Közönségből közösség – Interjú Varga Attilával, a Boanergész zenekar alapítójával

– Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium tanulójaként kezdett evangelizáló zenével foglalkozni. Volt valamilyen zenei előképzettsége?

– Ötéves korom óta zongorázom. Magántanár járt hozzám, és hetedikes koromig foglalkoztam zenével. A szüleim a bátyámat és engem rendszeresen vittek a Zeneakadémiára, az Operába, az Erkel Színházba. Édesanyám óvónő volt, és nagyon szépen hegedült. A ferences Thun Albin, édesanyám unokatestvére egy egri kántortanító gyermeke volt, és Kínában misszionáriusként szolgált a harmincas években. Az ő ihletésére kerültem az esztergomi ferences gimnáziumba, ahol csak úgy a magunk kedvére zenéltünk a társaimmal: az AC/DC, a Deep Purple, az ABBA, az R-GO, Szikora Robi számait játszottuk. Szikora A könyv című dalát később felvettük a Boanergész hetedik lemezére.

A zenei előtanulmányaimból sokat merítettem, a szimfonikus hangzás irányába szerettem volna elmozdulni. Az evangelizációs pályafutásom a lelki megújulásommal kezdődött. Egy volt pap tanárunk 1981-ben elvitt minket egy karizmatikus közösségbe, ahol olyan élményben volt részem, amely az egész életemet meghatározza. Ezután zenei stílust váltottam, más hangzású dallamokat kezdtem játszani, sok dicsőítő éneket tanultam. 1982–1983 után Budapesten, a Kassai téri Szentlélek-templomban voltak az első karizmatikus misék. Tagja voltam az ottani zenekarnak, amely Illésy István vezetésével működött. Mindmáig jóban vagyunk. Több angol, francia és német nyelvű éneket ültetett át magyarra, jó prozódiával. Tőle tanultam meg az énekvezetést és azt, hogy miért szolgálat a zene, és miért nem csupán előadás.

Az egyik jelmondatom így hangzik: „Közönségből közösség.”

Sok zene csak közönséget teremt. Elmegyünk a koncertre, hallgatjuk a zenét, andalgunk a dallamra, megtapsoljuk, de tulajdonképpen nem érint meg bennünket, amit hallunk, és továbbmegyünk. A Kassai téren viszont megtapasztaltam, milyen az, amikor az emberek együtt énekelnek és együtt mozdulnak. A szívből jövő közös éneklésnek ereje van.

– Mikor és hogyan kerültek a Margit körútra, az Országúti ferences templomba, ahol évtizedek óta dicsőítik Krisztust a vasárnap esti fél nyolcas szentmisén? 

– A gimnáziumban tanárom volt Marik János Tamás ferences atya. Ő vont be minket először a Szentlélek-élménybe. Járta a vidéket, prédikált, engem pedig magával vitt, hogy zenéljek. Kiváló szónok volt. A templomok, ahol ő prédikált, hamar megteltek. Egy időben felfüggesztették, majd 1984 szeptemberében rábízták a Margit körúti vasárnap esti fél nyolcas miséket, mondván, az úgyis „kirándulós mise”, arra alig jár valaki. Kezdetben csak ministráltunk neki. Az atya áldoztatás közben mindig énekelt: „Az Úr jósága, hogy még élünk a földön.” Az egész templom együtt zengte vele. Ez 1984-ben nem kis dolog volt, a titkosszolgálat is rámozdult. Tamás atyát bizonyos ügyek miatt a hatalom hamar eltanácsolta, így került Ausztráliába 1985-ben. A helyét Benei György atya vette át, aki felnőttként lett reformátusból katolikus és ferences szerzetes. 1985 húsvétja után kezdtük meg a zenei szolgálatot a fél nyolcas szentmiséken. György atya stabilitást adott a liturgiának, a misét és a zenei szolgálatot olyan keretek közé terelte, hogy ne lehessen támadni egyházi oldalról, és az Eucharisztia legyen a központja. Mi mindig oldalt álltunk az oltárhoz képest.

A zenével azt szerettük volna elérni, hogy az emberek az oltárra figyeljenek. A szentmise részeként elhangzó zenének annyiban van értelme, amennyiben emeli az oltár, vagyis az Isten felé fordulás intenzitását az Eucharisztia ünneplése során.

Ezt tanultuk György atyától.

– Mikor alakult meg a Boanergész együttes? És miért éppen a Boanergész (a mennydörgés fiai) nevet választották? Az evangéliumból tudjuk, hogy a legkedvesebb tanítványt, Jánost, valamint a testvérét, Jakabot nevezte így Jézus, amikor elhívta őket.  

– Másképpen közelíteném meg ezt a kérdést. Maga a zenei szolgálat 1985-ben kezdett kibontakozni. Az alapszabály az volt, hogy bárki jöhet, aki szeretne részt venni a zenei szolgálatban. A Boanergész nevet 1994-ben vettük fel, amikor Lambert Attilával (lapunk fotósáról van szó – B. D.), az akkori zongoristánkkal és a zenekar több tagjával együtt kint voltunk Franciaországban, zarándoklaton. Itt Fábry Kornél atya lelki közreműködésével mindenkiért imádkoztunk, így végül rám is sor került, értem is imádkoztak a többiek. Kornél atyának háromszor is annál a résznél nyílt ki a Bibliája, amikor Jézus a mennydörgés fiainak nevezi Jánost és Jakabot (Mk 3,17). Ezt elmondta nekünk, és cserébe én is elmondtam: a lelkemben azért imádkoztam, hogy valami újszövetségi neve legyen az énekkarunknak. Így lett Boanergész. Igen, ahogyan említette, Jézus nevezte így Jánost és Jakabot, és nagyon érdekes, hogy a tizenkét apostol közül Jakab volt az első vértanú, János pedig utolsókén halt meg.

A névadás után úgy fogalmaztunk, hogy mi majd az apostoli kor tüzét, lelkesedését, természetességét képviseljük. A Boanergésznek ez volt a hivatása, és nagyon szeretném, ha a jövőben is ez lenne.

– Hogyan lehetséges ez a mai szekularizált, relativizált korban?

– A kezdetektől a mostani beszélgetésünkig én is bejártam egy spirituális utat, és a fejlődési irányom a külső, látható megnyilvánulásoktól a szívben zajló egyre intenzívebb megélésekig vezetett. Nem mintha évtizedekkel ezelőtt nem éltem volna meg lélekben az akkori tapasztalataimat, de mostanra eljutottam odáig, hogy már jobban tudok összpontosítani a belső történésekre, és inkább ezekre helyezem a hangsúlyt. A valódi tartalom mindig belülről fakad. A kortárs egyházzenének akkor van létjogosultsága, ha az oltár mellől jön. Az Eucharisztia adja az éltető oxigént az ünneplő és szolgáló közösségnek, ahogyan a zenének is.

A magam munkásságát és a Boanergész hitvallását az oltárban, az Eucharisztiában látom. Ha a zenénkkel megtaláljuk és beleeresztjük a gyökereinket az Eucharisztia ünneplésébe, akkor terjed tovább a lélek tüze.

Olyan ez, mint a testünkben a vérkeringés: nem vesszük észre, nem gondolunk minden percben arra, milyen jó, hogy van, de ott kering bennünk a vérünk, amely folyamatosan oxigénnel dúsul, és ez éltető erővel látja el a sejtjeinket. A zenénk ugyanígy az Eucharisztiából nyeri el a valódi tartalmát, éltető erejét.

Mindenképpen szólnom kell arról is, hogy néhány kollégával úgy érezzük, az angolszász zeneipar hatása kezd túl nagy tért hódítani magának az evangelizáló zenében. Senkit nem akarok megítélni, de véleményem szerint ez a dallamvilág leginkább üzleti érdekeket szolgál. Tucatszám születnek a dalocskák, amelyeket rossz prozódiával fordítanak.

A fiatalok sokszor úgy mennek el egy-egy dicsőítőnek mondott rendezvényre, mint egy jó koncertre. Nem szabad, hogy ez a zene úgy hasson rájuk, mint valami drog. Sajnos ma sok az olyan zene, amit az igazi tápérték nélküli vagy éppen mérgezett ételhez tudnék hasonlítani: téves istenképet adnak a fiataljainknak. Ez pedig nagy baj.

A katolikus templomokba nem szabad olyan dalokat beengedni, amelyek torz képet festenek Istenről. Sajnos egyre több, magát katolikusnak nevező zenész ír ilyen tucatdalokat, belopva a szektás gondolatokat a fiataljaink szívébe. Az Eucharisztia és Jézus édesanyja, Mária a legfőbb érték. Ahogyan Don Bosco látta híres látomásában.

– Amikor a Boanergészről beszél, mindig hangsúlyozza a közösség erejét.

– Igen, mert a munkánk valóban a közösségre épült. Én egyfajta koordinátori szerepet töltöttem be, úgy működtem, mint valami karmester, aki eldönti, mikor mi szólaljon meg. Nagyon mély spirituális élményeket éltünk meg. Az első komolyabb lelkigyakorlatunk Somogyszobon volt 1994-ben. Külön imádkoztunk azért, hogy csak azok vegyenek részt ezen az alkalmon, akik számára a Jóisten előkészített valamit. Az akkor harmincfős közösségünkből nyolcan jöttek el. Nagyon mély Szentlélek-tapasztalásban volt részünk, ami később robbant az egész énekkarban.

– Ez mit jelent pontosabban? 

– A Szentlélek kiáradásának ez az újkori tapasztalata végigsöpört az egész énekkaron, és onnantól kezdve mindenki lényegileg másképpen zenélt. Megérintett bennünket valami, és attól fogva ebből a megérintettségből fakadt a zenénk.

– Ha jól tudom, ma már csak nagyobb ünnepeken, évfordulókon zenél a Boanergésszel. Mikor hagyta ott a zenekart? 

– Kétezerben még kiadtuk A győztes című lemezünket, és még utána is évekig együtt zenéltünk Lambert Attilával és Vizy Mártonnal. A mostani zenekari tagok is akkor kezdtek jönni. Hárman vezettük az énekkart, felváltva. Én már ritkábban jelentem meg a próbákon. A devizahiteles válság elvitte az otthonunkat. Máig fájó tapasztalat, hogy senki sem segített. Imitt-amott kaptunk kisebb támogatásokat, de ezek nem oldották meg a problémánkat. Természetesen ma is tartom a kapcsolatot a Boanergész jelenlegi vezetőivel, Csanády Lőrinccel és Marcival is. A gyerekeim közül többen is bekapcsolódtak a Boanergész életébe: egy ideig Bálint fiam, aztán Mónika és Bernadett lányaim vezetgették az énekkart. Jelenleg Mária lányom hegedül, Emese most bontogatja az énekvezetői szárnyait. 

– Végleg felhagyott az evangelizáló zenével?

– Nem, dehogyis. Az utóbbi években is sok szerzeményem született. Az egyik keresztes nővér örökfogadalmára írtam a latin nyelvű, egyszerű és fülbemászó dallamú Szent Kereszt-misét, a YouTube-on meghallgatható. Több éve járok Dobogókőre, a jezsuita rendházba. Itt egy sajnálatos halálesemény miatt felkértek, hogy időnként vezessem az éneklést a szentmisén. Zeneileg meditatív irányba mozdultam el. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus himnuszpályázatára nem adtam be zenei anyagot, de írtam egy himnuszt pentaton dallamra. Már csak a hangszerelés van hátra.

– Miben látja a Boanergész zenekar és általában véve az evangelizáló zene jelentőségét?

– Ennek a zenének és így a Boanergésznek is akkor van létjogosultsága, ha segíti az embereket, hogy elmélyüljenek a hit megtapasztalásában. Bármilyen kezdeményezésről legyen is szó, a célunk csak az lehet, hogy közelebb jussunk az ismeretlenhez. Ha például űrhajót, űrszondát, műholdat juttatunk a világűrbe, vajon miért tesszük ezt? Egyes eszközök Föld körüli pályán keringenek, mások pedig elhagyják a Föld gravitációs terét, és elindulnak az ismeretlenbe, a Naprendszeren túlra. Valójában mindezekkel Istent, az örökkévalóságot, az érzékelhetőn túli világot akarjuk felfedezni. Az ide vezető utat kereste a hit valóságán keresztül Szent Ferenc, Szent Rita, Szent Ignác, Nagy Szent Teréz, Vianney Szent János, Don Bosco, Szent Pio atya és megannyi más szent is. Ebben az útkeresésben kell segítenie az evangelizáló zenének. Akik ma művelik ezt a műfajt, technikailag és szakmailag többségükben megfelelően felkészültek, de sajnos egyre inkább háttérbe szorul a lelki tartalom. 

– Ennek a hitben gyökerező, misztikus lelkiségnek a mindennapi cselekedeteinkben is meg kellene mutatkoznia.

 – Az elmúlt tizenöt év legfőbb tapasztalata számomra az, hogy az ember töredékes. A napokban olvastam Kis Szent Teréztől, hogyan tapasztalta meg a saját semmiségét. Azt írja: „ennél nem is vágyom többre”. Sokat olvasom, hallgatom egykori tanáromat, Barsi Balázs atyát is. Ő vallja, hogy mi nem valamiben, hanem valakiben hiszünk. A biológiai létünket a szüleinktől, de megismételhetetlen énünket, személyünket Istentől kaptuk, aki szüntelenül folytatja teremtő munkáját. Az ént mindenkinek magának kell felfedeznie. Isten országa bennünk és közöttünk van, Jézus a Szentlélek által bennünk él. „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56) – mondja Jézus. Itt van elrejtve önmagunk megtalálásának titka. Ezért vagyok katolikus. Az első ismertté vált dalom éppen erről szól: „Életünk el van rejtve őbenne, életünk Krisztus.” Eszembe jut erről, hogy amikor Jézus feltámadt, nem jelent meg Pilátusnak, sem a főpapoknak, csak azoknak, akik hittek benne és szerették. A szeretet személyes esemény, amit az Eucharisztián keresztül élhetünk meg. Nem elég hirdetni, hogy Jézus szeret téged. Az Eucharisztiában találkozhatunk Jézussal, a második isteni személlyel, aki szeretetből odaadta magát értünk. 

– Az Életünk, Krisztus című dal az idén száz éve született Szent II. János Pál 1991-es magyarországi látogatására készült. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre? 

– Igazából csak most, sok-sok év után kezdem felfogni, mennyire ihletett volt az a dal, ami arról szól, hogy az életünk el van rejtve Krisztusban. Sillye Jenő 1978-ban írta meg a Föltámadt, alleluja című dalát, annak örömére, hogy lengyel pápát választottak a bíborosok. Szent II. János Pál magyarországi látogatása idején Jenőék, a Dax és mi együtt szolgáltunk a Népstadionban. Feledhetetlen kegyelmi pillanat volt számomra, amikor kezet foghattam a pápával. Abban az évben nősültem, és a feleségem, Mária éppen az első gyermekünket, Bálintot várta. Ahogy ott álltam a színpadon, összeakadt a tekintetünk a Szentatyával. Nagyon élő tekintete volt. Odajött hozzám, és angolul szólt hozzám, a végén, a kivonuláskor pedig én szólítottam meg őt. Visszafordult és megáldott bennünket, az áldott állapotban lévő feleségemet és engem. De a történet itt nem ér véget.

Fotó: Lambert Attila 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. szeptember 20-i számában jelent meg.