Zsé tervből hivatás – Szentkereszty Tamás, az MMSZ intézményvezetője a szociális munkáról

Barátságosan berendezett hely az irodája; rajzokkal, fotókkal, képekkel, ikonokkal a falakon – látszik, hogy otthon érzi magát benne. Manapság ritka, egyenes útról mesél, már az egyetemről ötödévben a Miklós utcába hívták dolgozni, és néhány év múlva intézményvezető lett az azóta struktúrájában átalakult, integrált hajléktalanellátóban.

Beszélgetünk a hivatásáról és arról, hogy a szociális munka ugyan nem a legjobban fizető szakma, miért jó mégis, és miért különösen jó a Miklós utcai közösségben dolgozni.

Eszébe sem jutott nagyjából húszéves koráig, hogy szociális munkás legyen – kezdi mesélni. – Jogi pályára készült, és miután kétszer nem vették fel, harmadjára a felvételi lapra beírta az ELTE osztatlan ötéves szociális munkás képzését is. Édesanyja találta, ő pedig gondolta, jó lesz „zsé tervnek”. Ma már úgy gondolja, a Gondviselés irányította erre a területre.

Már a gólyatáborban egyértelművé vált, hogy deviánsokkal szeretne foglalkozni, és még egy lényeges dolog, ami miatt ma is jól érzi magát a helyén, és amit intézményvezetőként is fontosnak tart: a jó közösség.

Az egyetem első évétől kezdve a szenvedélybetegekkel tevékenykedett önkéntesként, gyakornokként. Öt év alatt végigjárt minden területet a szenvedélybeteg-ellátásban: dolgozott tűcsereprogramot igénybe vevő heroinistákkal, a marihuána használókat támogatni hivatott elterelésben; hozzátartozói csoportokat vezetett; börtönökbe, zárt osztályokra járt. Szegről végről találkozott közben a hajléktalanellátással is, mert – mint mondja – sok esetben a szenvedélybetegek életének, ha nem is a vége, de egy állomása a hajléktalanlét.

„Még nem végeztem, amikor megkeresett a Miklós utcai intézmény akkori vezetője. Kérdezte, nincs-e kedvem ügyeletesként bedolgozni. Nincs diplomám, szakdolgozatot kell írnom, nyáron kicsit elfoglalt vagyok, ez nyolc-tíz fesztivált jelent... – soroltam a kifogásokat. Nem baj, ezt is megoldjuk – felelte. Egy idő után elfogytak az ellenérveim, ezért 2010 májusán eljöttem hatórában éjszakás ügyeletesnek” – így kezdődött az azóta töretlen pályája. A Miklós utcai hajléktalanellátóban, amelyről azt mondja, egy kis ékszerdoboza volt a Máltai Szeretszolgálatnak; az első intézmény, amely szállást nyújtott, és a régióközpont is ott működött.

Kis dolgozói csapat, ötven lakó fogadta, és nagy szabadságot kapott ahhoz, hogy a megszerzett tudását kamatoztassa, és új dimenziókat is bevigyen a meglévők mellé az esetkezelésben, az emberekkel való célirányos foglalkozásban. „A Gondviselés egyengette az utamat. Ez az első munkahelyem, több mint 14 éve vagyok itt, nem is tervezek váltást” – foglalja össze.

Amikor a régióközpont elköltözött, az egész épület teljes felújításon ment át, kialakították mai formáját: egy nagy hálóterem – benne 24 emeletes ágy – helyett három-négy ágyas szobák lettek. Megszűnt a tömegszállásjelleg, és az ott dolgozók szerepe is megváltozott. Már nemcsak 16–24 órás éjszakai ügyeletei voltak, hanem nappali szociális munkásként is elkezdett tevékenykedni. Pályázatíró referensként is dolgozott, sokféle programot meg tudtak így valósítani.

2013-ban aztán intézményvezető lett. Ma már egy 25 fős szakembergárda vezetője. Fokozatosan alakult ki a fejében egy új koncepció, 2018 táján: „Milyen jó lenne, ha a hozzánk forduló ember fejében nem lenne zavar, hogy mit is akar, kitől várhat segítséget, mert nem válna külön a nappali melegedő és a szálló. Hajléktalan, problémái vannak, ezekre kell tudnunk személyre szabott válaszokat adni. Ne attól függjön, hová kerül, hogy melyik kollégával találkozik, hanem olyan csapat foglalkozzon vele, amelynek tagjai egyként gondolkodnak.” Így jött létre vezetése alatt az integrált intézmény: összeolvadt a nappali melegedő és az éjjeli menedékhely, valamint az akkor már működő, alacsony küszöbű krízisszállás hölgyek számára. A kerületi két utcai gondozó szolgálata is hozzájuk került, a dolgozói csapat megnőtt. A kollégák számára már nem válnak el a feladatok, mindegyik rész ellátottjai számára végeznek szociális munkát, viszik az eseteket, nem kell mindig nulláról kezdeni a gondozási folyamatot.

Emellett megvalósított más projekteket is. Tíz éve létrehozták a szociális ingatlaniroda modellprogramot a lakhatás elősegítésére azok részére, akik szállón rekednek, mert szociális bérlakásba nem tudnak bekerülni, piaci albérletet pedig nem tudnak megfizetni. Magánemberek üresen álló lakásait kutatták fel. Nem adnak érte sok pénzt, de ha kell, kicsit felújítják, berendezik, a bérleti díjat a bérlő maga fizeti. Ők a szociális munkát végzik, és garantálják a bérbeadó számára, hogy nem lesz gond a lakóval vagy a lakással. Egy nagy uniós projektet is vezetett munkaerőpiaci reintegráció témában, így segítve az álláskeresők s a hajléktalan emberek munkavállalását. Mindeközben pedig doktori képzésre járt az ELTE-re, ami szintén új irányt hozott az életébe: megkeresik őt tereptanárként, gyakorlati helyszínként, szakdolgozati konzulensként, opponensként, lektorként.

Ahogy kirajzolódik az életútja, egyre jobban tapinthatóvá válik, mennyire izgalmas számára a szociális munka: az alaptevékenysége a hajléktalanellátás, de ezen belül lehet kalandozni, sok ötletet megvalósítani, és ez nem mindig a pénzen múlik.

Próbálom a nehézségekre terelni a szót, de egy nagyon pozitív személyiséggel beszélgetek, aki azt mondja, a problémák izgalmat jelentenek számára, megoldásfókuszúan gondolkodik. Vallja, hogy egy szocmunkás akkor tud hosszú távon kiegyensúlyozottan foglalkozni a feladatával, ha rendben van magával, és megfelelő mértékben viszi haza az itt felmerülő problémákat. „Egyszer sem inogtam meg, sorsszerű, elrendelt dolognak érzem. Megtaláltam az egyensúlyt, nem mondom, hogy soha nem viszek haza munkát, hiszen eléggé munkamániás vagyok...” – mondja, majd megjegyzi, hogy ha ezt hallanák a kollégái, bizony már ciccegnének erre a magabiztos kijelentésére, hiszen – mint általában a szocmunkában – számára sem ér véget a munka négy órakor.

Fontos alap számára a hit. A máltás évek segítettek neki abban, hogy a hit terén otthon, katolikus családjában kapott szilárd alapból nyisson a közösségi élet felé, és ha nem talál közösséget, ő maga teremtse meg.

De mi van, ha egy hajléktalan ember a sok befektetett munka után mégsem jut sehová? – faggatom tovább a nehézségekről. „Nekünk nem kell senki életét megoldani, az az ő életük – hangzik a válasz, ami aztán árnyaltabbá válik. – Az a feladatunk, hogy mindig tudjunk mutatni olyan utat, amelyen az illető el tud indulni. Ebből az is következik, hogy nemigen van vége a folyamatnak. Amikor nem felefelé vezet az út, hanem eléri valaki a padlót, akkor sem ez a vége, hanem máshogy kell hozzáállni, újabb szakemberrel, más oldalról közelítve.”

A szociális munkában máshogy mérik a sikert, mégis sokan azt várják, hogy az aluljáróban fekvő hajléktalanból legyen egy lakásban lakó, dolgozó, a társadalomba visszailleszkedett ember. Persze, ez a siker csimborasszója – mondja –, de ritkán történik meg, és akkor sem gyakran tudunk róla, mert nem jönnek vissza ezt elmondani. Ráadásul nem mindig felfelé vezet az út. Akkor hát mi is a siker? „Mélyebb, elemibb dolgokig kell lemenni: ha valaki eddig havonta fürdött, akkor most fürödjön hetente; ha nem dolgozott tíz éve, menjen el egy napra valahova; ha nem beszélt tíz éve a gyerekével, írjon neki egy e-mailt... Amikor közvetlenül a hajléktalan emberekkel dolgoztam, fontos kihívás volt számomra, hogy az egymásnak szánt időben, abban a fél órában jelen legyek, és érezze, hogy ez az idő az övé. Akkor éreztem magam sikeresnek, ha ezalatt legalább egyszer meg tudtam nevettetni, ki tudtam mozdítani abból a nihilből, amiben benne van.”

„Nagyon szép emlékeim vannak éjszakás ügyeletes koromból – mondja. – Nem nagy, pátoszos, hanem apró, csendes történetek; hajnali háromkor a recepciós pultnál elsuttogott nagyon mély, őszinte, lelki beszélgetések a lakókkal. És szép, amikor érkezik a visszajelzés, hogy nemcsak nekem, hanem neki is sokat jelentett.” Hozzáteszi, hogy mivel fiatalon került a szakmába, és egyébként is laza, vidám személyiség, fontos volt számára szigorúan tartani a kereteket. Egyértelmű határokat húzott, kerülte a tegeződést. Különösen fontosak számára azok a történetek, amikor valakivel szigorú volt, például megszüntette a férőhelyét, és az illető visszajelezte, hogy nem volt bántó számára, és később tudott belőle építkezni. Megható az is, amikor hálából a figyelemért valami kézzel készített apróságot hoznak az ellátottak – ezek jelzik, hogy sikerült valami kapcsolódást elérni.

A munkatársakról is kérdezem, kiből válik jó szociális munkás. Tanulságos, amit mesél: régen amikor felvételiztetett, azt nézte, melyik egyetemen végzett a pályázó, mennyi szakmai tapasztalatot szerzett, melyik hajléktalanellátó intézményben. Ma már bármilyen felsőfokú végzettséggel lehet valaki szocmunkás, és főként az emberekhez való hozzállást figyeli. A segítő szakmában sok minden tanulható, gyakorlattal elsajátható, sokkal fontosabb, hogy valaki hogyan áll a segítséget kérőkhöz, hogyan kezeli a stresszes helyzeteket. A hajléktalanellátásban sok a konfliktus, a kudarc, aki ezt nem jól kezeli, kiég, nem érzi jól magát hosszú távon. Főleg, hogy a szakma megbecsültsége valóban nem túl nagy. És bár a szeretetszolgálat igyekszik úgy alakítani, hogy jobb legyen, semmiképpen nem egy túlfizetett szakmáról beszélünk. „Ugyanakkor szép megélni, mennyire sokat számít minden más. Jó, amikor azt látom, hogy a 24 órás műszak után, ami reggel nyolckor véget ért, fél tízkor még kávézik valaki a kollégákkal, mert fontos, hogy kapcsolódjanak, megbeszéljék, ott legyenek...”

Mi teszi vonzóvá a szociális munkát a náluk dolgozók számára? – kérdezem, hiszen köztudott, hogy nem könnyű napjainkban az intézményeknek munkaerőt találni. „A legvonzóbb nálunk a sokszínűség, a pörgés, és emellett a kiváló közösség, amit manapság nem könnyű találni. Van jó munkatársi közösség, hitéleti közösség, zarándoklatokat, lelkigyakorlatokat szervezünk magunknak és azoknak a hozzánk járóknak, akik igénylik. Erős háttér mögöttünk, biztos pont felettünk.”

Fotó: Kovács Bence/Magyar Máltai Szeretetszolgálat (archiv)

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír