VI. Pál pápa beszéde az ENSZ közgyűléséhez 1965. október 4-én

VI. Pál pápa beszéde az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűléséhez

(1965. október 4.)

Amikor szót kapunk a világ ezen egyedülálló hallgatósága előtt, mindenekelőtt szeretnénk kifejezni mély hálánkat Thant Úrnak, az Önök főtitkárának, aki kedvesen meghívott minket, hogy meglátogassuk az Egyesült Nemzeteket e világméretű intézmény alapításának huszadik évfordulója alkalmából, amely a békét és a földön élő népek együttműködését szolgálja.

Hasonlóképpen köszönetünket fejezzük ki a közgyűlés elnökének, Amintore Fanfani Úrnak, aki hivatalba lépése napján oly kedves szavakat intézett hozzánk.

Köszönet Mindnyájuknak, akik itt jelen vannak, a jóindulatú fogadtatásért. Szívélyes és tiszteletteljes üdvözletünket fejezzük ki Mindnyájuknak. Az Önök barátsága hívott meg és enged most e gyűlés elé: barátként mutatkozunk be Önöknek.

Személyes tiszteletünk kifejezésén túl a most Rómában ülésező Második Vatikáni Egyetemes Zsinat üdvözletét is hozzuk Önöknek, amelynek kiváló képviselői a minket elkísérő bíborosok.

Az ő nevükben, miként a mi nevünkben, Mindnyájuknak megbecsülésünk és üdvözletünk!

Egy találkozó egyszerűsége és nagyszerűsége

Ennek a találkozónak, miként jól tudják, kettős jellege van: egyszerűség és nagyszerűség jellemzi. Egyszerűség, mert aki Önök előtt áll, ugyanolyan ember, mint Önök; az Önök testvére, és Önök között, szuverén államok képviselői között az egyik legkisebb, aki egy kicsiny, szinte jelképes e világi szuverenitással van felruházva – ha ebből a szemszögből kívánnak ránk tekinteni –, amely megadja a feltétlenül szükséges keretet ahhoz, hogy szabadon teljesíthesse lelki küldetését, és amely biztosítja azt, aki vele tárgyal, hogy független minden e világi szuverén államtól. Nincs semmilyen e világi hatalma, sem törekvése, hogy Önökkel versengjen. Voltaképpen nem kívánunk semmit sem kérni, és nem akarunk semmilyen kérdést sem felvetni, legfeljebb egy vágyunkat szeretnénk kifejezni és egyetlen dologhoz szeretnénk engedélyt kérni, hogy tudniillik önzetlenül, alázattal és szeretettel szolgálhassuk Önöket abban, ami hatáskörünkbe tartozik.

Ez az első kijelentés, amelyet tennünk kell. Amint látják, ez annyira egyszerű, hogy jelentéktelennek tűnhet e közgyűlés számára, amely ahhoz van szokva, hogy rendkívül fontos és nehéz ügyekkel foglalkozzon

Mégis azt mondtuk Önöknek, és mindnyájan hallhatták, ennek a pillanatnak egyedülálló nagysága is van: nagyszerű számunkra és nagyszerű Önöknek.

Először is számunkra. Ó! Önök tudják, kik vagyunk. És bármi legyen is véleményük a római pápáról, ismerik küldetésünket: mi egy, az egész világhoz szóló üzenet hordozója vagyunk. És nemcsak a mi személyes nevünkben és nemcsak a nagy katolikus család nevében vagyunk ez, hanem azoknak a keresztény testvéreknek a nevében is, akik osztoznak az általunk itt kifejezett érzésekben, és különösképpen azokéban, akik kifejezetten megbíztak minket azzal, hogy őket is képviseljük.

Követként vagyunk itt, mint aki egy hosszú út végén átadja megbízólevelét. Így mi is tudatában vagyunk annak, hogy kiváltságos pillanatot élünk át, ha még oly rövid is e pillanat, amelyben teljesül egy olyan vágyunk, amelyet majdnem húsz évszázada hordozunk szívünkben. Igen, emlékezhetnek: hosszú idő óta úton vagyunk, és hosszú történelmet hordozunk magunkkal. Mi itt annak a fáradságos zarándokútnak a végét ünnepeljük, amelynek az a célja, hogy az egész világgal beszélhessünk; azt a parancsot kaptuk ugyanis: „Menjetek, és vigyétek el az örömhírt minden nemzetnek!” Önök pedig itt a világ minden nemzetét képviselik.

Hadd mondjuk el Önöknek, hogy van egy üzenetünk Mindnyájuknak, igen, egy örömteli üzenet, amelyet Mindannyiuknak át kell adnunk.

Erkölcsi és ünnepélyes ratifikálás

1. Üzenetünk mindenekelőtt erkölcsi és ünnepélyes ratifikálása kíván lenni e magasztos intézménynek. Ez az üzenet történelmi tapasztalatunkból származik. Az „emberségben szakértőként” hozzuk ennek szervezetnek a mi legutóbbi elődeink, az egész katolikus püspöki testület és saját magunk támogatását, meggyőződve, ahogy vagyunk, hogy ez a szervezet a modern civilizáció és világbéke kötelező útját képviseli.

Ezt mondván, tudatában vagyunk annak, hogy magunkévá kell tennünk a holtak és az élők hangját: a holtakét, a borzalmas háborúkban elesettekét, akik a világ egyetértéséről és békéjéről álmodtak; az élőkét, akik életben maradtak, és akik elítélik szívükben azokat, akik ismét háborút akarnak szítani; aztán további élőkét: a mai fiatal nemzedékekét, akik bizakodva haladnak előre, akik joggal álmodnak egy jobb emberiségről. Magunkévá tesszük a szegények hangját is, aztán a kitagadottakét, a szerencsétlenekét, akik igazságosságra, méltó életre, szabadságra, jólétre és haladásra áhítoznak.

A népek úgy fordulnak az Egyesült Nemzetek felé, mint az egyetértés és a béke végső védelmezője felé. Mi bátorkodunk idehozni a miénkkel együtt az ő megbecsülésük és reményük adóját. Íme, ez az oka, amiért Önöknek is nagy ez a pillanat.

Megkülönböztetik egyiket a másiktól

2. Tudjuk, hogy Önök ennek teljesen tudatában vannak. Hallgassák most üzenetünk folytatását. Az teljesen a jövőre irányul. Az épületnek, amelyet felépítettetek, soha többé nem szabad összeomlania: tökéletesíteni kell és a világtörténelem követelményeihez kell igazítani. Önök az emberiség fejlődésében mérföldkövet jelentenek: mostantól lehetetlenség meghátrálni, előre kell haladni.

Az államok sokaságának, melyek már nem hagyhatják figyelmen kívül egymást, Önök az együttélés rendkívül egyszerű és termékeny formáját javasolják. Íme: először is elismerik és megkülönböztetik egyiket a másiktól. Természetesen Önök nem a létezést adják az államoknak, hanem méltónak minősítenek egy-egy nemzetet, hogy a népek rendezett gyülekezetében helyet kapjon; magas erkölcsi és jogi értékű elismerést adnak az egyes szuverén nemzeti közösségeknek, és tiszteletre méltó nemzetközi polgárjogot biztosítanak nekik. Már az nagy szolgálat az emberiség ügyének: jól meghatározni és tisztelni a világközösség nemzeti alanyait; olyan jogi helyzetbe sorolni őket, amellyel kiérdemlik mindenki elismerését és tiszteletét, és amelyből a nemzetközi élet rendezett és szilárd rendszere származhat. Önök szentesítik azt a nagy elvet, hogy a népek közötti kapcsolatokat az értelemnek, az igazságosságnak, a jognak és a tárgyalásnak kell szabályoznia, nem pedig az erőnek, sem az erőszaknak, sem a háborúnak, de nem is a félelemnek vagy a megtévesztésnek.

Ez így van rendjén. Engedjék meg, hogy gratuláljunk, amiért volt bölcsességük, hogy megnyitották a belépés lehetőségét ebbe a gyűlésbe a fiatal népeknek, azoknak az államoknak, amelyek a közelmúltban érték el függetlenséget és a nemzeti szabadságot; az ő itteni jelenlétük is bizonyítéka annak az egyetemességnek és nagylelkűségnek, amely ennek az intézménynek az alapelveit inspirálja.

Ez így van rendjén. Ez a mi dicséretünk és jókívánságunk, és ahogy láthatják, nem kívülről fejezzük ki azokat: belülről, intézményük szellemiségéből kiindulva fogalmazzuk meg.

Egymással

3. Az Önök alapokmánya még tovább megy: és üzenetünk ezzel folytatódik. Önök azért léteznek és azért dolgoznak, hogy egyesítsék a nemzeteket, hogy összekössék az államokat. Ez a második megfogalmazásunk: hogy összekapcsolják őket egymással. Önök egy társulást alkotnak. Hidat képeznek a népek között. Kapcsolati hálót alkotnak az államok között. Azt is mondhatnánk, hogy az Önök jellegzetessége valamiképpen azt tükrözi az e világi rendben, ami a mi katolikus egyházunk akar lenni a lelki rendben: egyetlen és egyetemes. Semmi magasabb rendűt nem lehet elképzelni – a természetes síkon – az emberiség eszmei összefogásánál. Az Önök hivatása az, hogy testvérivé tegyék nemcsak a népek némelyikét, hanem az összes népet. Nehéz vállalkozás? Kétségtelenül. De Önöknek ez a vállalása, az Önök oly nemes vállalása. Ki nem látja szükségét annak, hogy így, fokozatosan elérjük egy olyan világhatóság felállítását, amely képes hatékonyan fellépni jogi és politikai értelemben?

Itt újra megismételjük kívánságunkat: menjenek tovább! Többet is mondunk: törekedjenek visszahívni maguk közé azokat, akik elszakadtak Önöktől; keressék a módját annak, hogy –tisztelettel és tisztességesen – meghívják az Önök testvériségi megegyezésébe azokat, akik még nem osztoznak benne. Érjék el, hogy akik még kívül maradtak, vágyják és kiérdemeljék a közös bizalmat; és aztán legyenek velük nagylelkűek a megállapodásra. És Önök, akiknek megvan a lehetőségük arra, és abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy itt ülhetnek e közgyűlés békés közösségében, hallgassanak meg minket: tegyenek meg mindent, hogy ez a kölcsönös bizalom, mely összeköti Önöket és lehetővé teszi, hogy jó és nagy dolgokat vigyenek végbe, soha ne sérüljön, és soha nem árultasson el.

 
Ne legyen egyik a másik felett!

4. E kívánság logikája, amely, mondhatni, szervezetük szerkezetéhez tartozik, arra késztet minket, hogy újabb megfogalmazásokkal egészítsük ki kívánságunkat. Ezek a következők: hogy egyetlen személy se, aki tagja szervezetüknek, legyen magasabban a többieknél: ne legyen egyik a másik felett. Ez az egyenlőség megfogalmazása. Tudjuk persze, hogy más tényezőket is figyelembe kell venni a szervezethez való egyszerű hozzátartozás mellett. De az egyenlőség is alkotmányának részét képezi: Önök nem egyenlők, de itt egyenlővé teszik magukat. Megeshet, hogy sokuk számára ez nagy erényből fakadó cselekedet: engedjék meg, hogy ezt mi mondjuk Önöknek, mi, akik egy olyan vallás képviselője vagyunk, amely isteni Alapítójának alázatosságával munkálja [az emberek] üdvösségét. Lehetetlen testvérnek lenni, ha valaki nem alázatos. Mert a gőg az, ami – még ha elkerülhetetlennek tűnhet is – feszültségeket okoz és olyan harcra késztet, amelyet a presztízs, az erőfölény, a gyarmatosítás, az önzés irányít: a gőg tehát az, ami tönkreteszi a testvériséget.

 
Soha többé egymás ellen!

5. És itt a mi üzenetünk eléri csúcspontját. Először negatív értelemben megfogalmazva: ez az a szó, amelyet Önök tőlünk várnak, és amelyet nem tudunk kimondani anélkül, hogy tudatában ne lennénk súlyosságának és ünnepélyességének: soha többé egymás ellen, soha, soha többé! Vajon elsősorban nem erre a célra jött-e létre az Egyesült Nemzetek Szervezete: a háború ellen és a béke érdekében? Hallgassák meg egy nagy elhunytnak, John Kennedynek a világos szavait, melyeket négy évvel ezelőtt mondott: „Az emberiségnek véget kell vetnie a háborúnak, vagy különben a háború fog véget vetni az emberiségnek.” Nincs szükség hosszú beszédre, hogy intézményük legfőbb célját megfogalmazzuk. Elég emlékeztetni arra, hogy emberek millióinak vére, az ő hallatlan és mérhetetlen szenvedésük, a felesleges mészárlások és borzalmas rombolások szentesítik azt az egyezséget, amely egyesíti Önöket, azzal az esküvel, amelynek meg kell változtatnia a világ jövőbeli történelmét: soha többé háborút, soha többé háborút! A béke, a béke az, aminek meg kell határoznia a népek és az egész emberiség sorsát!

Köszönjük Önöknek, dicsőség Önöknek, akik húsz éve dolgoznak a békéért, és akik neves áldozatokat adtak ennek a szent ügynek! Köszönjük Önöknek, dicsőség Önöknek a megakadályozott és elsimított ellentétekért. A békéért kifejtett erőfeszítéseik eredményei, melyeket az utóbbi napokban elértek, megérdemlik, még ha azok nem is véglegesek, hogy mi, merészelvén az egész világ nevében szólni, kifejezzük Önöknek gratulációnkat és hálánkat.

A béke építése

Uraim, Önök nagy tettet hajtottak és hajtanak végre: békére tanítják az embereket. Az ENSZ az a nagy iskola, ahol az emberek ezt az oktatást kapják, mi pedig most ennek az iskolának az Aula Magnájában vagyunk. Aki itt helyet foglal, tanítvánnyá válik és tanítómesterré válik a béke építésének művészetében. És amikor kimennek ebből a teremből, a világ úgy néz Önökre, mint a béke építészeire és építőire.

A békét, jól tudják, nemcsak a politikával, az erők és érdekek egyensúlyával építi az ember, hanem az [emberi] szellemmel, az eszmékkel, a béke műveivel. Önök már így munkálkodnak. De még fáradozásaik elején járnak. Vajon változtat-e valaha a világ szűk látókörű és harcias gondolkodásmódján, amely mind ez idáig történelmének nagy részét átszőtte? Nehéz megjósolni, de könnyen kijelenthető, hogy eltökélten rá kell lépni az új történelemhez, a békés történelemhez vezető útra, ahhoz a történelemhez, amely igazán és teljesen emberi, ahhoz, amelyet Isten a jó szándékú embereknek megígért. A konkrét utak már ki vannak jelölve Önök előtt: az első a leszerelésé.

Ha testvérek akarnak lenni, engedjék kihullani kezükből a fegyvereket. Nem lehet szeretni, ha támadófegyver van a kezünkben. A fegyverek, különösen azok a szörnyű fegyverek, amelyeket a modern tudomány adott Önöknek, még mielőtt áldozatokkal és romokkal járnának, rossz álmokat szülnek, rossz érzéseket táplálnak, rémálmokat, bizalmatlanságot, sötét elhatározásokat hoznak létre; hatalmas kiadásokkal járnak; leállítják a szolidaritás és a hasznos munka projektjeit; eltorzítják a népek lelkivilágát. Amíg az ember gyenge, változékony lény marad, sőt gonosz, amilyennek gyakran bizonyul, a védelmi fegyverekre sajnos szükség lesz. De Önök bátorságukkal és értékességükkel igyekeznek keresni annak módját, hogyan lehet garantálni a nemzetközi élet biztonságát anélkül, hogy fegyverekhez folyamodnának: íme, ez erőfeszítéseik egyik méltó célja, ez az, amit az emberek várnak Önöktől. Ez az, amit el kell érni! És ehhez növekednie kell az egyhangú bizalomnak ezen intézmény iránt, növekednie kell tekintélyének; és akkor célja – remélhetőleg – elérhető lesz. Önök elnyerik majd a népek elismerését, akik felszabadulnak a fegyverkezés súlyos kiadásai alól, és megszabadulnak a mindig küszöbön lévő háború rémálmától.

Tudjuk – és hogyan ne örvendenénk neki –, hogy Önök közül sokan szívesen fogadták azt a felhívást, amelyet a béke ügyében intéztünk Bombayben [ma Mumbai] valamennyi államhoz tavaly decemberben: fordítsák a fejlődő országok javára legalább egy részét azoknak a megtakarításoknak, amelyekre szert lehet tenni a fegyverkezés csökkentése révén. Megújítjuk most ezt a felhívást, bízván abban, hogy felkeltjük az Önök emberséges és nagylelkű érzéseit.

Egymásért

6. Mivel az emberiségről, a nagylelkűségről beszéltünk, ez emlékezetünkbe idézi az Egyesült Nemzeteknek egy másik konstitutív elvét, annak pozitív csúcspontját: nem csak elhárítani kell az államok közötti konfliktusokat, amin itt dolgoznak; az államokat arra is képessé kell tenni, hogy egymásért dolgozzanak. Önök nem elégednek meg azzal, hogy könnyebbé tegyék a nemzetek együttélését, hanem sokkal nagyobb lépést tesznek előre, ami méltó dicséretünkre és támogatásunkra: megszervezik a népek testvéri együttműködését. Itt egy szolidaritási rendszert hoznak létre, amelynek nagy célkitűzései – a civilizáció rendjében – a népek egész családjának egyhangú és rendezett támogatását megkapják, valamennyiük javának érdekében. Ez a legszebb dolog az Egyesült Nemzetek Szervezetében, ez a leghitelesebb emberi arca; ez az az eszmény, amelyről az emberiség álmodik, miközben az időben zarándokol; ez a világ legnagyobb reménye; bátorkodunk azt mondani, hogy ez Isten – transzcendens és szeretetteli – tervének visszfénye az emberi társadalom haladása érdekében a földön, olyan visszfény, amelyben mi azt látjuk, hogy az evangéliumi üzenet menyeiből földivé válik. Itt ugyanis, úgy tűnik számunkra, hogy Elődeink hangját halljuk vissza, különösen is XXIII. János pápáét, akinek Pacem in terris üzenete Önök közt oly tiszteletre méltó és jelentős visszhangra talált.

 

Az ember jogai és kötelességei

Önök itt meghirdetik az ember alapvető jogait és kötelességeit, az ő méltóságát, szabadságát, és mindenekelőtt a vallásszabadságot. Úgy érezzük, hogy Önök annak is értelmezői, ami az emberi bölcsességben a legmagasabb, azt mondhatnám: az ember szakralitásának. Mert mindenekelőtt az ember életéről van szó, és az emberi élet szent: senki sem árthat neki. Az élet tiszteletben tartásának – a születési arányszám súlyos problémájának összefüggésében is – az Önök gyűlésében kell megtalálnia legmagasabb megvallóját és legészszerűbb védelmezőjét. Az Önök feladata annak biztosítása, hogy elegendő mennyiségű kenyér legyen az emberiség asztalán, és ne támogassák a mesterséges születésszabályozást, ami irracionális lenne, annak érdekében, hogy csökkentsék a vendégek számát az élet lakomáján.

De nem csak arról van szó, hogy táplálják az éhezőket: ezenfelül biztosítani kell minden embernek a méltóságának megfelelő életet. Ez az, amit Önök tenni igyekeznek. Vajon nem az a prófétai jóslat teljesedik-e be a szemünk előtt, és Önöknek köszönhetően, amelyet az Önök intézményére is jól lehet vonatkoztatni: „Kardjaikat ekevassá kovácsolják, lándzsáikat pedig szőlőmetsző késekké” (Iz 2,4)? Nem Önök használják-e fel a föld csodálatos energiáit és a tudomány remek találmányait már nem a halál eszközeinek, hanem az élet eszközeinek az emberiség új korszakának érdekében?

Tudjuk, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete és a tőle függő világszervezetek mennyire intenzíven és növekvő hatékonysággal dolgoznak azon, hogy segítsék a kormányokat, hogy azok gyorsabbá tehessék [országuk] gazdasági és társadalmi fejlődését.

Tudjuk, milyen buzgósággal törekednek, hogy az írástudatlanságot leküzdjék és a kultúrát terjesszék a világban; hogy az embereknek megfelelő és korszerű orvosi ellátást adjanak; hogy az ember szolgálatába állítsák a tudomány, a technika, a szervezettség csodálatos erőforrásait: mindez pompás, dicséretet és támogatást érdemel mindenki részéről, minket is beleértve.

Mi is szeretnénk példát adni, bár eszközeink korlátozottsága megakadályozza, hogy felmérjük annak gyakorlati és mennyiségi jelentőségét: fejleszteni akarjuk karitatív intézményeinket, hogy csökkentsük az éhezést a világon és kielégítsük a legfőbb szükségleteket: így – és nem másként – építhetjük a békét.

Lelki alapelvekre építeni

7. Még egy szó, Uraim, egy utolsó szó: ez az épület, melyet építenek, már nem pusztán anyagi és földi alapokon nyugszik, mert akkor homokra épített épület lenne; ez elsősorban a lelkiismeretünkön nyugszik. Igen, eljött a „megtérés”, a személyes átalakulás, a belső megújulás ideje. Hozzá kell szoknunk, hogy új módon gondoljuk el az embert; új módon az emberek közös életét, végül új módon a történelem útjait és a világ sorsát, Szent Pál szavai szerint: „Öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint az igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény” (Ef 4,23).

Eljött az óra, amikor egy kis szünetet kell tartanunk, ez az elmélyülés, az elgondolkodás, szinte az imádkozás ideje: el kell gondolkodnunk ugyanis közös eredetünkről, történelmünkről, közös sorsunkról. Soha korábban nem volt annyira szükség az ember erkölcsi tudatához való folyamodásra, mint ma, ebben az emberi fejlődés által oly erősen meghatározott korban. Mert a veszély nem is a fejlődésből, nem is a tudományból fakad: sőt, ezek, ha jól használjuk őket, az emberiséget fenyegető sok problémát meg tudnak oldani. Az igazi veszély az emberben rejtőzik, aki egyre hatalmasabb eszközökkel rendelkezik, olyanokkal, amelyek képesek a rombolásra, de a legnemesebb vívmányokra is!

Egyszóval a modern civilizáció épületének lelki alapelvekre kell épülnie, amelyek nemcsak fenntartani, hanem megvilágosítani és éltetni is képesek azt. És ezek a felsőbbrendű bölcsességet hordozó, nélkülözhetetlenek alapelvek nem nyugodhatnak máson – ez a meggyőződésünk, Önök jó tudják –, csakis az Istenben való hiten. Nem az ismeretlen Istenről beszélt-e Szent Pál az athéniaknak az Areopágoszon? Ismeretlen nekik, akik anélkül, hogy tudták volna, őt keresték és maguk mellett bírták, mint ahogy századunkban is oly sok emberrel előfordul. Mindazonáltal számunkra és mindazok számára, akik elfogadják azt a kimondhatatlan kinyilatkoztatást, amelyet Krisztus adott nekünk róla, ő az élő Isten, minden ember Atyja.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Acta Apostolicae Sedis, 57 (1965) 877–885.

Fotó: Avvenire

Magyar Kurír