék, az az egyháztanács működésének módja. Passaicban például tizenkét főből áll a tanács, és elég nagy autonómiával rendelkezik. A tagok mandátuma három évre szól, és a közösség választja meg őket. Forgórendszerben cserélődnek; minden évben három embernek lejár a mandátuma, és újabb három embert kell választani, így biztosítva van az átmenet, ugyanakkor a változás is.

A finanszírozás is egészen máshogy működik kint. Nem kap semmilyen külső anyagi támogatást a plébánia, abból kell gazdálkodni, amit összegyűjtünk.

Ha plébánosként jelzed a püspökségnek, hogy bajban vagy anyagilag, akkor kis túlzással nemhogy nem segít, hanem inkább bezárja a templomot. Teljesen önfenntartónak kell lennie a plébániának. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy kiadtuk a tizenkét tantermes iskolaépületünket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Európában és Magyarországon is így kellene ennek működnie, hiszen teljesen eltérő a történelmi háttér.

– Hogyan formálta ez a tapasztalat a személyiségében, hivatásában?

– Gondolom, sokkal karcosabb, kategorikusabb lettem, bár már előtte is az voltam. De talán inkább a környezetemet kéne erről megkérdezni. Az elmúlt hat év alatt Magyarország is megváltozott. Most, hazaérkezve majdnem olyan erős a kultúrsokkom, mint amikor Amerikába kiérkeztem. Egyelőre még csak érzékelem, mi van körülöttem, mi változott, mert ez az ország nem ugyanaz, mint amit otthagytam, és én sem vagyok ugyanolyan.

Azt biztos, hogy látom, hogy a nehézségek és a megkeseredettség ellenére Magyarországon minden külső feltétel adott ahhoz, hogy hirdessük Krisztust. Már csak a belső lelkületet kéne megteremteni, hogy meg akarjuk tartani azokat, akik velünk vannak, és nem elfeledkezni arról, amire a múltkori népszámlálás fájóan rávilágított: hogy néhány év leforgása alatt mennyivel csökkent az Egyházhoz tartozók száma. Kéne, hogy hiányozzanak nekünk ezek az emberek. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy bár nem sikerül mindig elmondanom a zsolozsmát, de legalább hiányzik. Amikor már nem hiányzik, akkor baj van.

Nagyon jól el tudok képzelni magamnak egy fantasztikus egyházközséget nagyszerű hívekkel – és épp így a hívek is egy tökéletes papot maguknak. De az igazság az, hogy hozott anyagból dolgozunk, és az van, aki van.

Jézusnak is kezdetben csak a tizenkét apostola volt, akik aztán idővel formálódtak. Azzal kell dolgoznunk, ami megadatott nekünk, így küld minket Jézus a szőlőbe.

Amerikában hétről hétre gyűjtöttem össze a prédikációimhoz, hogy milyen magyar vonatkozást lehetne éppen említeni, és rájöttem, hogy sokkal gazdagabb a kultúránk, mint ahogy azt el tudtam volna képzelni.

Nemcsak a kereszténység gazdagította a magyarságot, hanem a magyarság is a kereszténységét, de ezt itthon furcsa hangsúlyozni. Sokkal bátrabban kéne élnünk a magyar kultúrával. Tudjuk persze, hogy a katolikus azt jelenti, univerzális, de annak, hogy mi magyar katolikusok vagyunk, ereje van.

Szöveg: Fekete Ágnes

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír