A terhességi vizsgálatok során a legtöbb országban az orvosnak kötelező felhívnia a figyelmet arra, ha sérült gyermek születése várható. Ha ezt nem teszi, akkor a szülők beperelhetik az orvost, mert adott esetben ők nem szerettek volna sérült gyermeket, akivel egész életükben bajlódniuk, törődniük kell. Van olyan ország, ahol már szinte nem is születnek gyermekek fogyatékossággal. Kellő időben kizárják ezt a lehetőséget. Pedig a rendszeres vizsgálat nem azért jött gyakorlatba, hogy a sérült gyermeket a szülők elvetethessék, hanem azért, hogy legyen idejük lelkileg felkészülni egy ilyen élet fogadására. És ehelyett? Ilyen gyermek születése esetén a szülőknek joguk van perelni az orvost, mert nem adott módot a sérült magzat elvetetésére.
A befogadás nagy dilemmájának évtizedében vagyunk. Befogadjunk-e menekülteket, sérülteket, idegeneket? Sőt, a covidjárvánnyal az is megérkezett, hogy befogadjuk-e egymást, akár a közeli rokonainkat, vagy elégedjünk meg azzal, amit a virtuális találkozások kínálnak az interneten. Ferenc pápa váltig hangoztatja, hogy maradjunk nyitottak az emberek problémái iránt, és miközben falakat húzunk, vigyázzunk, nehogy a szívünket is bezárjuk embertársaink előtt.
Nehogy úgy járjunk, mint a betlehemiek, akik elfoglalták magukat mindenféle dologgal, vendégeskedéssel és a fogadók megtöltésével, annyira, hogy egy gyermeknek, a Gyermeknek (!) már nem jutott hely. Pedig őt várta mindenki, őt várta a világ, a századok.
Egy idős asszony mesélt egyszer egy részletet a családja történetéből. Jó pár esztendeje már ennek, de máig nem tudom feledni. Arisztokrata családból származott ő is, a férje is. A második világháború után mint nagybirtokosoknak menekülniük kellett az országból. Hanyatt-homlok, hogy mentsék az életüket. Végül a tengerentúlon kötöttek ki. Éppen házasság előtt álltak, valójában a menekülés siettette az esküvőt is. Az ifjú asszony nem tudott megszokni távol a hazájától. Mindig haza akart jönni. Mindaddig, amíg évek múltán végre megszületett a gyermekük. Akkor minden megváltozott. Mesélte, akkor döntöttek úgy, hogy végleg kint maradnak. Hiszen most már az a hazájuk. Hiszen ott született a gyermekük, ott jártak vele orvoshoz, ott volt a kicsi óvodás, aztán ott került iskolába, ott lettek iskolatársai, majd barátai. Ezért ő már odavalósi volt. És a gyermekük miatt a szülők szintén.
A mai evangéliumban Szent János evangélista misztikus képekben beszél Istenről, az Igéről, aki megtestesült, alakot öltött, és emberi formában eljött közénk e világra. Jézus a mi világunkba születik, s ettől a naptól kezdve Isten otthon van ebben a világban. János apostol így írja le: „Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.”
Az még hagyján, hogy a sötétség nem fogadta be, de némelyek még perre is mennek, mert felkészületlenül érte őket egy ilyen gyermek születése és befogadása. Pedig lett volna idejük felkészülni rá. Sőt, talán még most sem késő.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria