Teremtésvédelmi kalendárium – Pünkösd ragyogó rózsái

A virágok elnevezései a magyar hagyományban sokszor kötődnek egyházi ünnepekhez. A „valódi” pünkösdi rózsa évszázadok óta viseli gyönyörű nevét, igaz, a nyílása az utóbbi években már hetekkel megelőzi az ünnepet, a klímaváltozás újabb ékes bizonyítékaként…

De talán az is lehet, hogy nem is csak a virágzásának idejéről, hanem a színéről, a szirmok formájáról kapta ezt az elnevezést? Valóban,

hasonlók lehettek a pünkösdi lángnyelvek, amelyek az egy akarattal összegyűlt apostolok feje fölött megjelentek egykor.

Az emberi lélek, ha nagy indulatok feszítik, erős megrendülést él át, nem talál jobb szót erre az érzésre, mint az emmauszi tanítványok, ahogy az útitársukban akkor még fel nem ismert Krisztusról utólag tanúskodtak: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az írásokat?” (Lk 24,32)

A földi világban a tűz lángra kap, kiárasztja fényét és melegét, aztán elhamvad. A pünkösdi rózsa nyílása is ilyen. A bimbókon, amikor a zöld csészelevelek szorításából a bíborszínű szirmok bontakoznak, titokzatos feladattal hangyák jönnek-mennek, afféle díszletmunkások, mintha ők húznák le a sötétzöld ponyvát a nagy látványosságról. Nélkülük talán ki sem nyílna a virág?

Aztán néhány nap alatt kibomlik, kikerekedik, majd a növekvő szirmok súlya alatt meghajlik a hatalmas virág, míg végül – sajnálatosan rövid idő alatt – sorra elhullatja a szirmokat, és elmúlik az ünnep…, de szerencsére a kertészek már évszázadokkal ezelőtt gondoskodtak róla, hogy a távoli Keletről elhozzák, meghonosítsák a pünkösdi rózsa illatos, sokkal tartósabb virágú, közeli rokonait, a bazsarózsákat, amelyek jó két héttel később nyílnak (ezért is nevezték őket néhol „úrnapi” rózsának), és a fehér, a rózsaszín, a bordó sokféle árnyalatában pompáznak a májusi kertekben.

De mintha egyre ritkulnának ezek a csodálatos növények a kertekben! Igaz, a pár napos virágzás után a levelek nem különösebben feltűnőek, télen pedig üres a helyük, de ahol jól érzik magukat, akár évtizedeken át is virágoznak, egyre gazdagabban, minden különösebb gondozás nélkül. Kereskedelmi forgalomba ritkán kerülnek, hiszen az átültetés után évekig nem nyílnak, ezért nehéz lenne a vásárlóra rábeszélni a hatalmas cserepet a jelentéktelen külsejű növénnyel.

Ugyan kinek van ma türelme éveket várni a virágzásra? Mivel nálunk magról nem terjed, indái, sarjai sincsenek, teljesen az emberre van utalva a szaporodásban,

de a virágkedvelők évszázadokon át gondoskodtak róla, hogy kertről kertre terjedve, akár családi örökségként megmaradjanak számunkra.

Egyre nagyobb értéket tulajdonítunk a Kárpát-medence vadvirágainak, élőhelyeik védelme, a biodiverzitás megtartása fontos törekvése a teremtésvédőknek is. A veteményeskertek tájfajtáit génbankokban őrzik, a szőlőhegyek szórványgyümölcsöseinek kincsei a tündérkertekben leltek otthonra, de a régi magyar kertek évszázadokon át megőrzött kedves virágait is tovább kellene örökítenünk utódainknak! Hamarosan itt az úrnapja, és bizony évről évre kevesebb a bazsarózsa utolsó virágairól még leszedhető szirom, alig van futórózsa a kertekben, eltűnnek a borzaskaták, a menyecskeszemek, a kokárdavirágok, törökszegfűk, és ki ismeri már a Boldogasszony rózsáját vagy a királyasszony rokolyáját?

A pompázatos úrnapi virágszőnyegek egyre szegényesebbek már, hiszen a réteken is egyre kevesebb a színes vadvirág.

Igaz, a kerti virágok több gondoskodást igényelnek, mint a ma divatos pázsit és az örökzöldek, de micsoda népes rovarvilágot vonzanak a kertbe egymást követő nyílásukkal! Az illatok és a színek pedig nemcsak a megporzók számára jelentenek információt a táplálékforrásról, de szépségük az emberi lelket is mélyen megragadja.

Ha ezeken a ragyogó késő tavaszi napokon séta közben meglátunk a régi, elhanyagolt kertekben öreg bazsarózsatöveket, a magasra nőtt fűvel harcoló íriszeket, díszhagymákat, jegyezzük meg a helyüket, és ősszel térjünk vissza, mentsük meg őket, hiszen ezeknek az évszázadok óta őrzött kerti virágoknak pótolhatatlan értékük van!

Öröm látni, ha valahol egy új háztulajdonos nem gyalulja le a bozótot, hanem legalább egy évig csak figyeli a kert rejtőzködő kincseit, szépen kigyomlálja őket, gondosan utánajár a nevüknek, hogy valóban megismerje őket. Titokzatos szeretetüzenetek ezek a régi lakóktól, a kertek egykori gazdáitól.

Kora tavasszal kivirulnak majd a téltemetők, hóvirágmezők, a nárciszok, majd az íriszek a szivárvány minden árnyalatában, aztán ilyenkor, a tavasz és a kora nyár fordulóján kibomlanak a májusi kertek királynői, a pünkösdi rózsák. De ott várakoznak már a fellépésre az igénytelen, szívós sásliliomok és a hófehér madonnaliliomok, Szent Antal napjára készülődve, aztán a János-nap orbáncfüvei, a cickafark, a ligeti zsálya, a ruta…

Felelősségünk van ezekért a magukra hagyott és lassan elfeledett élő kincsekért.

„Szegények Istene,
segíts, hogy megmentsük azokat,
akik e földön magukra hagyva és elfeledve élnek,
de akik oly értékesek szemedben!

Gyógyítsd meg életünket,
hogy védelmezői legyünk a világnak,
ne kifosztói,
a szépség terjesztői legyünk,
ne a szennyezésé és a pusztításé!”

(Ferenc pápa: Laudato si’, Ima földünkért)

Szerző: Lechner Judit

Fotó: Holobrádi Miklós

Magyar Kurír