Pap a mély vízben – Tóni atya Hodász Andrással beszélgetett

„Kávéházi beszélgetések Tóni atyával” – Michels Antal józsefvárosi plébános közel húsz éve töretlenül hisz a műfajban: eszmét cserélni kávéházi hangulatban, testközelben a hallgatósággal, személyes, meghitt közegben. Beszélgetni, nem előadni, olyan helyszínen, ahova bárki bejöhet, ahol az atmoszféra elősegíti, hogy mélyebb, több réteget érintő kérdések is elhangozzanak. A Shalom közösség HungaRio kávézója a VIII. kerületben, a józsefvárosi plébánia tőszomszédságában ilyen hely. Az utóbbi időben Tóni atya papokat ültet a beszélgetőfotelbe, a lelkipásztori hivatás, szolgálat a fő téma. Ezúttal Hodász András, az angyalföldi Szent Mihály-templom plébániai kormányzója volt a vendége.

András atyáról nehéz elhinni, hogy már 38 éves. A beszélgetésre moziból – Zombieland 2 – érkezik, pólóján kép az Éhezők viadalából. Népszerű a médiában, jelen van és aktív a közösségi oldalakon – az Instagramon @papifranko címen lehet megtalálni –, melyeket az evangelizáció eszközévé tudott alakítani. „Kell a cukiság, a mémek, a vlog, az életképek, hogy megszólalhasson a tanítás” – vallja. Ez a beszélgetés is ebben a szellemben folyt. A komoly témát Hodász András – a hivatás ébredése, megérése, az induló és alakuló lelkipásztori szolgálat útja – sok-sok humorral fűszerezte.

„Életem »klasszik« katolikus családban indult. Édesanyám hitoktató, édesapám egy vállalkozást irányított. Két bátyámmal hárman vagyunk testvérek. Mindhárman ministráltunk, cserkészkedtünk és szerzetesi gimnáziumba jártunk. Piaristákhoz, ferencesekhez járó testvéreimet nem követtem, nem akartam a »kis Hodász« lenni, így a Szent Imrébe jelentkeztem” – meséli, mennyire jól megtalálták mindhárman a karakterüknek megfelelő gimnáziumot. „Nekem tökéletes választás volt a ciszterciek családias, vagányságnak teret adó légköre, ahol Szentgyörgyi Kristóf ciszterci atya meghatározó indítást tudott adni. A mai napig megvannak a jegyzeteim az óráiról.”

A család rendszeres hitéletet élt, esténként együtt imádkoztak. „Mi gyerekként megéltük, hogy a szüleink komolyan veszik hitüket. Sokat adott, hogy napi rutin volt a közös ima, így életünk részévé vált, hogy Istenhez fordulunk. De szükség volt a saját igen kimondására, a megtérésre” – tekint vissza, és elmondja, ez a megtérés számára a karizmatikus mozgalomban adatott meg, melyhez ma is szoros szálak kötik. „Erő van ebben a lelkiségben, meg tudja nyitni a szíveket. A közös imákban meg tudjuk érezni a Szentlélek jelenlétét, irányítását” – mondja András atya, és plébániájára hív dicsőítő szentségimádásra, amit minden hónap első csütörtök estéjén tartanak.

András atya érettségi után a Pázmányra jelentkezett, magyar és kommunikáció szakon végzett, majd tanítani kezdett, és a szolnoki színházban színpadra is állt. 25 éves volt, amikor kimondta Isten hívására az igent. A gondolat már 16 évesen megszületett benne, de először kizártnak tartotta, úgy érezte, nem egyeztethető össze az ő bohém, művészetek, irodalom, színjátszás felé hajló énjével. „Felmerült a gondolat, de lesöpörtem. Aztán észrevettem, hogy nem tudom a hangot elhallgattatni, és megijedtem. Hosszú út vezetett az igenig. Akkor éreztem meg, hogy ez lehetséges, amikor megéreztem Isten személyes szeretetét.” András atya arról mesél, a hivatása felismerésében kulcsmozzanat volt a ministrálás, amikor az oltárnál megérintő közelségbe került az Eucharisztiával.

26 évesen kezdte a szemináriumot, hat társa közül ő volt a legidősebb, egyiküket még tanította is. Rászakadt a szigorú, csengőszóval irányított napirend, ráadásul felsőbb évfolyamosként főduktor is lett, s neki kellett csengetnie. „Vésővel és kalapáccsal formál Jézus” – fogalmazza meg, milyen nehezen szokta meg a szemináriumi életet. Már alig várta, hogy lelkipásztorkodni kezdjen, ám helyette a végzés évében el kellett kezdenie olaszul tanulni, mert a szentelés után Rómában kellett folytatni tanulmányait. „Két év római vakáció vagy Alcatraz” – mutat rá, hogy így is, úgy is lehet nézni a licencia megszerzéséért folytatott kétéves egyháztörténelmi tanulmányokat. „Nagyegyház, szép város. Mindenki katolikus, mindenki ugyanazt a teológiát tanulja, tanítja. Egység. Ehhez az olaszok »ízirájder« mentalitása. De majdnem megölte Róma a hivatásomat” – érzékelteti, mennyire nem volt számára könnyű a két év.

Hazakerülve kezdődött a kápláni szolgálat Kispesten. „A legigazibb papi élet a kápláni. Erről álmodik az ember, amikor a hivatásra gondol. Csak lelkipásztori feladatok, nagyon sok az ifjúsághoz kapcsolódik.” Két év után, 2018-ban mély vízbe került, plébániai kormányzó lett. „Plébánosként nagy a felelősség az emberen. Olyan dolgokkal kell folyamatosan foglalkozni, hogy beázik a templom, eldugult a vécé. Pályázatokat írni, hivatali ügyeket intézni, amikhez talán nem is ért, nem is igazán érdekli” – mutat rá, milyen nehéz megtalálni az időt a legfontosabbra, a hívek lelki kísérésére.

András atya számára ennek része a már említett virtuális és médiajelenlét. „Pál Efezusba ment a hívek után, én az Instára” – mutat rá, hogy jelen kell lennünk ott is, ahol a fiatalok vannak. Emellett fontosak neki a család- és beteglátogatások, kedvence a nyugdíjasklub. Kihívásnak érzi a cölibátust, szobájában csak akkor van igazán rend, ha eljön az édesanyja – idéz fel egy sokszor észre sem vett szempontot. Nem adta fel korábbi érdeklődéseit sem: pap barátaival hamarosan előadják Yasmina Reza Művészet című darabját.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír