Martos Levente Balázs: „Megerősödnénk, ha bátrabban az áldozatok mellé állnánk”

– Egy interjúban úgy fogalmazott: nagy feladat megőrizni a lángot azokban, akik a szemináriumba jönnek. A Püspöki Konferencia Hivatásgondozó Bizottságának vezetőjeként bizonyára megvannak az eszközei erre.

– A papságra általában érzékeny emberek jelentkeznek. Gyakran jó szervezők, szeretnek építkezni, de szeretnek jót tenni is, nyitottak a mások gondjára-bajára. Az ő lelkesedésüket táplálni kell a mindennapi közösségi élettel, az elméleti tudás és a saját tapasztalatra való reflexió egyensúlyával. Ma szinte minden növendék külön történet, máshol tart a személyes fejlődésében, a teológiai tanulmányok is másként érintik őket. Úgy gondolom, az a tudás marad meg bennük igazán, amit sikerül személyes tapasztalattá tenni, illetve reflektálni arra, mit is jelent ez nekik a gyakorlatban, hogyan érinti őket magukat. Én kispapként nagyon megszerettem a jezsuiták imamódját, Szent Ignác szemlélődését. Ebben az ember elképzeli a bibliai jelenetet, hogy közelebb kerülhessen Jézushoz. Amikor a karácsonyi történettel imádkoztam, a lelkiatyám azt kérdezte: és képzeletben karjaidba vetted a Kisjézust? Nem vettem, mondtam. Miért, szerinted nem természetes, ha a kezedbe veszel egy kisbabát? – kérdezte akkor. Csak azért mesélem ezt a történetet, hogy kiemeljem:

van a hitnek, az ima tapasztalatának olyan személyes oldala, amely nélkül nem jutunk előre. A szeminárium jó esetben segíti és kíséri a növendéket egy olyan belső növekedés útján, amelyen jobbik énjükhöz, illetve Krisztushoz lesznek hasonlókká. (...)

*

– És ön mit gondol erről? Mindannak kapcsán, ami az elmúlt hónapokban kiderült, sokakban felmerül, hogy az, hogy ezek az emberek idáig jutottak, összefügghet azzal, hogy a papok egyedül, társ és család nélkül élnek.

– Nem szeretek defenzív beszédmódra váltani, de ha így kérdezi, nem tudom megkerülni a tényt, hogy a szexuális visszaélések túlnyomó többsége nem egyházi térben történik. A világban rettenetes sok visszaélés történik családokban, edzőtermekben, iskolákban, gyermeknevelő intézményekben, amelyeknek semmi köze a cölibátushoz. Ez azonban nem ment fel attól, hogy rákérdezzünk, mi jól nevelünk-e a cölibátusra, odafigyelünk-e, kiket engedünk a papságba, mennyire tisztázottak a motívumaik. Részben kulturális kérdés, részben talán összefügg a cölibátus intézményével, hogy mennyire sikerül normális beszédmódot kialakítani a szexualitás témái körül. Ha látszik egy fiatal éretlensége, ha a kapcsolódásaival baj van, ha nem tud természetesen viselkedni nők és férfiak társaságában, segíteni kell, lassítani kell, oda kell figyelni.

– Ha az elmúlt hónapokban lelepleződött embereknek a papi életútját nézi, mit gondol, hogyan lesz egy lelkes fiatal papnövendékből bűnelkövető?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Ha minden igaz út egyedi, a romlás útja is az. Abból indulok ki, hogy a legsúlyosabb esetek hátterében kezdetben is valamilyen hazugság bújt meg. A magam részéről szeretném meggyőzni a növendékeket arról, hogy próbáljanak meg őszinték lenni saját magukkal és velem is. Azok a bizonyos magas ideálok, amelyekkel a fiatalok érkeznek, kifejeznek valamit az egyház valóságából. A baj akkor van, amikor valaki ezeket a magas ideálokat nem tudja sem megközelíteni, se nem képes mélyen hinni bennük. Ha azt gondolja: ez csak a látszat, én meg majd megoldom az életemet másképp. Azok az esetek, amelyek most kibuktak, súlyos kettősséget mutatnak, amely talán kezdettől fogva megvolt, később pedig úrrá lett a személyen.

– Azok közül, akik most reflektorfénybe kerültek a tetteik miatt, többen aktívan politizáltak, olyan is akadt közöttük, aki fizetett állást vállalt a Kereszténydemokrata Néppártnál. Magyarországon egy ideje sokan aggodalommal nézzük, hogy bizonyos értelemben a politika rabságába kerül a katolikus egyház. XVI. Benedek az MMA Kiadó által nemrég kiadott kötetében arról ír, elfogadhatatlan, hogy a kereszténység keresi a világ kegyét, a politikáét is, Visky András pedig nemrég a klubestünkön idézte fel református lelkész édesapja szavait, amelyekkel annak idején állást foglalt a kommunista hatalommal „az egyház fennmaradása érdekében” alkut kötő társainak érvelése ellen. Önnek mi a véleménye erről?

– A kommunista diktatúra nyíltan egyházellenes volt. Akkoriban igen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki szembeszálljon azokkal, akik a hívők fizikai megsemmisítésétől sem riadtak vissza. A mai világ más kihívásokat állít. Ma nagy okosság és erkölcsi tartás kell ahhoz, hogy a közösségek jól különböztessék meg, mi szolgálja az evangélium ügyét, és mi nem. A katolicizmus hosszú időn át az egyén üdvösségét hirdette, majd éppen a 20. században hangoztatta ismét, hogy a kereszténység a földi társadalom jólétén, a közjó előmozdításán is fáradozik.

Egyéni érvényesülésért pártok vitorláját fújni súlyos hiba és talán butaság is. A pártok farvizén evezgetni meg egyfajta szellemi gyengeségről, igénytelenségről tanúskodik.

Nekem nincs politikai vénám, szeretném megtartani azt a szabadságot, hogy a hívek javát szolgáljam. A nagy áramlatok és jelszavak igazságát csak azon tudom lemérni, hogy mennyire hiteles az az ember, akit még ismerek, akivel ebben-abban az ügyben valóban volt tárgyalási lehetőségem. A politikai érvelések eldurvulását, az állandó végleteket, egymás megsemmisítésének kísérleteit aggódva figyelem. Olyan országban szeretnék élni, amelyet a kiszolgáltatottság meg a félelem gerjesztése helyett érzékelhető összefogás, a felebarátaink, vagyis a mellettünk élők segítése, illetve a bizalom határoz meg.

– Önt személy szerint hogyan érintették az egyház körüli botrányok?

– Mindez nagyon nehéz és fájdalmas. Húsz évvel ezelőtt el sem hittem volna, hogy létezik ilyesmi. Nehéz szembesülni akár egyetlen esettel is, illetve azzal a sebzettséggel, amelyet egy ilyen ügy az érintett közösségben, esetleg egy családban, egy áldozatban otthagy. Sokszor úgy teszem fel magamnak a kérdést, vajon ma éppen ez az egyház dolga, ez a módja annak, hogy a szegények pártját fogjuk? Többször méltatlannak éreztem, ha például a külföldi híradások a pápa egy-egy útjáról csak azt emelték ki, hogy itt vagy ott szexuális visszaélések áldozataival találkozott. Nem éreztem arányosnak azt a figyelmet, ami ennek a területnek jutott. Ha nem törik el az egyház gerincét, talán több tartást tud adni az embereknek is. Mégis

azt hiszem, valójában megerősödnénk, ha bátrabban az áldozatok mellé állnánk, ha újra és újra nyilvánvalóvá tennénk, hogy a családok, a gyerekek, a gyengék javát akarjuk.

A teljes interjú IDE kattintva érhető el.

Forrás: Válasz Online

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír