Raniero Cantalamessa nagypénteki prédikációja: A keresztre felemelve ismerjük meg Krisztust

„Amikor majd fölmagasztaltatik az Emberfia, megtudjátok, hogy Én vagyok” – idézte beszéde kezdetén a kapucinus szónok Jézus szavát (Jn 8,28), amit ő az ellenfeleivel folytatott heves vita végén mondott. Jézusnak az „Én Vagyok a…” kijelentései János evangéliumában egyértelmű tartalmi növekedésben vannak. Most azonban már nem mondja többé, hogy „én vagyok az Élet Kenyere, a Világ Világossága, vagy a Feltámadás és az Élet”, hanem egyszerűen csak azt mondja, hogy „Én vagyok”, további pontosítás nélkül. Ez ad abszolút, metafizikai jelentőséget a kijelentésének. Ez az „Én vagyok” kijelentés tudatos és szándékos hivatkozás az égő csipkebokor jelenetére (Kiv 3,14) és Izajás próféta szavára: „Magatok vagytok a tanúim – mondja az Úr – ti, az én szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy az emberek megtudják és higgyenek nekem, és megértsék, hogy én vagyok” (Iz 43,10–12). Ám Krisztus kijelentésének példátlan újdonságára csak akkor derül fény, ha a megelőző résszel együtt értjük, ami így hangzik: „Amikor majd felemeltetik az Emberfia, akkor megtudjátok, hogy Én vagyok”. Mintha azt mondaná, hogy megtudjátok majd „azt, ami vagyok” és ezért „ami az Isten”, de ezt csak a keresztről fogjuk megismerni. János evangéliumában a „felemeltetni” kifejezés, mint tudjuk, a kereszt eseményére utal – pontosított a szónok.

Mindez teljesen felforgatja az embernek Istenről alkotott elképzelését, beleértve az Ószövetség istenfelfogását is. Jézus pedig nem azért jött, hogy kiigazítsa és tökéletesítse az emberek Istenről alkotott elképzelését, hanem hogy bizonyos értelemben megfordítsa azt, és hogy feltárja Isten igazi arcát. Elsőként ezt Pál apostol értette meg helyesen, amikor így ír: „Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket. A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,21–24). Így értve Krisztus szava egyetemes jelentőségű, mely kihívást jelent minden korszak és minden helyzet olvasói számára, így nekünk is. Az ember Isten-képét ugyanis mindig meg kell fordítani. Az Isten-képet, melynek megváltoztatásáért Jézus eljött, mi mindnyájan a tudatalattinkban hordozzuk.

Beszélhetünk egyetlen Istenről, mint tiszta szellemről, mint legfelsőbb lényről, de hogyan látjuk őt, amikor megsemmisül a  kereszthalálában?

– tette fel a kérdést a szónok.

Persze, az igazi kérdés az, hogy a mindenható Istennek milyen az ereje? Szemben az emberekkel, Isten nem képes sem kényszeríteni, sem pedig védekezni. Nem avatkozik közbe hatalommal, hogy ránk kényszerítse magát, és végtelenül tiszteletben tartja az ember szabad választását. Így az Atya saját mindenhatóságának valódi arcát a Fiában tárja fel, aki pedig letérdel a tanítványok elé, hogy megmossa a lábukat; és az Atya a Fiának a kereszten megnyilvánuló leggyökeresebb képtelenségében továbbra is szeret és megbocsát, anélkül, hogy elítélne.

Isten igazi mindenhatósága a Kálvária teljes erőtlensége.

Kevés erő kell ahhoz, hogy megmutassák, de sok erő kell ahhoz, hogy félretegyük és kitöröljük magunkból.

Isten önmaga elrejtésének határtalan ereje.

„Megsemmisítette, kiüresített önmagát”(Fil 2,7). A mi „hatalom akarásunkkal” szembeállította az önkéntes erőtlenséget. Micsoda tanulság ez nekünk, kik többé-kevésbé tudatosan mindig mutogatni akarjuk magunkat! És micsoda lecke főként a föld hatalmasai számára, akik távolról sem gondolnak szolgálatra, hanem csak a hatalomért való hatalomra.

Ám ez a szemléletet vajon nem forgatja-e fel Krisztus győzedelmes feltámadása, amikor újból megerősíti Isten legyőzhetetlen mindenhatóságát? Igen – válaszolt a szónok – de egészen más értelemben, mint ahogy azt általában gondoljuk. Nagyon különbözik azoktól a „császári diadalmenetektől, amelyet győztes hadjáratokból való visszatérés során ünnepeltek Róma utcáin”. Persze, volt diadal Krisztus esetében is, egy végleges és visszafordíthatatlan diadal! De miben is áll ez a diadal-győzelem? A feltámadás misztériumában történik, tanúk nélkül. Halálát nagy tömeg látta, amiben a legmagasabb vallási és politikai tekintélyek is érintve voltak. Jézus azonban feltámadása után csak néhány tanítványnak jelenik meg, távol a reflektorfényektől. Ezzel azt mondja, hogy a szenvedés után ne számítsunk külső, látható diadalra, földi dicsőségre.

A diadal a láthatatlanban nyilvánul meg és éppen azért végtelenül felsőbbrendű, mert örök. Ennek adják bizonyítékát a tegnap és ma mártírjai.

A Feltámadott megjelenései adnak szilárd alapot a hit számára azoknak, akik nem tagadják meg eleve a hitet, de ő maga nem szerez elégtételt ellenfeleivel szemben. Nem azért jelenik meg köztük, hogy rájuk bizonyítsa tévedésüket és kigúnyolja tehetetlen haragjukat. Bármiféle bosszú összeegyeztethetetlen az ő szeretetével. Alázatosan viselkedik a feltámadás dicsőségében, miként a kálvárián a kiüresedés során. A feltámadott Jézusnak nem gondja, hogy összezavarja ellenségeit, hanem hogy azonnal elveszett tanítványai után menjen, de előbb még megerősíti azokat az asszonyokat, akiknek a hite soha nem fogyatkozott meg benne.

Régebben az „Szent Egyház diadaláról” beszéltek – folytatta a kapucinus szónok Ma azonban ráébredünk arra, ez a diadal nem különbözhet Jézus győzelmétől! Inkább fogadjuk el Jézus hívását a keresztről: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én felüdítelek titeket!” (Mt 11, 28). Ma ez szinte gúnyként hatna! Mégis ő szól hozzánk, akinek nem volt hová lehajtania a fejét, akit az övéi elutasítottak, halálra ítéltek, s aki elől „eltakarták az arcukat, hogy ne is lássák” (vö. Iz 53,3), most mégis ő fordul az egész emberiséghez, kéri mindenkor és mindenkitől: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket”.

Gyertek, ti, idősek, betegek és magányosak, akiket a világ szegénységben, éhségben vagy bombák alatt hagy meghalni, akik a belém vetett hitetekért vagy a szabadságharcotokért börtöncellában vergődtök, jöjjön mindenki, kizárás nélkül: „Én megkönnyítlek titeket”. Vagy talán nem ez az ünnepi ígéret: „Amikor majd fölmagasztaltatik az Emberfia, megtudjátok, hogy Én Vagyok”. De milyen megkönnyebbülést adhat nekünk az az ember a keresztjével, aki nálunk is elhagyatottabb és fáradtabb? Ám ő mégis szól: „Gyertek csak hozzám, mert Én vagyok!” Isten vagyok, aki lemondott a mindenhatóságáról, de érintetlenül hagyta a szeretet mindenhatóságát. Igen, ó, keresztre feszített Uram, a szenvedésedre és halálodra emlékezés napján hálával telt szívvel kiáltjuk Pál apostoloddal együtt: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Biztos vagyok ugyanis benne, hogy

sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van”  (Róm 8, 35-39)

– zárta a nagypénteki szertartáson mondott homíliáját Raniero Cantalamessa atya, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír