Még egyszer az apai szívről

A Patris corde (Apai szívvel) kezdetű pápai levélnek ez utóbbi témát megvilágító, gondolatébresztő sorai fellobbantották a lángot, amelynek fényében közelebb léphettünk egy természettől fogva háttérben, elfedettségben létező valósághoz, mindahhoz, ami az apasággal kapcsolatos. Ehhez az expedícióhoz lapunk is hozzájárult interjúkkal, elmélkedésekkel. Az írások nyomán azután – ha vettük a fáradságot – átgondolhattuk vagy újragondolhattuk az édesapánkhoz, vagy apaként a gyermekeinkhez fűződő kapcsolatunkat. 

Beléptünk a csendbe, az ismeretlenbe, életünk egy olyan területére, amelyről ritkán szoktunk beszélni, akkor is nehezen, szűkszavúan, mintegy misztériumhoz közeledve. Hiszen

az apa az a valaki, aki, ha rejtetten is, de már eleve, lényegénél fogva, tudta nélkül is egy beláthatatlan titok felé mutat,

s aki így vagy úgy, fájdalmas vagy felemelő módon, de meghatározó személyiség mindannyiunk életében. A Szent József-év alkalmat adott arra, hogy elinduljunk, és közelebb merészkedjünk e valóság mélységeihez.

Úgy gondolom, általános, ugyanakkor ki nem mondott tapasztalatunk, hogy az életünk során egy nehezen körvonalazható, tudattalanul kavargó homályban, minket körülvevő „személyes felhőben” haladunk – valamerre. Időnként mintha a tisztuló ég alatt meglódulnánk, repülnénk a föld felett, a talajról már-már el is feledkezve, máskor meg nehéz léptekkel botorkálunk, mint az erdő sűrűjében a vándor, aki már nem emlékszik, mikor tévedt el, csak fáradtan keresi az utat, bizonytalanul a néma fák között, félrehajtva a szúrós ágakat a bozótban, ahová alig ér el a fény.

Életünk felhője mindenhová elkísér, benne érzések, vágyak, emlékképek, ismerős tárgyak részletei, hangfoszlányok, illatok, kontúrok nélküli utcaképek, tájak, mozdulatok sodródnak együtt lassú kavargásban. Most is itt lebegnek körülöttünk, alig érzékelhetően. Ebben az elnyújtott ritmusú „mozgásban” együtt áramlik minden, ami a miénk. Ez a kavargó felhő a sajátunk, velünk sodródik, s mi haladunk, vonulunk az időben.

Az életben aztán az is előfordul, hogy ebben a személyre szabott mozgó mozdulatlanságban történik valami egészen váratlan, amire egyáltalán nem készültünk, mert arra nem is lehet felkészülni, hiszen attól valós, hogy előre nem látható. S amikor ez a váratlan történés meglep minket, az életünk felhőjében, ebben az ismerős közegben megjelenik valami új.

Apává nem születik, apává válik az ember – írja Ferenc pápa a levelében, a Patris cordéban.

Talán éppen ebből a tényből vagy inkább valóságból ered az apák rejtélye, amely még önmaguk előtt is homályban marad.

Tizenhat évvel ezelőtt történt, és máig bennem él, fel tudom idézni azt az érzés-emléket, amit ott, akkor, azon a csendes délutánon megkíséreltem leírni a naplómba is. Most újraolvasom a feljegyzéseket, s ezek alapján próbálom feleleveníteni az emlékezetes pillanatokat. 

Elsőszülött lányom, Kata a délutáni alvása után ébredezett éppen, s mozgolódni kezdett a bölcsőben. Leültem a bölcső mellé, és figyeltem őt, a paradicsomi biztonságból a nagyvilágba érkezett csecsemőt, ahogy nyújtózkodik, majd békésen elpihen és nézelődik. Talán mondtam neki valamit, vagy dúdoltam, nem tudom, de az biztos, hogy a csöpp gyermek felfigyelt a hangra, az arcocskáját felém fordította, és találkozott, szinte egybeforrt a tekintetünk.

Hosszan néztük egymást, s én nem gondoltam, hogy egy csecsemőnek ennyire súlyos a nézése. A következő pillanatban megértettem, hogy ő nem csupán egy csecsemő a bölcsőben, ő a gyermekem. Meglepetésemben majdnem felkiáltottam, olyan váratlanul ért, ahogy megdobbant a mellkasomban a hús-vér érző szív, kiszolgáltatottan a boldogító teher alatt. Alig tudtam tartani magam, belekapaszkodtam a bölcső oldalába. Apa lettem. 

Zavarba ejtett, hogy apaként ilyen védtelenné váltam, sőt, az is, hogy józan önvizsgálatom kiábrándító eredményét cáfolva kétségbevonhatatlanul megmutatkozott, mégis van érző szívem. A gyermekem felejthetetlen tekintetében, békés kommunikációnkban elmerülve, a nagy örömtől roskadozva guggoltam ott a bölcső mellett.

Böjte Csaba egy alkalommal így fogalmazott: 

„Tudnod kell, gyermeket vállalva, apaként nemcsak egy emberpalántával kötöd össze az életed, hanem a mindennapi aggódó törődéssel is, a gyermekedet féltő, édes sebzettséggel, egy egészen új, lényedet örökre átjáró gonddal, mely önzőségedből pillanatok alatt kifordít, és egy nemesebb, tisztább létbe emel téged!”

Édes sebzettséggel. Egy ferences szerzetes írta le ezeket a sorokat, akiről tudjuk, hogy nagyon sok gyermek lelki édesapja, s a vallomásából talán az is kiviláglik, hogy a tapasztalat, amit próbálunk körülírni, valamiképpen egyetemes, még akkor is, ha különféle intenzitású, vagy az életünk más-más időszakában, esetleg a múltunkra visszanézve ér el minket. 

Mint korábban említettem, lapunkban az elmúlt tizenkét hónap során számos interjú jelent meg az apaságról. Ezek közül választottam ki kettőt, amelyekben a beszélgetés során a személyiség előbb említett „felhőjének” változásaira rezonáló gondolatokat is megfogalmaztak az őszinte megszólalók. Az idézetek rámutatnak az egyediségünket felülmúló egyetemesre, még ha az az apaság különféle arcaiban mutatkozik is meg.  

„Huszonöt évesen még nem voltam érett az apaságra, pedig sokat készültem rá, könyveket olvastam. Világos elképzelés élt bennem arról, hogyan kellene szülőnek lenni. Az élet később megmutatta, hogy az apaság nem egészen arról szól, mint hittem” – mondja egy nyolcgyermekes édesapa (Új Ember, 2021. 07. 11.), aki a küzdelmekkel, gyásszal, fájdalommal, Isten iránti odaadó szeretettel és boldogsággal átitatott családi életének fontos állomásairól, közösen megélt lelki útjuk tapasztalatairól beszélve végül így összegez:

„Fontosnak tartom, hogy kapcsolatban maradjak a gyerekekkel, hogy ráhangolódjak arra, ami bennük van, ami mozgatja őket. Szeretném, hogy érezzék, nekem is fontos az, ami nekik, megértem őket, lélekben közel vagyok hozzájuk. Szeretném, hogy szívesen elmondják, ami foglalkoztatja őket, és hogy átéljék, jó megnyílni. A felnőttek gyakran megmondják a gyereküknek, mi a jó neki. Én inkább azt tartom lényegesnek, hogy rácsodálkozzak arra, milyen ő igazából, és ne a saját elképzelésemet akarjam megvalósítani benne. Hagyjam, hogy azt érezze, amit érez. Az bontakozzon ki benne, amit a Jóisten beletett.”

Az apa egy átalakulás eredményéről beszél, s ahogy az előző idézetben olvashattuk, huszonöt éves önmagára visszatekintve így vallott: „Az élet megmutatta, hogy az apaság nem egészen arról szól, amit hittem.” 

Személyes, belső világunk lassú változása az apaság megélése által valami újnak a megjelenéséhez, a világ, s benne az ember másfajta szemléletéhez vezet el.

S most nézzük a másik interjúrészletet. Abban majd azt láthatjuk, hogy a személyiség saját világában bekövetkező változás új egyensúly kialakulását eredményezi, amit ezúttal váratlan egybeesések idéznek elő. A beszélgetés későbbi szakaszában pedig egy „száznyolcvan fokos fordulatról” esik szó, amely az időben való haladás, vonulás folyamatának titokban beérő gyümölcse.

Váratlan egybeesés. Emlékszünk még a kavargó esetlegességekkel telített, mindig jelen lévő felhőre, ami mindannyiunkat körülvevő, egyedi valóság, a sajátunk. A most következő mondatok egy sokgyermekes apukával, elismert kórházigazgatóval, s viszonylag fiatalon nagyapává is vált emberrel készült interjúból valók (Új Ember, 2021. 03. 21.).

A férfi őszintén beszél az élet lendületéről, a talajról is elfeledkező repülésről, valamint arról, amikor e gyors vonulás felhőjében történik valami. „Az apaság az egyik legnehezebb téma, mert igen erősen pedzegeti a belső világomat” – kezdi a beszélgetést, majd így vall életének egy meghatározó időszakáról: „Fontos számomra a teljesítmény, az, hogy húzása, tempója, flow-ja legyen a cselekedeteimnek (…) Amikor a munkahelyemen vezetői beosztásba kerültem, épp akkor kamaszodtak a nagyobb gyerekeim, és leértékelődtem a szemükben. Addig a bálványuk voltam, de egyszer csak észrevették a hibáimat. Nem tudom, mekkora hajlamom lett volna arra, hogy elszálljak a sikerektől, a pozícióktól, de így, amikor hazamentem, szembesültem azzal, hogy ők milyennek látnak engem, és ez erős kontrollként hatott rám. Az élet érdekes játéka ez az időzítés.”

Az élet érdekes játéka, az időzítés nem más, mint a beláthatatlanból (misztérium) érkező formáló erő.

Sok évvel később a döntéshozók lendületével haladó férfi cselekvésekkel telített univerzumában ismét bekövetkezik egy változás, ami áthangolja apai mivoltát. Az időben való haladás, vonulás folyamatában titkon beérik a gyümölcs.

„Hozzám inkább a mély, meditatív szentek állnak közel, talán mert ellenpontozzák a túlhajszoltságomat… Az utolsó tíz évem lelki útját főképp a meditáció, a jelenlét határozza meg… Nekem egyre fontosabb, hogy a rejtekben lévő dolgok is jók legyenek, mindaz, ami nem látszik, ami nincs kimondva. A csendben, közösen végzett cselekvés gyönyörű valóság. Szépek azok a ritka pillanatok, amikor a fiaimmal csendben együtt dolgozunk, vagy csak úgy vagyunk.”

Időzzünk el kicsit e mondatok békéjében. Valódi gyümölcsökről van szó, abból az időből, amikor az életünk kertjébe érünk, ahol lelassul a minket körülvevő felhő kavargása, s a tisztult ég alatt kisebb-nagyobb sétákat is tehetünk már az emlékek, hangfoszlányok, vágyak, illatok, beszédes utcarészletek, csendes tájak világában.

                                                                    *

Az igaz, hogy minden embernek más az apjával való kapcsolata, egyedi, szövevényes történet, amely ellentétes előjelű érzelmektől telített. Idővel változik is az apaképünk. Mégis, „a csendben, közösen végzett cselekvés gyönyörű valóságáról” eszembe jut, ahogy karácsony közeledtével édesapámmal együtt elhoztuk a fenyőfát a piacról, s felvittük a sötét, hűvös padlásra. A karomban a fa, az ő kezében a zseblámpa. Így ment ez éveken keresztül, minden adventben, amióta elkezdett fájni a lába. Nagyon hálás volt nekem ezért a segítségért, számomra pedig öröm volt „a közösen végzett cselekvés”.  

Az ötvenedik születésnapomon édesapám azt mondta nekem: „Légy jó mindhalálig!”, és a köszöntő őszinte, szívből jövő mondataival telegépelt papír megremegett a kezében.

Az ötvenegyediket már nem érte meg.

A jóságról szóló üzenet, felszólítás, megerősítés, biztatás tőle hiteles volt, mert amit üzent, azt meg is élte: önmagában megtapasztalta és kiárasztotta felénk. Ez volt az ő isteni adománya. Éreztük az ő világosságának mélységét.

Tudta, hogy a jóság, a szeretet rejtett, ismerte a fényét, amely melegít, a kicsiny, mégis végtelen értékű titkát, a szenvedéssel való kapcsolatát és a mindent átölelő erejét.

Talentumának jelképe, ahogy a Karolina úti emeleti lakás, a szülői otthon ajtajában állva várt, kitárt karral, s egyenként átölelt minket, amikor felértünk a lépcsősor tetejére. Most már ez marad az én apaképem. 

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.