Teremtésvédelmi kalendárium – Kettős erőforrás-kihívás

Újabb, az eddigi legnagyobb jéghegy szakadt le a Déli-sark jégmezőiről, de ezúttal ez normális, természetes folyamat következményének tűnik, írta a Reuters május 20-án. Az óriási jéghegy, amely csaknem kilencszer nagyobb, mint Budapest területe, az Antarktisz fagyott pereméről vált le a Weddell-tengerbe, és ezzel a világ legnagyobb úszó jéghegyévé vált. Felülete 4320 négyzetkilométer, 175 km hosszú és 25 km széles. A tudósításban megszólalt Ted Scambos, a boulderi Colorado Egyetem gleccserkutatója, aki szerint a jégtáblák nagy darabjainak időszakos töredezése egy természetes ciklus része, és a 76-osnak elnevezett jégtábla leszakadása – amely valószínűleg hamarosan két vagy három részre törik tovább – nem függ össze az éghajlatváltozással.

De ne dőljünk hátra azért, mert most csak egy természetes jelenséggel van dolgunk, ráadásul a felületes szemlélőben a hideg áprilisi és májusi időjárás miatt még a globális felmelegedés is csak mulandó hírlapi kacsának tűnhet. Pedig nem az.

Mathias Wackernagel – aki az ún. ökológiai lábnyom fogalmának az atyja – munkatársaival együtt jegyzett friss tanulmányában az „erőforrás-biztonság” jelentőségéről, és annak a szegénységgel való összefüggéseiről ír a Nature Sustainability című szaklapban. Arra hívják fel a figyelmet, hogy

a világ népességének csaknem háromnegyede bizonytalan helyzetben lévő országokban él. Ezen országok ún. biológiai erőforráshiánnyal küzdenek,

azaz olyan helyzetben élnek, amikor a biológiai erőforrások iránti kereslet meghaladja azok regenerálódását, és a világátlagnál kevesebb jövedelmet termelnek, ami egyben korlátozza a máshonnan történő erőforrás-vásárlás lehetőségét is. Mivel minden embernek biológiai erőforrásokra van szüksége minden alapvető funkciójához, ideértve az élelmet, vizet, ruházatot és az infrastruktúra működtetéséhez szükséges energiát, az a kettős korlátozás, hogy kevés van, de meg sem tudják venni, komoly fenyegetéssé válik. A fenyegetettséget felerősíti a globális túltermelés. Az emberiség már évtizedek óta évente többet követel a természettől, mint amennyire azt a bolygó ökoszisztémái regenerálni képesek. Az erőforrások kimerülésével egyre élesebbé válik a verseny az erőforrásokért. A gyors kimerülés már most is szedi áldozatait, ami a környezeti kihívások hosszú listájából, többek között a légkörben lévő üvegházhatású gázok túlzott mennyiségéből, a biológiai sokféleség csökkenéséből, az édesvízhiányból és az erdők irtásából is világosan látszik.

A szerzők által feltárt kettős erőforrás-kihívás nem új keletű, hiszen józan belátással érthető, hogy mindannyiunknak szüksége van erőforrásokra életünk fenntartásához. A gazdaságfejlesztési, irányítási stratégiák nem kezelik megfelelően a kettős erőforrás-kihívást. A jelenlegi gazdaságfejlesztési elmélet és gyakorlat az önpusztító mintát táplálja.

A gazdasági fejlődésről és az erőforrás-felhasználásról alkotott általános nézet még mindig a kitermelés vagy kizsákmányolás gyarmatosító mentalitásában gyökerezik, amely azon a feltételezésen alapul, hogy „máshol” mindig van még több.

Mindezt a jólét javításának az érdekében tartjuk fenn, még akkor is, amikor az emberiség erőforrás-anyagcseréjének bolygószintű korlátai már régen nyilvánvalóak.

A szerzők kritizálják az eddigi gyakorlatot, többek között azt, hogy ugyan a „klímabiztos” fejlesztésre vonatkozó felhívások az elmúlt évtizedben egyre hangsúlyosabbá váltak, de ezeknek a felhívásoknak kevés hatása volt, mert az erőforrás-kihívást – ami végső soron az éghajlati probléma is – olyan feltételként mutatják, ami valami extra eszközként hozzáadódik a többi közpolitikához, így például az oktatás, az egészségügy, a közbiztonság biztosításának amúgy is nehéz feladataihoz. A szerzők úgy tartják, hogy a valóságban a fenntartható fejlődéshez sokkal többre van szükség az ún. klímabiztos megközelítéseknél.

Olyan megközelítésekre van szükség, amelyek csökkentik az erőforrásoktól való általános függőséget, miközben növelik a jólétet.

A jólét és a kettős erőforrás-kihívás kezelése?! Hogyan? Elég egyszerű, írják. És eltér a ma uralkodó fejlesztési gyakorlattól, legyen szó akár az országok saját fejlesztési politikájáról, akár a magas jövedelmű országok által irányított, az alacsony jövedelmű lakosságnak szánt nemzetközi fejlesztési erőfeszítésekről.

A szerzők sok példát hoznak, amelyek akár tudományos fantasztikumnak is tűnhetnek, de érdemes elgondolkozni rajtuk. Hogyan építsünk városokat? A városok kialakításának és irányításának módja határozza meg, hogyan élünk – a kompakt, integrált, erőforrás-hatékony infrastruktúrával rendelkező, a gyalogláson és kerékpározáson túl kevés mobilitást igénylő városok a legidőtállóbb – és egyre inkább a legértékesebb – városok lehetnek. Hogyan látjuk el magunkat energiával? Itt érthetők meg legjobban az érvek. A szénenergia vs. napenergia óriási különbsége. A kereslet és a kínálat közötti eltérések kiegyenlítése, beleértve a tárolási technológiákat és szabályozási technikákat. Hogyan tápláljuk magunkat? Élelmiszer-ellátásunk már most is lefoglalja a bolygó regenerációs kapacitásának mintegy felét.

Az egy főre jutó kalóriát nem tudjuk olyan könnyen csökkenteni, de az étrendünk összetételét és a pazarlást igen: a FAO szerint jelenleg a világon megtermelt összes élelmiszer közel 40 százalékát meg lehetne takarítani.

Sok megdöbbentő példát hoznak cikkükben, és sok olyat, aminek a megvalósíthatóságától még nagyon messze vagyunk. Sőt, vannak olyan példáik, amelyekkel sokan és joggal vitatkozhatnának. De ne dugjuk homokba a fejünket, még akkor sem, ha a 76-osnak elnevezett jéghegyóriás megjelenése nem a globális felmelegedés eredménye!

Szerző: Nemes Csaba

Illusztráció: Pixabay

Magyar Kurír