Nem gyerek és nem rabszolga – Fehérváry Jákó a szerzetességről

– Mindenkinek van egyfajta képe a szerzetességről. Ön hogyan határozná meg, hogy mi a szerzetesség?

– Fontos számomra alapító atyánk és mesterei, a sivatagi atyák szellemisége. Erre alapozva azt mondanám, a szerzetesség olyan férfiak és nők gyülekezete, akik Istent keresik, méghozzá közösségben. A szerzetesség lényegéhez tartozik a nőtlenség, illetve a hajadon életállapot, a vagyon egyéni birtoklásáról való lemondás és az engedelmesség gyakorlása.

A legfontosabb számomra a szerzetességben az istenkeresés.

Szent Benedek is a lelkére köti a monostorba jelentkezővel foglalkozó szerzetesnek, figyeljen arra, hogy a belépni szándékozó valóban Istent keresi-e.

– De hát milyen más szándékok vezérelhetik még azt, aki szerzetes szeretne lenni?

– Magam is nagyon fiatalon léptem be a rendbe, az érettségi után. Ha visszatekintek az akkori önmagamra, nem mondhatom, hogy csak a tiszta, elemi istenkeresés vezetett a közösségbe. Más motívumok is voltak az életemben, amik a monostorba űztek. Valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel. A belépő fiatalt abban kell kísérni, hogy leásson a szándékai mélyére. Nem is elsősorban azért, hogy pszichológiai szempontból tisztába jöjjön magával (bár az sem baj, sőt kifejezetten kívánatos), hanem mert a motívumai gyökerénél meg kell találnia az Istenhez kapcsolódás fontosságát, ami miatt képes elvállalni egy ilyen életmódot. Szent Benedek a népvándorlás idején alapította meg a monostorát, az sem volt egyszerű korszak. Mindenféle népek kopogtattak nála, gótok, itáliai nemesek, egyszerű parasztemberek. Neki is ki kellett derítenie, hogy a jelentkező valóban Istent keresi-e.

– Az istenkeresés mellett a közösségi lét fontosságát is említette.

– Remete Szent Antalnak van egy mondása, amely arról szól, hogy a felebarátunkon függ az életünk és a halálunk. Szent Benedek szerint pedig senki sem megy el 18 évesen remetének, csak a közösségben való huzamos próbatétel után bizonyulhat alkalmasnak arra, hogy egyedül is képes legyen küzdeni.

Bár óvatosan hasonlítom a bencés szerzetesi életet a házassághoz, a keresztény házasságban tett fogadalomban és a bencések sajátos fogadalmában mégis van valami közös. Mi nem a hagyományos hármas fogadalmat tesszük le (engedelmesség, szegénység és szüzesség), hanem az engedelmességet, a szerzetesi életalakítást és a stabilitást vállaljuk. Ez utóbbi azt jelenti, hogy életünk végéig kitartunk egy közösségben, nem helyeznek el minket másik monostorba. Persze ez utóbbinak is megvan a maga szépsége, egyes rendekben nem is maradhat a szerzetes túl hosszan egy helyen. Nálunk ez nem így van. A keresztény házasságban is ki kell tartani egymás mellett. Látom a laikus barátaim körében, hogy

az egymás iránti elkötelezettség életre szóló vállalása a legnagyobb kihívás. Nálunk ezt jelenti a közösség.

– Szerzetesként milyen élményeik vannak az életre szóló elköteleződésről?

– Borzasztóan esendő emberek vagyunk, és semmivel sem jobbak, mint a világi társaink, sőt, bizonyos értelemben gyengébbek.

A közösség megélése nem egy eszmény, nem egy gyönyörű idea.

A közösségben huzamosan el kell viselnem a másikat. Évtizedeken keresztül újra és újra el kell fogadnom, hogy ő a testvérem, nem tudom megváltoztatni, és ezt neki is el kell fogadnia velem kapcsolatban. Ugyanakkor ott vannak az ünnepi pillanatok is, amikor felfénylik, hogy a közösségben Isten működik. Sokszor átéljük ezt a felemelő élményt a közös ünnepeinkben, a küzdelmekben, vagy amikor egy küldetésben együtt fókuszálunk egy célra. Ilyenkor néha hirtelen történik egyfajta átalakulás, transzfiguráció, amit csak Istennek tudunk tulajdonítani.

– Azt mondta, a szerzetes Istent keresi. Ez meglepő, hiszen azt gondolnám, a szerzetes megtalálta Istent, és éppen ez a biztos istenélmény, elhívástapasztalat vezeti őt a rendi életformára. Hogyan jelentkezik valakiben a szerzetesi hivatás?

– Sokféle meghívástörténetet látok. Vannak egészen drámaiak, különlegesek, köztük akár villámcsapásszerű szerelembe esések Istennel. S aztán van a magamfajta ember, akinek az istenkeresés lassan bontakozó, életre szóló út. Számomra Isten nem úgy bizonyosság, hogy van egy egyszer és mindenkorra érvényes válasz a kérdésemre, amit ha előveszek, megnyugszom, és aztán megyek tovább. Isten inkább úgy bizonyosság számomra, mint az ég, amely fölém borul, és megyek alatta. Néha eltévedek vagy megpihenek, máskor küzdök, de ő mindig ott van felettem. A hivatástörténetemben az örökfogadalom után is voltak időszakok, amikor biztosnak éreztem magam a dolgomban, máskor pedig bizonytalannak, és erősebb volt bennem a keresés. Sok embernél előfordul ilyen hullámzás.

Az örökfogadalom nem egy életbiztosítás,

ahogy Ábrahámnak sem volt az, hogy nyolcvanéves korában kivonuljon Ur városából, és elinduljon a semmibe egy ígéret nyomán. Mózesnek sem volt egy életbiztosítás, hogy a sivatagba vezette a népet, és Jézusnak sem volt az a küldetése, sőt!

Szita Bánk testvérrel együtt tettünk örökfogadalmat éppen 25 évvel ezelőtt. A meghívónkra ezt az idézetet választottuk a Zsidóknak írt levélből:„Hűséges az, aki az ígéretet tette” (Zsid 10,23). Ez a mondat Istenre vonatkozik. Én az Isten hűségére tettem fogadalmat örökre. Az Istent kereső szerzetesnek érdemes felkészülnie arra, hogy az úton meglepetések várják. Célszerű készen állnia a szenvedésre, arra, hogy ezeken a tapasztalatokon keresztül Istennek újabb és újabb arcait ismerje meg, s újra meg újra elengedje azokat a bizonyosságokat, amelyekben már megkényelmesedett, és mindig képes legyen bizalommal továbbindulni.

– Miért lett szerzetes?

– Van erre egy konyhakész válaszom, amit egyébként a magaménak érzek: azt nem tudom megmondani, miért lettem szerzetes, csak azt tudom nagyjából, hogy most miért vagyok az. 32 évvel ezelőtt léptem be a bencések közé. Ha viccelni akarok, azt szoktam mondani, három nővérem volt és az édesanyám, s négy nő között felnőni, az predesztinálja az embert a cölebsz életre.

Valójában mindez úgy történt, hogy bencés gimnáziumba jártam, így 14 és 18 éves korom között kollégiumi környezetben éltem, szerzetesek körében. Megérintett a közös zsolozsma, amire 15 éves koromtól kezdtem rendszeresen járni, mert megszerettem az imádságnak ezt a formáját. Szerzetes tanáraimban, akiket hiteles embereknek tartottam, emberséget tapasztaltam meg. Sosem találkoztam Pannonhalmán egyházias mázzal, mindig egy Isten előtt lecsupaszított, nagyon szép emberséget láttam az ott élőkben. Kapcsolódni tudtam ehhez a magam kamasz küzdelmeivel, drámaian megélt hullámzásaimmal.

Gyógyító hatásúak voltak számomra a szerzetesekkel folytatott beszélgetések.

Nem estek kétségbe a lelkemből feltörő tartalmak miatt, mindmáig hálás vagyok ezért. Tudtam kihez fordulni a gyötrő gondjaimmal, kérdéseimmel, és nem utasításokat vagy jótanácsokat kaptam, hanem értő és figyelmes meghallgatást. Megnyugtattak, hogy amikkel küzdök, normális dolgok.

– Mikor jelentkezett a rendbe?

– A közös ima és az emberség tapasztalata annyira meghatározó volt számomra, hogy 17 éves koromban megszületett bennem az érzés: érdekel a szerzetesség. Az osztályfőnököm olvasnivalókat adott ezzel kapcsolatosan. A benedeki szerzetességből megfogott a szigorúbb monasztikus vonal. 17 éves koromban két hétre eljutottam Franciaországba, ottani bencésekhez. Érettségi után három hónapra újra kimentem Franciaországba, egy másik monostorba. Akkor azt hittem, hogy véglegesen. Remek közösség volt, nagyon sokat kaptam tőlük. Mégis, az éppen leomló vasfüggöny mögül érkező fiatal magyarként akkora kultúrsokk ért, hogy negyedév után hazamenekültem. Ugyanakkor tudtam, hogy bencés akarok lenni, így Pannonhalmán kopogtattam.

– Hogyan teltek a növendékévei?

– Elég sokan léptünk be akkoriban, kevés kivétellel mindannyian 18 évesen, érettségi után. Majdnem húszan voltunk, de kevesen maradtunk meg. A csoportképeken úgy festünk, mint egy kisebb osztály. A pannonhalmi bencés közösség aztán arra az elhatározásra jutott, hogy 18 évesen senkit nem enged még belépni a rendbe. A jelentkezőnek előbb valamilyen szakmát kell tanulnia vagy egyetemet végeznie, hogy legyen tapasztalata arról, milyen a kinti világban élni.

Pattanásos, nagyszájú kamaszokként néha nehezen hagytuk vezetni magunkat.

Olyan küzdelmeket vívtunk, amilyeneket nem feltétlenül egy kolostor falai között kell megvívnia az embernek. Ha most valaki 18 évesen kopogtat, azt ajánljuk, kezdje el az egyetemet, jusson el a diplomáig, s közben járjon Pannonhalmára vagy a tanulmányi házba, hogy kikristályosodjon számára, mi az útja.

– A házasságban is vannak krízisek, s vélhetőleg a szerzetesség sem mentes ezektől.

– Az egyik fontos próbatételünk a párkapcsolatról, a családalapításról való lemondás. Sokáig nem igazán volt szó erről a szerzetesközösségekben, ma már egyre nagyobb irodalma van a témának. Többször jelentkezhet emiatt válság a szerzetes élete folyamán. Komoly kihívás, amikor egy hamvas lelkű és fiatalos arcú szerzetes elmegy az egyetemre, ahol maga korabeli lányokkal van körülvéve. De az életközepi fázisban is felmerülhet a szerzetesben, hogy még nem késő váltani.

– Hogyan lehet megküzdeni ezzel?

– Számomra fontos volt, hogy kimondjam magamnak: van egy feneketlen mélység az életemben, egy lyuk, amivel együtt kell élnem. Egy egzisztenciális hiány, amit senki sem tud betölteni. Azt szoktam mondani, ez egy Isten formájú űr az életemben. De túl könnyű válasz az, hogy Isten majd betölti. Isten ezt nem tölti be, mert ő nem egy asszony, nem egy intim, ölelő közelség. Olyan ez, mint egy állandó sebzettség, amiből mégis élet fakad, ami valamire képesít minket. Tudunk adni emiatt valamit, ami egyébként nem tudnánk. Biztos vagyok benne, hogy ebből a fenntartottságomból – amit én egyáltalán nem tartok kellemesnek, kívánatosnak, bár néha praktikusnak érzem – mégis származik valami jó, ami nem nekem jó, hanem azoknak, akikhez küldetésem van.

Úgy érzem, mintha egy fonálon lógnék, de ezt a fonalat nem én képeztem: a Jóistenhez kapcsol, tőle jön.

– A szerzetes is nő vagy férfi. Hogyan lehet szerzetesként megélni a nemi identitást?

– Egy időben az itteni fiatalokkal a férfilét témájával foglalkoztunk Richard Rohr A férfi útja című könyve alapján. Előkerültek a férfi archetípusai, például a harcos, a varázsló, a bölcs vagy a költő. A varázsló pap fontos férfiszerepet tölt be, ő az, aki a felsőbb erőkkel kapcsolatot tart. Nagy felismerés volt számomra, hogy a férfimivoltomhoz hozzátartozik az Isten előtti megállás, másokért is. A harcos megküzd a napi betevőért, megvédi az ellenségtől a népét, az övéit. Ez is egy szerzetesi feladat, hiszen egy osztályfőnöknek vagy prefektusnak is sokszor elő kell vennie a harcos énjét.

– Hogyan élik meg az engedelmességet?

– Lényegesnek tartom, hogy az engedelmességet ne infantilizáló, robottá, rabszolgává tevő kötelességként értelmezzük, hanem olyan összefüggésbe helyezzük, amelyben a másik embert a szabad felnőttlétre akarjuk segíteni.

A szerzetes férfi nem gyerek, aki mástól várja az utasítást, hogy mit csináljon, és nem rabszolga, aki parancsokat hajt végre,

hanem magabíró, felnőtt ember, aki tudja, hogy egy nála nagyobb összefüggés része, ahol az engedelmesség kikerülhetetlen erény. Engedelmesség nélkül egy vállalat sem tud működni, de egy házasság sem. A férfi szerzetesközösségekben fontos, hogy olyan feladatokat kapjanak a szerzetesek, amelyek által megélhetik a felelősségvállalást.

– A szerzetes férfiak nagy része pap. Hogyan függ össze ez a két hivatás?   

– Nálunk, bencéseknél nem szükséges a szerzetesi hivatás mellett a papság. A regulában is az áll, ha az apát úgy ítéli meg, hogy a közösségnek szüksége van papra, akkor a püspökkel szenteltessen. A szerzetesi hivatás Isten keresése közösségben, a papság pedig egy sajátos feladat az egyházi létben, szolgálat, ami kifejezetten a lelkek gondozására irányul egy szentségi felszentelés erejében. A mi rendünkben akkor szentelnek valakit pappá, ha lelkipásztori feladatokat kell ellátnia valahol.

– Ön mikor lett pap?

– 1990-ben léptem be szerzetesnek, és 2009-ben szenteltek pappá, amikor Budapestre kerültem. A saját papszentelésemet úgy éltem meg, hogy az Egyház hív erre a szolgálatra, ahogyan már az ősegyházban kiválasztották a presbitereket. Amikor Rómában tanultam, az egyik tanárom arra biztatott, hogy legyek pap, hiszen szerzetes testvérként doktoráltam teológiából. Azt mondta, a belső fejlődésem szempontjából fontos lenne, ha elindulnék az atyaság felé. Egy férfi számára lényeges az apaság megélése. Nem akarom összehasonlítani a lelki apaságot a valódival, hiszen nem ugyanazokat a terheket kell cipelnem, mint egy valódi apának, de papként én is megélhetem a személyes felelősségvállalást emberekért. A papsággal új szín jelent meg az életemben.

– Van elegendő új hivatás?

– A férfiközösségeknek Magyarországon nincs okuk panaszra, bár tömeges jelentkezésről nyilván nem beszélhetünk. A női közösségeket nem ismerem annyira. Egy olasz szerzetes egyszer azt mondta, a szép halál is egyfajta hivatás.

A szerzetes közösségek nem az örökkévalósághoz tartoznak.

Ha valamelyik betöltötte a hivatását, és a Jóisten úgy gondolja, hogy ez így jó volt, az nem egy szegénységi bizonyítvány, megtettük a feladatunkat. Nyilván nehéz és fájdalmas, ha a karizmánk már nem vonz embereket, de ez nemcsak a karizmáról szól, hanem a Szentlélekről is. Ő visz oda embereket, ha visz.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 5-i számában jelent meg.