Ne érjük be kevesebbel a teljességnél – A Veritatis splendor enciklika

1992 decemberében A Katolikus Egyház Katekizmusának kiadása akkora horderejű esemény volt, hogy sok minden egyebet homályba borított. Így például azt is, hogy néhány hónappal korábban véget ért a Galilei-ügy teljes történetének kivizsgálására létrehozott bizottság munkája, és nagyon őszinte végkövetkeztetéssel zárult. Mint ismeretes, a 17. század elején Galilei hatalmas öntudattal lépett fel a kopernikuszi világkép védelmében, s az inkvizíció azt kérte tőle, csak olyasmit vessen papírra, amit bizonyítani tud, a kopernikuszi világképet kezelje tudományos hipotézisként (ekkor ugyanis még nem volt bizonyítva), és tudományos dolgozatai mellett ne jelentessen meg népszerűsítő műveket. Nem kérte tőle tanai visszavonását, s amikor ilyen híresztelések kaptak lábra, az inkvizíció nevében Bellarmino bíboros kiállt mellette. Visszavonnia csak évekkel később kiadott, népszerűsítő jellegű és párbeszédes formájú pamfletjét kellett, amelyben „tökfejként” színre léptetett barátjával, VIII. Orbán pápával vitatkozott. A Paul Poupard bíboros vezetésével működő bizottság azonban 1992 októberének végén azt a jelentést tette a pápának, hogy a korabeli Egyház mégis tévedett, amikor azt hitte, hogy a kopernikuszi világkép kikezdi a katolikus hit alapjait, ezzel a tévedéssel pedig sok szenvedést okozott Galileinek. Ezeket a hibákat el kell ismernünk, fejezte be beszédét Poupard bíboros. Ha így van, vette át a szót II. János Pál, az idevágó megállapításokat lehetetlen lesz figyelmen kívül hagyni a jövőben. Hogy az igazságot akkor sem lehet elkendőzni, ha kényelmetlen, a 2000. évben kifejezett pápai bocsánatkérés is tanúsítani fogja.

Az igazságnak sajátos szentsége van, és jaj annak, aki csak akkor néz szembe vele, ha éppen nem kényelmetlen számára.

Az 1993. augusztus 6-án kiadott Veritatis splendor enciklika könnyen azt a benyomást keltheti, hogy elvont értekezést közöl az igazságról, valójában viszont II. János Pál pápaságának kezdetétől fogva taglalt alapvető témáit fűzi tovább egyetlen konkrét területen, az erkölcs terén. A szóban forgó alapvető témákat egyrészt az emberi természet lényege, másrészt a szabadság és az igazság megbonthatatlan egysége jelenti. Persze a szöveg legalább három sajátossága egyértelművé teszi, hogy hangsúlyosan tanító jellegű körlevélről van szó: címzettjei kifejezetten a püspökök, akiket többször is kifejezetten megszólít; szándéka szerint nem csupán az erkölcsi élet részkérdéseivel, hanem az egész erkölcsi tanítással kíván foglalkozni; végül pedig a korábbi enciklikákhoz képest feltűnően sokszor kezdeményez vitát teológiai álláspontokkal és marasztal el kifejezetten teológiai elgondolásokat. Fokozott mértékű tanítói attitűdje miatt megjelenése után nem sokkal az a szóbeszéd terjedt el, hogy a pápa eredetileg a tévedhetetlenség karizmáját is érvényesíteni akarta a szövegben, amiről csak Joseph Ratzinger beszélte le – ezt azonban Ratzinger egy interjúban cáfolta.

A Veritatis splendor áll a legközelebb az egyetemi és tudományos teológia világához II. János Pál enciklikái közül.

Van, akinek szemében ez különösen vonzó, de biztosan vannak olyanok is, akikből inkább távolságtartást váltanak ki a részletekbe menő erkölcsteológiai okfejtések. Mint oly gyakran, a teológiai gondolkodás ezúttal is olyan válaszokkal szolgál, amelyekhez az emberek nagy részének nincsenek kérdései. Mint oly gyakran, sokan talán azért nem tudnak mit kezdeni a kifejtett tanítással, mert még nem merültek fel bennük azok a problémák, amelyekhez kapcsolódik. Valljuk be, nehéz mit kezdenie az örök élettel annak, aki még soha nem gondolt a halálra, nehéz mit kezdenie a teremtéssel annak, aki számára az idő még nem jelentett kérdést, és annak is semmitmondó a bűnbocsánat ígérete, akinek még soha nem volt lelkiismeret-furdalása.

Valami hasonló történik sokszor a katolikus erkölcsi tanítással: megállapításai csak akkor megvilágító erejűek, ha érzékeljük, mennyire alapvető és fontos kérdésekben nyújtanak eligazítást és támpontokat.

Ezért hasznos lehet, ha az érdeklődő olvasó először csak a Veritatis splendor bizonyos pontjait tanulmányozza át, és csak akkor veselkedik neki az egész szövegnek, ha bizonyos részkérdésekben már tisztán lát.

Először annak érdemes figyelmet szentelni, hogy a keresztény erkölcsben miként fonódik össze titokzatosan és szétválaszthatatlanul a kegyelem és a szabadság, az ajándék és a feladat (24). Ez a titokzatos kapcsolat azon alapul, hogy maga Isten a jóság forrása (9) és az erkölcsi törvény szerzője (36). Ebből következően belső egység van a hit és az erkölcs között, és

a keresztények részéről kifogástalan életre van szükség, mert az erkölcstelen cselekedetek ugyanúgy megsebzik az Egyház egységét, mint a hitbeli tévedések (26).

Sőt igazi missziós ereje valójában a „látott igének” (107), a szent életnek van.

A második nagy kérdéskör, amelyet az olvasónak tanulmányoznia érdemes, a lelkiismerethez kapcsolódik. A Veritatis splendor nem győzi hangsúlyozni, hogy

a lelkiismeret önmagában véve nem feltétlenül megbízható, nem „tévedhetetlen bíró” (62),

sőt vétkesen téves is lehet, ha nem keresi elég állhatatosan a jót és az igazságot, s bizonyos bűnös szokások vakká teszik (63). A lelkiismeretről szóló hosszú szakasz ismét arról tanúskodik, hogy az igazságnak egészen alapvető jelentősége van az ember szempontjából, s

az igazság keresése és felismerése, az erkölcsi igazságok elfogadása nélkül még a lelkiismeret is vakvágányra siklik.

A nem szakteológus olvasónak harmadsorban az erkölcsi cselekedetet érintő megállapításokat érdemes áttekintenie. II. János Pál e helyütt azt ecseteli, miért nem elegendő a szándék és a következmény mérlegelése a cselekedetek megítélésével kapcsolatban, s miért a cselekedet értelmesen választott tárgya a döntő. Az értelem és a tárgy elsőségéből következik, hogy senki sem tehet rosszat azért, hogy valami jó legyen belőle: nem hazudhat valamilyen igazság védelmében, nem lophat jó célok érdekében és nem ravaszkodhat egy helyes álláspont érvényesítéséért. Más szóval,

léteznek bensőleg, lényegüknél fogva rossz tettek, amelyek megítélése mindig mentes a körülményektől.

Végül a vértanúságról szóló szakaszok ajánlhatók annak, aki ismerkedni szeretne a Veritatis splendor tanításával. A túlélés nem fontosabb, mint a becsület, mondja a szöveg, az életben maradás nem lényegesebb, mint a tisztességes kitartás az erkölcsi jó mellett (94). Érdekes módon ezt a figyelmeztetést a népek bölcsességére és a vallások erkölcsi érzékére figyelmeztetve fogalmazza meg: a keresztények a legkevésbé sincsenek egyedül, amikor az erkölcsi jó feltétlen érvényét hirdetik. Minden ember és minden intézmény életében vannak helyzetek, amelyekben dönteni kell: a túlélés, az életben maradás, a zavartalan tevékenység és működés érdekében fel kell-e áldozni a becsületet és az erkölcsi tartást. A szent pápa félreérthetetlen útmutatást ad ezekhez a helyzetekhez.

Az emberiség nagy erkölcsi hagyománya más vonatkozásokban is szépen összefonódik a keresztény hit világosságával a szövegben. Az emberi szabadság gyengeségéről, sőt drámájáról (86) olvasva éppúgy eszünkbe jut a nagy nyugati erkölcsi hagyomány, mint akkor, ha arról a szigorú megállapításról hallunk, hogy a rossz inkább árt az elkövetőjének, mint az elszenvedőjének. A Veritatis splendor úgy mutatja be az objektív és változhatatlan erkölcsi rendet, hogy alkotójához, Istenhez kapcsolja – ily módon pedig ismét arra figyelmeztet, hogy

az ember megfelezi, igazi önmagánál kevesebbre korlátozza és a teljességtől fosztja meg magát, ha nem az igazsághoz tartja magát és nem az igazságtól várja szabadságát.

Az enciklika az evangélium „egyszerűségével” közeledik az emberhez, abban a meggyőződésben, hogy az evangélium egyszerűsége, az igazság világossága a valóság „jobb megértését” teszi lehetővé (119).

*

A Veritatis splendor enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír