Mennyei képmás

A korintusiakhoz írt első levél 15. fejezetében Pál apostol a feltámadás hitéről tanít, mégpedig nagyon körültekintően. Úgy látszik, ahogy ma is sokakban kétely támad az örök élet lehetőségét, a test feltámadását illetően, ez a kérdés az első keresztényeket is foglalkoztatta. Pál a fejezet kezdetén a feltámadás tanúiról beszél, utána tér át Krisztus feltámadásának központi jelentőségére, előbb személyes, majd az egész kozmoszt illető értelemben. Ezután pedig, a fejezet második felében, természeti párhuzamokat, illetve bibliai alapot keres arra, miként is képzeljük el azt a nagy átalakulást, amely a feltámadásban végbemegy. 

Ennek a kiterjedt érvelésnek egy részletét olvassuk a vasárnapi szentleckében. Ebben éppen az Ószövetségből vett érvet, pontosabban az Ószövetség egy részletének magyarázatát használja fel Pál apostol. A kiindulási pontra mindannyian emlékszünk. Amikor Isten megteremtette az embert, „orrába az élet leheletét lehelte. Így lett az ember élőlénnyé” (Ter 2,7). Az ókori szent szerző a lélegzetvétel érzékletes tapasztalatát használta fel arra, hogy az ember elevenségét valamiképpen közvetlenül Istenhez kösse.

Isten az, aki életre keltette az embert, abból a lélekből adott neki, ami a sajátja volt.

Pál apostolt azonban nem annyira az ember elevensége foglalkoztatja, hanem az, hogy a test és a lélegzet valamiképpen kiegészíti egymást. Ebben a kettősségben ugyanis merész képzettársítással az első Ádám, vagyis a földből teremtett ember és a második, az új Ádám, vagyis Krisztus kettősségét és kapcsolatát látja. Az első Ádámnak a neve is azt jelenti, földi, földből vett. A második, az új Ádám pedig azért lehet Jézus Krisztus, mert ő Pál számára a lelki, a szellemi valóságot testesíti meg. A porból vett ember később kapja meg a lelket – erre érti Pál, hogy először a földi ember képét hordjuk, s ez kiegészül majd az új, mennyei képmással Krisztusban.

Vajon mit mond nekünk ma ez a szakasz? Hogyan vélekedünk az ember legbenső titkáról? Úgy tűnik, hogy mi, mai emberek szívesen tesszük magunkat a világ mércéjévé. A modern ember abból indul ki, hogy csak saját érzékelésére, saját megértésére hagyatkozhat. Ellenkező esetben az anyagvilág fejlett részének tudja önmagát, s inkább gyakorlati, mint elvi indokkal állítja sajátos elsőbbségét a természet gazdag világában.

Ha viszont az ember „képmás”, akkor annak képét hordozza, aki alkotta, megálmodta, aki szeretetből teremtette és formálta, aki aztán meg is váltotta, s szeretetből átformálta és ma is átformálja, újra meg újra.

Ez pedig egyszerre ajándék és méltóság, feladat és felelősség.  A halál valósága ezzel együtt titokzatos és félelmetes.

Ha Isten nem szólít új életre, ki ment meg minket?

Amit Pál ígér, a mennyei képmás teljessége, reményt ad. Az ember feltámadásának hite pedig nemcsak az ember, hanem az egész természet számára reményt jelent. Az a por kel életre, amelyből mi is vétettünk. Azzal a lehelettel valljuk meg hitünket Istennek, szeretetünket pedig egymásnak, amely Isten ajándéka bennünk.

Szerző: Martos Levente Balázs

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír