Mezítláb járni a földön – Beszélgetés Német László érsekkel, leendő bíborossal

2017-ben a vajdasági püspöki székhelyen találkoztunk a főpásztorral, ezúttal pedig november 22-én Leányfalun, ahol aznap ért véget a magyar és magyarul beszélő püspökök hagyományos éves lelkigyakorlata.

– Hét éve éppen egyházmegyei zsinatot hirdetett meg a Nagybecskereki Egyházmegyében. Milyen eredménnyel zárult ennek folyamata a fájdalmas kivándorlási hullám közepette? Amikor tavaly átvette az érseki palliumát Belgrádban, akkor is ugyanilyen népességmozgásról számolt be. Hogyan hat mindez a Szerbiai Katolikus Egyházra?

– Azóta megváltozott az egyházi terminológia, és a zsinat kifejezést már csak az egyetemes Egyházra alkalmazzuk, vagyis az első egyházmegyei szinódust nyitottuk meg az egyházmegyében 2017 decemberében. A tervekbe beleszólt a Jóisten és a nagy covidjárvány, emiatt egy évvel elhalasztottuk a folyamat befejezését. Nagyon szép tapasztalat volt, amely megmutatta az egyházmegye erősségeit, gyengeségeit, és azt, hogy a felvetett kérdések hogyan érintik a híveinket, miként gondolkodnak ők a hitről, az Egyházról, Istenről. Boldog vagyok, mert az emberek bekapcsolódtak a folyamatba. Tíz munkacsoportunk volt, melyek mindegyike egy-egy témáért felelt. A szinódus koordináló bizottsága a munkacsoport vezetőjével közösen az adott témához munkadokumentumot készített, mely teológiai, történelmi, szociológiai felméréstés kérdéseket tartalmazott. Ezeket szétosztottuk a plébániákon, s ott a plébánosok és a világi animátorok – száztíz szinódusi animátorunk volt – megszervezték a szinódusi csoportokat és azok találkozóit, ahol megbeszélték ezeket a munkadokumentumokat. Erről jegyzőkönyvek készültek, melyek alapján összeállt a szinódusi zárónapok munkadokumentuma, amit megbeszéltünk és megszavaztunk. Az animátorokkal az espereskerületekben dolgoztunk együtt, hogy jól fel legyenek készülve a csoportvezetésre, a beszélgetések moderálására. A záró szinódusi napokra és a szinódus lezárására 2021 májusában került sor.

Felpezsdült az egyházmegye élete. Ám kétségtelen, hogy a jó dolgok mellett továbbra is megmaradtak a negatívumok: a félelem a jövőtől, a kihalás veszélye, az elöregedés. Változást hozott a pandémia: az emberek a járvány alatt féltek elmenni a templomba, egyházi programokra. Majdnem három hónapon át a templomok zárva voltak Szerbiában, azután pedig nem mindenki tért vissza.

A délvidéki magyarság és a katolikus közösség számára nem könnyű időszak ez a természetesen nemcsak gazdasági okokra, hanem a volt Jugoszláviát szétverő, kilencvenes évek eleji háborúra is visszavezethető folyamat.

Mostanra viszont megszoktuk a kivándorlás tényét, és ez szerintem már jó, mert kezdünk másképp gondolkodni.

A szinódushoz visszatérve, az egyházmegyében használt két fő nyelven, magyarul és egyfajta szerbhorvát keveréknyelven is kiadtuk a dokumentumokat, valamint a végső szinódusi könyvet is. A horvátok mellett az egyházmegye területén jelen lévő bosnyákok, bolgárok, csehek, szlovákok nem mindig beszélnek irodalmi horvát nyelven, hanem a helybeli szerbet ismerik, ezért a két nyelv keverékét alkalmazzuk. A Püspöki Dikasztérium prefektusa, Prevost bíboros, akinek a szinódus eredményeit el kellett küldeni az Egyházi Törvénykönyvnek megfelelően, májusban elismeréssel és köszönettel illette az egyházmegyét és engem a nagy munkáért, s az akkor már kinevezett utódomnak, Mirko Štefkovićnak sok sikert kívánt a szinódusi folyamat folytatásához, azaz a döntések megvalósításához.

– A délszláv háború hatása tehát még most is érezhető? És mi a helyzet a délvidéki mészárlásokkal, amelyek éppen nyolcvan éve történtek? Ezek a sebek begyógyultak már?

– A háború hatása egyre kisebb, de továbbra is vannak nyomai. Nem annyira építészetileg, mert az nálunk csak 1999-ben, a NATO támadásakor volt, de ott maradt a seb az emberek szívében, hogy bizonytalan időket élünk. Különösen a kisebbségek szenvedtek, aránytalanul több magyar és horvát fiatal került a frontra a nemzetek összlétszámához viszonyítva. Ez a hatalmas félelem most is ott él az emberekben, így például a népszámláláskor sokan nem merik beírni, hogy milyen nemzethez vagy valláshoz tartoznak.

A megemlékezések miatt a délvidéki mészárlások sebe most talán jobban látható. Nem lett teljesen tisztázva a történelmi háttér, mivel a Magyarország és Szerbia közötti történelmi vegyes bizottság működése megakadt. Negyvenötezer áldozatról beszél a magyar fél, és ők csak azok, akikről tudunk. Bizonyos irattárakat még mindig nem nyitott meg a szerb kormány, de sokkal magasabb a száma azoknak, akik elhagyták az országot. Élni kell azonban tovább, már csak a nagyon sok vegyes házasság miatt is. Könnyű legénykedni, hogyha elhagyja valaki az országot, és bekiabálni a partvonal mögül, de „maradj otthon, és ott álld meg a helyed”!

– Korábban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, majd a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia titkára volt, az utóbbinak jelenleg az elnöke. A nagybecskereki megyéspüspöki szolgálat után belgrádi érsek lett. Milyen örömöket és kihívásokat jelent ez a még színesebb lelkipásztori terület?

– Sokkal kevesebb a pasztorális feladat, és sokszorosan több a protokolláris jellegű. A kormány és a pravoszláv egyház is úgy tekint a belgrádi érsekre, mint a Szerbiai Katolikus Egyház fejére, a prímásra. Így mindig velem kommunikálnak, engem hívnak meg mindenhová az Egyház képviseletében. A nagyság, a lépték is különböző: Nagybecskereken harmincnyolc plébánia van, itt tizenhét, ott hatvanezer a katolikus, a belgrádi érsekség területén körülbelül húszezer, ám a terület a Nagybecskereki Egyházmegye ötszöröse. Van azonban egy könnyítő tényező, mégpedig az, hogy a belgrádi érsekségben a katolikusok városban élnek, nem vagyunk jelen a falvakban.

– A belgrádi egyházmegye története VIII. János pápáig vezethető vissza, aki 878. április 16-án Borisz bolgár fejedelemnek írt levelében említi először a belgrádi püspökséget. Bőven voltak korábban is magyar származású főpásztorok, de legutoljára a 19. század elején. Van-e jelentősége a helyi viszonyok közepette, hogy most magyar az érsek?

– Az igazi előnyöm az, hogy ott születtem Szerbia területén, a Vajdaságban, Jugoszláviában, és ez nagyon sokat jelent a helyieknek.

Én vagyok a hetedik érsek, a főegyházmegyévé emelés századik évfordulóját ünnepeljük idén, és a hétből magam vagyok az első, aki odavalósi.

Szerb iskolákban végeztem, tehát jól beszélem és használom a többség nyelvét. A magyarságom azért is fontos most Szerbiában, mert a szerb–magyar politikai kapcsolatok, ahogy mindkét féltől halljuk, történelmileg most a legmagasabb szinten vannak. Ez valóban így van, és kihat az én megítélésemre, elfogadottságomra is. Így könnyebben tudok kommunikálni a kormánnyal és másokkal, akik fontosak a jövőnket illetően.

– Szerbia a Katolikus Egyház szempontjából peremvidék. Mit jelent ez az Ön szolgálatában? Hogyan tud együttműködni az ortodoxok mellett más keresztény felekezetekkel, sőt akár a muszlimokkal?

– Belgrádban nagyon jó kapcsolataink vannak mind az ortodox egyházzal, mind a protestáns testvéreinkkel, közülük a legerősebb közösség a baptistáké. Az érsekség déli részén él a muszlim kisebbség, amely körülbelül öt százaléka Szerbia lakosságának. Az együttműködés mindenkivel jó, a pátriárkával is, még ha ennek természetesen megvannak is a határai, hiszen a szerb nemzeti ortodox egyház és az állam, ahogy ők mondják, szimbiózisban van.

– Miként segíti sokrétű szolgálatát az, hogy verbitaként egy vérbeli missziós rend tagja?

A misszió az életem része. Amióta elmentem szerzetesnek, szeretem úgy is mondani, hogy nem a helyi egyházban szocializálódtam, hanem a világegyházban.

Ezt azonban nem mindig könnyű továbbadni. Például a Nagybecskereki Egyházmegyében nem értették, miért mondom, hogy az Egyházunk fejlődik, nő, egészen addig, míg el nem jött Nagybecskerekre a rendtársam, Elias atya, teljesen új szellemet hozva az örömmel, az odaadással. Számomra fontos, hogy új „szerzeményekkel” gazdagítsam a helyi egyházat. Egy ghánai megyéspüspök rendtársam küld két ghánai papot, akik remélhetőleg a jövő év elején már segíteni fognak a pasztorális munkában. Belgrádban sok a külföldi, a háromezer afrikai egyetemista majdnem fele katolikus. Járnak misére, de nincs rendszeres lelkipásztori követésük, erre is megoldást jelent majd az ő segítségük.  

– Beszéljünk a legaktuálisabbról, a bíborosi kinevezéséről. A Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia elnöke, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) alelnöke, korábban a Nemzetközi Ministráns Szövetséget (CIM) is vezette, és a mostani szinóduson is részt vett. Ha mindezeket számba vesszük, talán nem is annyira meglepő, hogy Ön is bekerült a Szentatya bíborosi csapatába. Valóban így van?

– Az embert bíborossá kreálják: a latin szó azt jelenti, a semmiből valami újat teremteni. Senki sem garantálhatja, különösen nem Ferenc pápánál, hogy akárki akármit csinál, bíboros lesz belőle. Pápaságának tizenegy éve alatt az Egyház gyakorlata megváltozott: még ami valamikor száz százalék volt, az sincs feltétlenül így, ma már a milánói érsek vagy a velencei pátriárka sem lesz automatikusan bíboros. Őszintén, nem is számítottam erre, mert egy olyan kis egyházmegyében élek és dolgozom, amely periféria az európai kereszténységben és világviszonylatban is. Már azzal is „elégedett” voltam, hogy Belgrádba kerültem, és szélesebb lehetőségem nyílt arra, hogy a Katolikus Egyház szerepét kissé láthatóbbá tegyem Szerbiában.

– Hogyan fogadta a kinevezését?

– Az ismerősök hívtak fel. Azon a vasárnapon déltájban csörgött a telefonom, Brüsszelből az egyik barátom, az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága, a COMECE titkára hívott elsőnek. Épp nézte Rómából a közvetítést, és nagy meglepetés volt számára is. Mi pedig, akik kint voltunk Rómában a szinóduson, egyáltalán nem tudtuk, hogy lesz ilyen bejelentés, annyira megőrizték a titkot.

Az első két telefonhívás után nem is akartam elhinni, szépen felmentem a vatikáni weboldalra, és megnéztem, hogy valóban felolvasta a nevem a pápa.

– Hogyan lehet készülni erre?

– A magyar püspökök lelkigyakorlata is jó alkalom volt átgondolni különböző dolgokat. A másik, ami segít, az a levél, amit a pápától kaptunk a kinevezésre. Az abban lévő három gyönyörű gondolat forog a fejemben állandóan:

ima, egyszerűség, és mezítláb járni a földön.

Külső dolgok is vannak: állandóan jönnek a levelek Rómából, mik lesznek a lépések december 7-én, szombaton, hány órára kell megjelenni, hol és hasonlók. Az első levélben leírták, miképpen kell felöltözni, a piros zoknitól kezdve… Készen nem lehet ilyet venni, elmentem hát egy jól ismert egyházi szabóhoz Rómában, és a tulajdonos már adta is a zoknit. Kérdeztem, ezt honnan veszi. Mondta, „óh, nekünk is van egy listánk”.

– A szinódus alkalmával kapta a kinevezést. Ferenc pápa azzal az eszközzel élt, hogy nem adott ki apostoli buzdítást, hanem elegendőnek ítélte a szinóduson közösen elfogadott és jóváhagyott záródokumentumot.

– Ez mindenkit meglepett, de voltak, akik kikutatták, hogy 1964-ben, amikor VI. Pál megalapította a szinódusi intézményt, hasonlóan tervezte a folyamatot, ám 1974-ben az evangelizációról szóló szinóduson a résztvevők nem tudtak megegyezni, ezért kellett a pápai záródokumentum. Most visszatérünk az eredeti eljáráshoz, ami sokkal nagyobb tekintélyt ad a közös szinódusi munkának, különösen, mert ez volt az első szinódus, amelyen részt vettek laikusok, köztük nők is. Ez alapvetően megváltoztatta a szinódus értékét az Egyház életében. Elégedett vagyok a dokumentummal, megtalálom magam benne, és ugyanígy mindenki ott érezheti magát benne a spektrum baljától a jobbjáig, a középponttal együtt.

– Mi lesz a bíborosi jelmondata? A címtemploma ki van már jelöve?

Maradtam a püspöki jelmondatomnál: „Áldja az Urat az Úr minden műve” (Dán 3,57). Továbbra is ez az életfonalam.

A címeremen egy hársfa van, alatta egykori püspökségem négy folyója: Béga, Temes, Tisza, Duna. Nemrégen kaptam egy levelet, hogy nemsokára közlik a címtemplomot, és a konzisztórium idején találkozni fogok a helyi plébánossal, hogy megbeszéljük a címtemplom elfoglalásának dátumát.

– Azt mindenki tudja, hogy a bíborosok választják az új pápát, legalábbis azok, akik még nem múltak el nyolcvanévesek. Emellett mit jelent még ez az új cím és a vele járó feladat?

– Pontosan nem tudom még, ugyanis az a szokás, hogy a bíborossá kreálás után kapunk a pápától felkérést, hogy tanácsadóként segítsük a különböző vatikáni intézmények, dikasztériumok munkáját. Egyvalami biztos: otthon folytatom a szolgálatom, és a bíborosi kinevezés által hihetetlenül nagy teret kaptam. Most épp az a nehéz, hogy milyen médiamegkeresést fogadjak el vagy mondjak le, egyszerűen fizikailag nem bírom. Belgrádban még soha nem volt bíboros, e történelmi vetület miatt is sokan keresnek. Szerbiában a reakciók kilencvenöt százalékában a büszkeség fogalmazódik meg, kezdve az elnöktől. Ezt a figyelmet most jól lehet kamatoztatni.

– És mit jelent a kinevezés a külhoni magyar közösség számára?

– A kinevezésem révén az egész Kárpát-medencei magyarság figyelemben részesül. A bíborosi kinevezés, attól függetlenül, hogy személyre szól, a helyi egyházat, a nemzetet, a nyelvet erősíti.

Fotó: Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 8-i számában jelent meg.