Veszteséggel élünk ugyan, de a remény fényében járunk – Beszélgetés Tegzes Katalin segítőnővérrel

Tegzes Katalin nagy tapasztalatából vallja, hogy a gyászt nem lehet feldolgozni. Feldolgozni a lent és a kendert kell.

A gyász szelídülni tud, körülfonhatja az élet, és el lehet fogadni.

Pasztorális asszisztensi és a gyászolók lelki segítőjeként, a halál közelségével és a gyász fájdalmának terhével küzdőknek nyújt önfeláldozó segítséget. Több évtizedes lelkigondozói munkája elismeréseként 2021-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.

– Kérem, mutassa be röviden a segítőnővérek rendjét.

– Ha a fent található teljes nevünkkel mutatkozom be, akkor biztosítva van az, hogy egy órát beszélgetünk, mert a tisztítótűz hallatán sok-sok kérdés vetődik fel az emberekben. A szolgálatunk lényege ebben a két mondatban foglalható össze: „Mindent odaadunk mindazoknak, akik e világon vagy a túlvilágon a tisztulás útját járják, mindenünket és önmagunkat. Nincs más biztosítékunk, mint Isten nagylelkűsége.” Rendünket Gondviselésről Nevezett Boldog Mária alapította 1856-ban, Párizsban. Szerte a világban négy földrészen élünk. Magyarország bécsi központtal a közép-európai tartományhoz tartozik. A mi közösségünk Loyolai Szent Ignác lelkiségét követi. Ez határozza meg életformánkat, imaéletünket, segítve karizmánk megélését a jelen század mindennapjaiban is. Magyarországon jelenleg két helyen; Csobánkán és Budapesten tíz nővér él és tevékenykedik.

– Nem minden veszteség halál. Számos veszteséggel élő ember él körülöttünk. Munkahelyvesztés, ingatlan elvesztése, vagy kivándorolt a gyerek külföldre, és itthon maradt az édesanya egyedül. Talán nem is kell sorolni, mert mindannyian megtapasztaltunk már valamilyen szintű veszteséget életünk során. Hogyan álljunk veszteségeinkhez?

– A veszteség negatív folyamat, és vagy visszafordítható, vagy visszafordíthatatlan. Az életünk része egyetemes történés, szinte elkerülhetetlen a veszteség. Csak ezáltal van módunk a fejlődésre. Születésünk pillanatától mi vagyunk „a nagy vesztesek”. Vagy mégsem? Lehet, hogy a veszteségben valójában nyereség rejtőzik. Nagyon gyakran csak akkor értékelünk valamit, ha már elvesztettük. A veszteség mint első élmény nagyon erős. A veszteség fájdalma, kínja nagyobb, mint a győzelem öröme. Igaz ez? Az egyik győz, a másik veszít, ahhoz, hogy győzni tudjon, meg kell tapasztalni, tanulni veszteni. Mert arra megtanítanak, hogy szerezzek meg valamit, de arra nem, hogy hogyan kell veszíteni. Mi lesz azzal, ami „csak úgy” veszendőbe megy, egy lehetőség elvesztegetése? Pótolható-e a veszteség okozta hiány? Vannak visszafordíthatatlan, pótolhatatlan veszteségek; ilyen egy tűzkár is. Egy változtatás mindig veszteséggel jár, de ha nem ismerem ezt be, akkor mindent elveszthetek. A kapcsolatok, kötődések egyszer véget érnek, kiselejtezed őt, vagy ő téged. Meg kell tanulni/tanítani veszteni.

– Évfordulós osztálytalálkozón szembesülnek „idős diákok” azzal a felismeréssel, hogy hányan nem élnek már a korosztályukból. Nehezen élik meg ezt, mert emlékeztetheti őket a saját mulandóságukra. Csoportos veszteséget megélhet egy osztály vagy sportközösség is, és már az apró gyermek is szembesülhet veszteséggel. Hogyan tudja megkönnyíteni a halál tényének szomorú elfogadhatatlanságát?

– Nem tudom terápiakategóriába sorolni a gyászt. Sokat beszélgettünk erről egyházi és tudományos fórumokon. Azt érzem, hogy a gyászhoz idő kell. Ahány ember, annyiféle a gyászfolyamat. Ehhez nincs recept. Mert ami az egyik gyászolónál fél évbe telik, az a másiknál öt, hat, hét év is lehet. Számomra újszerű tapasztalat az is, hogy a negyven–hatvan közötti emberek mennyire nem tudják elengedni a szüleiket. Különösen azok, akiknek nincsen családjuk. Ilyenkor szembesülnek azzal, hogy egyedül maradtak. Ez hatalmas nehézség számukra, mert céltalannak élik meg életüket. Látják, hogy másoknál a gyermek és az unoka ad feladatot, örömet. Ilyenkor biztatni próbálom őket, mert azt tapasztalom, hogy sötéten látják a helyzetüket. Felvetődhet a kérdés, milyen új életforma, tevékenység segítene megtalálni az új életállapotban az új célt. A fiatalok gyásza jelentkezhet gyermektelenség, magzat- és gyermekvesztés következtében is. Ott van a nagy kérdés: örökbe fogadjon, vagy nevelőszülőként találja meg az útját? Ez a helyzet a házasságokban sokszor krízist idézhet elő. Itt a tét az élet értelmét megtalálni. Lelki értelemben pedig elfogadni, hogy az Isten megengedte ezt nekem, mi a célja velem tovább. Ma az emberek különböző szinten élnek meg veszteséget. Azok a kicsiny gyermekek, akik a tört házasságban élnek, egyik héten az egyik, másik héten a másik szülőnél, vajon mit éreznek? Nagyon széles körű a veszteségterület, amellyel az embereknek együtt kell élniük. Az egyedül maradt gyászolónak az is nehézséget jelenthet, hogy ezután egyszemélyes háztartást kell vezetni, és ami eddig magától értetődő volt, ezután nem. Segítséget kell keresni, kérni. És ez is nagyon nehéz.

– A férfiak és nők gyásza különbözően nyilvánulhat meg. A betegséget és a halált is máshogy viselik. A férfiakban még mindig él, hogy erősnek mutatják magukat, nehezen mutatják ki a félelmeiket, bánatukat.

– Ez a különbözőség a nemi felépítettségünkből, identitásunkból származik, és meg is marad, csak adott esetben tudatosítani kell a gyászolókban, mert sajnos vádlón tekinthetnek a másikra, szemére vetve, hogy ő nem is szomorú, nem sír, nem gyászol – pedig mindössze csak annyi, hogy ő más, és másként éli meg a veszteségét. Mikor beszéljünk a beteggel, vagy hozzátartozójával a halálról? A statisztikák szerint a betegek 80 százaléka az otthonában szeretne meghalni, és csak a töredékének adatik ez meg. Ha a hozzátartozónak módja van ápolni a beteget, később gyakran lelkiismereti problémával küzd. Mindent megtettem-e ápoltamért? Miattam halt meg? A döntéseik miatt felelősnek érezhetik magukat.

Bár a halál a mai napig is tabutéma az emberek nagyobb hányada esetében, mégis, annak minden vonatkozását tiszteletben tartva, igen is nagyon jó lenne, ha ez változhatna – különösen a hívő, keresztények körében. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ez legyen a napi témánk, hanem hogy imáink, ünnepeink, évfordulóink kapcsán az előttünk élő generációkra emlékezve, a saját eljövendő sorsunk is szóba kerüljön. Hogyan is tekintünk mi magunk a teremtettségi célunk felé? Hol és hogyan kap helyet az üdvösségünk elérésének formája a mindennapokban?

– „Megrettentem, mert ma nem éreztem szomorúságot.” Elérkezhet a felszabadító gyász ideje? Mit nevezünk felszabadító gyásznak?

– Valószínű, nem nagyon hallottuk még ezt a kifejezést, pedig ha őszinték akarunk lenni, sokszor találkoztunk már vele, csak nem mertük még magunknak sem beismerni, hogy már könnyebb, már jobb, újra szabad lehetek. Igen – ez az az érzés, gondolat, szavakba foglalt tapasztalás, amit akkor élünk át, ha hosszú betegség, nehezen elviselhető körülmények, testi-lelki bántalmazás, szenvedélybeteg halálát követően megkönnyebbülést érzünk. Igaz, keverednek az érzések, a bánat, a szomorúság, a hiány időnként előtör, de valójában a felszabadultság lesz úrrá rajtunk. Engedjük meg, hogy így legyen!

A teljes beszélgetés ITT olvasható. 

Szöveg és kezdőkép: Geréné Sárga Monika sajtómunkatárs, a kórházlelkészi szolgálat munkatársa

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír