Teremtésvédelmi kalendárium – A klímaváltozás gyönyörű vesztesei

„Virágos kert vala
Híres Pannonia
E kertet öntözé
Híven szűz Mária.

Kertésze e kertnek
István király vala…”

Amerika felfedezését követően nemcsak hasznos kultúrnövények érkeztek, és épültek be Európa mezőgazdaságába, a konyhakultúrába, de szebbnél szebb virágokkal tovább gazdagodtak az utóbbi évszázadok során a magyar kertek is. Sok közülük hosszú életű évelő növény, évtizedeken át megmaradnak a helyükön, vagy tovább osztogatva, akár családi örökségként találnak helyet a kertekben, de közös jellemzőjük, hogy igénytelenek, megbízhatóan kihajtanak, nyílnak minden évben, sőt, néha agresszív terjedésükkel foglalnak maguknak új területeket a kevésbé életrevaló szomszédok rovására. Mivel Észak-Amerika mérsékelt éghajlatú vidékeiről származnak, télállóak, de eredeti termőhelyük csapadékosabb, hűvösebb lehetett, ezt bizonyítja, hogy esős nyarakon sokkal szebben, tovább virítanak.

De mit szólnak a kúpvirágok, évelő napraforgók, napszemek, a kerti aranyvesszők az utóbbi évek egyre szárazabb, forróbb nyaraihoz? Az idei aszályban az öntözés is sokszor hiábavalónak tűnik, nem pótolja a párás levegőt, az erős napsugárzás perzseli még a levelüket is. Vagy más oka is lehet annak, hogy rohamosan szegényednek virágokban az augusztusi kertek? Talán csak a mostani kertészek nem tartják őket sokra, kimentek a divatból?

David Attenborough használja egyik könyvében az elmozduló viszonyítási pontok fogalmát. Azt írja, hogy

minden nemzedék azt veszi természetes állapotnak, amit megtapasztal, emiatt nem érzékeli az élővilág sokszínűségének, fajgazdagságának egyre gyorsuló ütemű pusztulását.

Engem mindig is kertek vettek körül, sok növény még a nagyszüleim, szüleim kertjéből került hozzánk, ismerem őket szinte születésem óta. A mostani kertünk jó negyven éve folyamatosan otthont adott némelyiknek, és most, az utóbbi hat-nyolc évben látom, ahogy egyre több pusztul el végleg közülük. Bizony, az unokáim már meg sem ismerhetik őket, az ő viszonyítási pontjaik innen indulnak, az augusztusra elszáradt, megsárgult sásliliomok, a föld színéig visszaszáradt ligetszépék, szürkén zörgő levelű japán szellőrózsák látványa lesz a gyerekkori élményük. A bugás lángvirágok illatát sem ismerhetik már meg, hiszen két éve az akkori aszályban végleg eltűntek, ahogy a telt virágú, ragyogó sárga gömbökkel virító kúpvirágokból is már csak az árnyékban maradt pár csenevész hírmondó, pedig valamikor a kerítéshez kellett kötni embermagasságú bokrait, úgy meghajlott a virágok súlya alatt!

Na de itt van a fénykép, nem is régi, alig hat évvel ezelőtt készült a nárciszok titkos búvóhelyét nyárra beárnyékoló, vidám káoszban burjánzó virágokról. Az aranyvessző laza bugái, a kúpvirágok aranysárga labdái között méteresre nőttek a vadmurok bokrai, gyertyaként ágaskodott a vékonyka ökörfarkkóró… Ugyanitt ma már csak a napraforgók távoli, sovány kis rokonai árválkodnak, azok is lisztharmattól szürkülő levelekkel.

Fájdalmas minden növényfaj lassú pusztulása, hiszen tovább nem adható családi emlékek, illatok, történetek tűnnek el velük örökre. Néhány évig még próbálkoznak a korai visszahúzódással, a levelek elengedésével, a téli nyugalom mellett egy új nyári pihenőidőszak beiktatásával, de így gyorsan fogyatkozik a tövekbe, gyökerekbe raktározott tápanyagok mennyisége is, aztán egyszer csak üresen marad a helyük, valami szívósabb túlélő foglalja el a teret, felélve az egyre zsugorodó, humusszá bomlott virágok utolsó emlékét is.

De nem csak a virágokat tizedeli a forróság, eltűnt már a lestyán is a kertből, pedig évtizedeken át megbízhatóan kihajtottak a tövei, kínálták májusban üde, fűszeres leveleiket, őszre beértek a magvak is, egész éven át illatozott tőle a vasárnapi húsleves.

Nagyapám húga, Ili néni volt a családi virággyűjtemény egyik gondos sáfárja, hosszú élete során több költözést is megélt, ő mesélte, hogy amikor kényszerűségből, gyorsan el kellett hagyniuk a házukat, lapos vesszőkosarakat csináltattak, abba tette a sebtében kiásott virágtöveket, hagymákat, hogy mindenből legyen hírmondó az új otthonban is. Rakodás közben a kocsis többször is lelökte a kosarakat, hiszen az egész háztartást, bútorokat, edényeket, csupa fontos tárgyat is fel kellett tenni, nem értette, hogy a sáros gyökérgubancok miért annyira fontos vinnivalók, de a fiatalasszony csak becsempészte őket újra a rakományba, ha a fuvaros nem figyelt oda. Hány kertbe széledtek szét aztán ezek a növények! Most pedig újra menekíteni kellene őket, valamerre északra vagy nyugatra, ahol még élhető számukra az éghajlat… 

Pannonia virágoskertje ezeréves történelmünk során megélt ugyan kisebb-nagyobb felmelegedéseket, kemény lehűléseket, de a mostani változások mértéke, sebessége példa nélküli.

Nemcsak a kertek dédelgetett kincsei, de már az őshonos növénytársulások, az erdők, gyepek élővilága is szegényedik, pusztul a szemünk láttára.

A lestyánt újravetettem, mélyebb árnyékba, több vizet kap ezentúl, hátha újra meghonosodik, a kúpvirágokról lemondok, jöhetnek helyette a pozsgás levelű, szárazságtűrő varjúhájak, a krumplira – amíg még lesz – petrezselyem helyett zsályalevelet szórunk, a családi receptgyűjteménybe belekerül a fügelekvár, de a málnaszörpöt lassan elfelejthetjük. És ha még tovább erősödik a felmelegedés?

Ferenc pápa figyelmeztetése lassan már tízéves, de sokan csak a mostani hőségriadók kapcsán eszmélnek rá a veszélyes valóságra: „Szeretnék arra emlékeztetni, hogy testi mivoltunk által Isten oly szorosan összekötött bennünket a környezetünkkel, hogy a talaj elsivatagosodása olyan, mintha mindannyian megbetegednénk; egy faj kipusztulását úgy sirathatjuk, mintha megcsonkítottak volna bennünket.” (Ferenc pápa: Laudato si’, 89)

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír