Tomáš Halík: A kereszténység betegség idején (II. rész)

Hol van korunk Galileája?

Idén húsvétkor valószínűleg sok-sok templom üres lesz. Valahol másutt fogjuk felolvasni az üres sírról szóló evangéliumot. Ha a templomok üressége üres sírra fog emlékeztetni minket, meg kell majd hallanunk a felülről érkező hangot: „Nincs itt. Feltámadt. Előttetek meg Galileába.”

E rendhagyó húsvét alkalmával a következő kérdésről lesz érdemes elmélkednünk:

hol van Galilea ma, hol találkozhatunk ma az élő Krisztussal?

A szociológusok szerint a mai világban kevesebben vannak a „letelepültek” (kevesebbek vannak mind azok, akik teljesen azonosulnak a vallás valamelyik hagyományos formájával, mind azok, akik elvi alapon ateisták), s egyre többek vannak a „keresők”. És közben az „apateisták” száma is fokozatosan emelkedik: egyre több olyan emberrel találkozhatunk, akit a vallási kérdések és a hagyományos válaszok egyaránt hidegen hagynak.

Az emberek ma már aszerint oszthatók kétfelé, hogy kik tartják magukat hívőnek és kik mondják magukat hitetlennek. „Keresők” ugyanis egyaránt vannak a hívők és hitetlenek között: a hívő keresők számára a hit nem kész rendszer, amelyet örökül kapnak, hanem inkább dinamikus út, a hitetlen keresők pedig elutasítják ugyan azokat a nézeteket, amelyeket környezetük kínál számukra, mégis vágyat éreznek egy olyan forrás iránt, amely csillapítani tudja értelemre sóvárgó szomjukat.

Meggyőződésem, hogy napjainkban Galilea, vagyis az a hely, ahová el kell mennünk, hogy megtaláljuk a halálon átkelő és a halált leggyőző Istent – napjainkban Galilea nem más, mint a keresők világa.

Krisztust keresni a keresők között

A felszabadítási teológia arra tanított minket, hogy a társadalom peremén élő emberek körében kell keresnünk Krisztust. Az is fontos azonban, hogy olyanok között keressük, akik az Egyház szempontjából vannak peremvidéken, azok körében, akik „nem velünk tartanak”. Ha Jézus tanítványaiként be akarunk lépni ezekre a területekre, sok mindent le kell vetnünk magunkról.

Le kell vetkőznünk Krisztussal kapcsolatos eddigi elgondolásainknak. A Feltámadott gyökeresen megváltozott attól, hogy megízlelte a halált. Ahogyan az evangéliumokban olvassuk, még a hozzá leközelebb álló emberek sem ismerték meg. Nem baj, ha nem hiszünk el nyomban mindent, amit hallunk róla. Nem baj, ha ragaszkodunk hozzá, hogy megérintsük a sebeit. És hol találkoznánk vele biztosabban, ha nem éppen a világ sebeiben és az Egyház sebeiben, azokban a testi sebekben, amelyeket kész volt elszenvedni?

Le kell vetkőznünk mások mindenáron való megtérítésére irányuló szándékainkat. Ezért nem léphetünk be úgy a keresők világába, hogy a lehető leggyorsabban megtérítsük azokat, akikkel találkozunk, s behelyezzük őket Egyházunk megszilárdult intézményi és szellemi határai közé. Jézus, aki Izrael házának elveszett juhait kereste, nem a korabeli zsidó vallás megszilárdult struktúrái közé helyezte be azokat, akikre rátalált. Tudta, hogy az új bor új tömlőt kíván.

A ránk bízott hagyomány kincseiből régi és új dolgokat egyformán elő kell hoznunk, hogy felhasználjuk őket a keresőkkel folytatott párbeszédünkhöz. Olyan párbeszédet kell folytatnunk, amelynek során valóban tanulni tudunk egymástól. Meg kell tanulnunk, hogy kitágítsuk az Egyházról alkotott felfogásunk határait. Már nem elég, ha nagyvonalúan megnyitjuk az Egyház templomában „a pogányok udvarát”.

Az Úr már kopogtatni kezdett „belülről”, sőt már ki is lépett – nekünk pedig az a feladatunk, hogy megkeressük és kövessük.

Krisztus átment azon az ajtón, amelyet a többiektől való félelmünkben bezártunk, átment a falon, amely mögött meghúztuk magunkat, s olyan teret nyit meg előttünk, amelynek tágasságát és mélységét látva szédülni kezdünk.

A zsidókból és pogányokból létrejött Egyház már történetének kezdetén átélte, hogy elpusztul a Templom, amelyben Jézus imádkozott és tanítványait oktatta. A korabeli zsidók bátran és kreatívan reagáltak a veszteségre: a lerombolt Templom oltárának helyét átvette a zsidó család asztala, az áldozati előírásokat az egyéni és közösségi imádsággal kapcsolatos rendelkezések váltották fel, égőáldozatok és véres áldozatok helyett az ajkak, a gondolatok és a szív áldozat, az imádság és a Szentírás tanulmányozása lett fontos. Nagyjából ugyanekkor próbálta kialakítani új önazonosságát a zsinagógákból elűzött kereszténység. A zsidók és a keresztények megtanulták, hogy a hagyományok romjain újra kell olvasniuk és új fényben kell magyarázniuk a Törvényt és a prófétákat. Nem vagyunk-e ma mi is hasonló helyzetben?

Megtalálni Istent minden dologban

Az 5. század vége felé elbukott Róma, s ekkor sokan azonnal előálltak a magyarázattal: a pogányok szerint az istenek büntették meg Rómát, amiért elfogadta a kereszténységet, a keresztények szerint Isten büntette meg azért, mert továbbra is nagy parázna volt. Szent Ágoston mindkét magyarázatot elvetette. Ebben az átalakuló korban két „ország” örök harcáról kezdett beszélni: nem a keresztények és a pogányok alkotják a két civitast, hanem a két ország az emberi szívben lakozó kétféle szeretetnek feleltethető meg. Az egyik az önszeretet, amely elzárkózik Istentől, a másik az önfeláldozó és ily módon Istent megtaláló szeretet. A szintén civilizációs változásokat magával hozó mostani időszak nem kívánja-e szintén az aktuális történelem új teológiáját és az Egyház újfajta felfogását?

„Tudjuk, hol van jelen az Egyház, de nem tudjuk, hol nincs jelen”, tanította Pavel Evdikomov ortodox teológus. Lehet, hogy új és mélyebb tartalmat kell adnunk annak, amit a legutóbbi zsinat a katolicitásról és az ökumenizmusról mondott: eljött az ideje a tágabb és mélyebb ökumenizmusnak, annak, hogy bátrabban keressük Istent minden dologban.

Megtehetjük, hogy ezt az üres és néma templomokkal teli nagyböjtöt rövid, átmeneti időszaknak tekintjük, amelyet majd gyorsan elfelejthetünk. De elgondolkodtató és előremutató időként is tekinthetünk rá, hiszen alkalmat adhat arra, hogy a mélyre evezzünk, s a kereszténység új önazonosságát keressük egy olyan világban, amely a szemünk előtt megy át gyökeres átalakuláson. És kétségtelen, hogy nem a mostani világjárvány az egyetlen globális veszély, amellyel szembesülnie kell világunknak.

A küszöbön álló húsvéti időt tekintsük olyan felhívásnak, amely arra szólít minket, hogy új módon keressük Krisztust.

Ne keressük az élőt a holtak között. Keressük bátran és kitartóan, s ne zavarjon össze minket, hogy olykor idegennek tűnik az alakja.

Fel fogjuk ismerni a sebeiből, a hangjából, amikor majd a nevünkön szólít minket, s megismerjük Lelkéből, aki békét hoz és elűzi a félelmet.

Az írás első része ITT olvasható el.

Fordította: Görföl Tibor

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír