Részeként az Egyház eleven történetének – Dogmatikus konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról

A Dei Verbum Isten Igéjéről szóló dokumentum, amelyben a zsinati atyák összefoglalták az Egyház kinyilatkoztatásról szóló tanítását.

A szöveg rövid, egyszerű és lényegre törő.

1965. november 18-án 2344 igen szavazattal, hat nemleges szavazat ellenében fogadta el a zsinat. Tanítása nem előzmények nélküli, sőt tekinthetünk rá úgy, mint az elmúlt évszázad törekvéseit rendező, összefoglaló szintézisre, amely figyelembe veszi a hit természetét vizsgáló törekvéseket a 19. században, a Szentírás és a szent hagyomány viszonyának kérdéseit, a sugalmazás és kinyilatkoztatás meghatározásának problémáját, illetve a biblikus megújulás egyes olyan témáit, mint a kritikai módszerek kérdése vagy a Szentírás olvasásának egyre terjedő akár laikus mozgalmait is. A Szentírás körül kibontakozó megújulási folyamat a 20. század elején nemcsak a teológia újjáéledését jelentette, hanem a Biblia olvasása iránti megnövekedett érdeklődést is a világi keresztények körében, miközben

a történetkritika és az Írás egyes értelmezései új módon vetették fel a Szentírás történeti hitelességének kérdését.

Ezek az események megalapozták a zsinati dokumentum témafelvetéseit. A szöveg ugyanakkor ökumenikus szempontból is jelentős, főleg annak a protestáns tanítást érintő témafelvetései miatt.

Amikor az I. Vatikáni zsinat (1869–70) a kinyilatkoztatást értelmezte a hit természetét vizsgáló Dei Filius konstitúcióban, akkor azt a filozófiai és teológiai értelemben vett (szemi)racionalizmussal, a fideizmussal és a tradicionalizmussal szembeállítva tette meg. Már IX. Piusz pápa a Qui pluribus (1846) kezdetű körlevelében kifogásolta a racionalizmus hozzáállását, miközben

védte a hit természetfeletti igazságainak kinyilatkoztatását, amelyek nem állhatnak ellentétben az ész igazságaival, mivel közös forrásuk az egyetlen isteni igazság.

A Syllabus (1964) ugyancsak említést tett az isteni kinyilatkoztatás természetfeletti és tökéletes jellegről, amely nem vezethető le az emberi értelemből és nem jellemzi következetes fejlődés. Az I. Vatikáni Zsinat Dei Filius konstitúciója a hitről ebbe a sorba illeszkedett, azonban átfogó tanítást nem adott az isteni kinyilatkoztatásról.

A Dei Verbum ennek a folyamatnak a végén tekintette át és zárta le a kinyilatkoztatás témája körüli kérdéseket. Meghatározta a kinyilatkoztatás rendjét, amely a szöveg szerint egymással belsőleg összefüggő szavakból és tettekből áll. Magyarázta, hogy „az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni, mégpedig avégett, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, melyek az emberi értelem felfogóképességét teljesen meghaladják.” (DV 6)

A kinyilatkoztatott igazság tehát isteni eredetű, azt az ember saját törekvése révén nem érheti el.

A kinyilatkoztatás mibenlétének tisztázása után a konstitúció a sugalmazás fogalmát határozza meg. A Szentírás Isten sugalmazó tevékenysége révén jött létre, ami azt jelenti, hogy

a Szentlélek arra ösztönzi a szerzőt, hogy mindazt tévedés nélkül leírja, amit Isten akar.

Isten „a Szent Könyvek megírására embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl, hogy miközben bennük és általuk ő maga cselekedett, mint valódi szerzők mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit ő akar” (DV 11). Ez a sugalmazó tevékenység nem azonos egészében Isten kinyilatkoztató tevékenységével. Hiszen a hagyomány is tartalmaz kinyilatkoztatott igazságokat, olyanokat, amelyek szerepelnek ugyan az apostoli igehirdetésben, de sugalmazott, a Szentírás kánonjához tartozó könyvben nem foglalták össze vagy nem fejtették ki részletesen őket. Sőt, a Szentírás sugalmazott könyveinek listáját, vagyis a kánon terjedelmét is a szent hagyomány részeként határozták meg. Így rögtön a dokumentum következő nagy témájánál, a Szentírás és a szent hagyomány viszonyának meghatározásánál találjuk magunkat. A Trienti Zsinat (1545–1563) annak idején megkülönböztette a természetes kinyilatkoztatást, amely a természet szemlélésében vagy a lelkiismeret hangjának követésében keresendő, illetve a természetfeletti kinyilatkoztatást, mely utóbbi két forrásaként a Szentírást és a szent hagyományt jelölte meg.

A Szentírás és a szent hagyomány viszonyának kérdése a dokumentum újabb nagy témája.

A zsinati atyák hangsúlyozták, hogy az Írás és a hagyomány „szorosan összefonódnak és átjárják egymást” (DV 9).

(Kép forrása: Wikipédia)

Ermenegildo Flori bíboros erről így beszélt egy a zsinati vitán 1965. október 29-én elhangzott hozzászólásában: „A szent hagyományt nem a Szentíráshoz hozzáadott igazságok meghatározott mennyiségeként fogjuk fel, sem a Szentírást nem tekintjük az egész kinyilatkoztatást cikkelyekbe foglaló gyűjteménynek.” A Dei Verbumban erről így olvasunk: „Az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban bontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk; részben a tapasztalt lelki dolgok megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is.” (DV 8)

Hisszük tehát, hogy az Egyházi Tanítóhivatal helyesen és tévedésmentesen értelmezi a Szentírást és a szent hagyományt.

Mindezek a témák egy nagy ívet húznak a dokumentumban: a kinyilatkoztatás, a sugalmazás, a Szentírás és a szent hagyomány viszonyának, illetve ezek hiteles és tévedésmentes értelmezésének kérdései szervesen kapcsolónak egybe ebben a szövegben.

Miközben tehát a zsinati atyák – a Tanítóhivatal korábbi megnyilatkozásainál pontosabban – igyekeztek tisztázni az egyes említett elméleti kérdéseket, az Egyháznak a Szentírással kapcsolatos mindennapi imádságos életét is új összefüggésbe kívánták helyezni. Hangsúlyozták a Szentírás tekintélyes szöveghagyományainak – mint az ószövetségi úgynevezett Hetvenes ősrégi görög fordítás és a latin Vulgáta – jelentőségét, miközben felhívták a figyelmet a megfelelő magyarázatokkal ellátott, pontos, modern nyelveken megjelenő fordítások fontosságára is. Már a Sacrosanctum concilium, a liturgiáról szóló zsinati konstitúció tanította, hogy a Szentírás legfontosabb szövegeit több év leforgása alatt olvassák fel a liturgiában, illetve azt, hogy a nép jelenlétében végzett szentmiséken elsősorban az olvasmányok és az egyetemes könyörgések felolvasásakor adjanak helyet az anyanyelv használatának. Ehhez a tanításhoz illeszkednek a Szentírás gyakori olvasására buzdító sorok a Dei Verbumban. A Szentírásnak akár lelki olvasmányként történő olvasása, a megfelelő bibliamagyarázatok és kommentárok kiadása, a lelkipásztori jellegű prédikáció és katekézis ugyancsak a Szentírás mind szélesebb körben történő megismerését hivatottak elősegíteni.

2019 őszén, Szent Jeromos ünnepén Ferenc pápa az Aperuit illis kezdetű motu proprióval elrendelte, hogy az évközi harmadik vasárnapon meg kell ünnepelni Isten Igéjét. Ezt a vasárnapot az Isteni Ige vasárnapjának nevezte el. A motu proprióban a pápa az ünnep kontextusaként a II. Vatikáni Zsinat tanítására és a Dei Verbumra hivatkozott. Ferenc pápa a közelmúltban egy interjúban arról beszélt, hogy egy egyetemes zsinat tanítása nagyjából száz év alatt válik szerves részévé az Egyház életének. Miközben tehát éljük a hitünket, ezek a folyamatok a szemünk előtt bontakoznak:

az Egyház élete eleven történelem, amelynek mi is részei vagyunk, amikor az Igét olvassuk, ünnepeljük és éljük.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír