HOMÍLIAVÁZLAT

Évközi 2. vasárnap, január 19.
„Elmentek vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak”.
Vannak találkozások az ember életében, amelyek meghatározóak lehetnek. Valami olyan történik általuk, amely nagyon sokáig, vagy esetleg sohasem megmagyarázható. Találkozások, melyek képesek gondolkodásmódot, életstílust, egész személyiséget átalakítani. Sok mai ember ritkán, vagy egyáltalán nem él át ilyen találkozásokat, mert ezeknek megéléséhez személyességre, a másik személyének fölfedezésére van szükség. A tömeg sohasem tud találkozni, mert személytelen és arctalan, s talán éppen ezért tagadja is az ilyen találkozások létezését. Pedig éppen ezek a találkozások adják meg a legfontosabbat az ember életéhez. Keresztelő János két tanítványa él át ilyen találkozást a mai evangéliumban. Amikor beszélnek róla, a lényeget alig tudják kimondani, ugyanakkor látható, hogy mennyire fontos ez az élmény, hiszen apró, jelentéktelennek tűnő részleteket mondanak el róla. Éppen ennek a kettőnek feszültsége, a lényeg nehézkes kimondása és a részletek pontos felidézése adja meg a pillanat és a történés hitelességét és erejét. Nem beszélnek arról, mi történt valójában, de elmondják, hogy egész nap nála maradtak, és hogy a találkozás a tizedik óra körül történt. Ez a találkozás átalakította őket. Apostolok lettek. Apostolok, akik jól érzik magukat Jézussal, megfeledkezve minden másról, minden percüket neki szentelik, majd pedig viszik a hírt és testvéreiket is Jézushoz vezetik. A szentmisében mi is találkozásról beszélünk. De vajon átéljük-e ezeket a találkozásokat? Mi történik bennünk, velünk ezekben a találkozásokban? Apostollá válunk-e, vagyis jól érezzük-e magunkat Mesterünkkel, valóban neki szenteljük-e az időt, vagy csak múlatjuk? Elvezetjük-e testvéreinket is hozzá?
Sámuel meghívásának története is találkozást mutat be. A nyíltszívű, Isten akaratára készséges ifjú Sámuel és az Úr találkozását, melyben az Úr prófétává teszi őt. És mennyire ellentmondásos Éli főpap viselkedése. Az érzéketlen, magának való, önzésébe zárt ember képe ő, aki már nem is képes felismerni a pillanat nagyszerűségét: „Az Úr szól hozzád”. Milyen torzulás megy végbe az Istennek szentelt ember lelkében, amikor érzéketlenné válik Isten szava iránt és aludni küldi azt, aki vágyakozik Isten szeretete után! András az Úrhoz viszi Simont, Éli aludni küldi Sámuelt, s csak a harmadik jelentkezés alkalmával ismeri fel Isten látogatását. A hit ajándéka kötelez bennünket arra, hogy megőrizzük nyitottságunkat az Úrral való találkozásaink felé. Sámuel nyitott volt az Úrral való találkozásra, aki nevén szólította őt. Összetéveszthetetlenül, személyesen, mert Isten így találkozik az emberrel, velünk is. Ez a találkozás prófétává formálta a gyermeket. Prófétává, akire az Isten saját üzenetét, szeretetének titkát bízta, hogy azt vigye el sokaknak. Prófétává, aki nem csak ebben a fölemelő és nagyszerű pillanatban, de küldetése egész idején ennek a találkozásnak erejében tevékenykedett: „Az Úr pedig vele volt, és nem hagyta, hogy egyetlen szava is meghiúsuljon”
Ilyen prófétává kell formálódnunk nekünk is, akik elkötelezett hűséggel adják magukat Isten szava, kinyilatkoztatott akarata szolgálatára és hirdetésére.
És ezek a találkozások fölé emelik az embert a test vonzásának, vágyakozásainak, mélyebb értelmet adnak azoknak, megtisztítva mindentől, ami bűnös. Így hirdetik a szellem és a lélek magasabb rendűségét, mely megszenteli a testet, föltárva mélyebb értelmét mindannak, ami a testhez tartozik. Csak ezekben a Jézussal történő nagyon személyes találkozásokban fedezhető fel a test hivatása, hogy a bennünk lakó Szentlélek temploma legyen. Itt fedezhető fel, hogy nem vagyunk és nem is lehetünk a magunkéi. Itt, ezekben a találkozásokban törhetjük össze önzésünk bilincseit, és találhatunk rá testünk hívatására: „Dicsőítsétek meg Istent testetekben”. Miért csodálkozunk azon, hogy a személyes találkozásoktól elfordult és elszokott ember, személytelen, önző módon keresi élete boldogságát, és ezeket éppen a test gyönyöreinek, hamis boldogság élményének félelmetes tapasztalataiban találja meg, akár az alkohol, akár a drog, akár a csak önző vágyait kielégítő testiség egyre megállíthatatlanabbnak tűnő habzsolásában. Éppen itt találhatjuk meg a XXI. században élő keresztény ember küldetését. Meg kell tanítanunk a legszentebbtől, a személyességtől megfosztott és elszegényített embereket, a személyes találkozások értékeinek újra fölfedezésére. Segíteni kell a családokat, hogy ne személytelenül egy fedél alatt élő emberek csoportja, hanem egymás értékeit naponta megismerő és gazdagító emberi közösség legyenek. Beszélgetni kell, mégpedig nagyon sokat a fiatalokkal, hogy képesek legyenek fölfedezni a test szentségét és elutasítani a bűnt. Meg kell állni, le kell ülni a betegek, öregek és elhagyatottak mellé, hogy szorongásuk és magányuk görcseit oldani lehessen. De ezeket nem lehet gépiesen, lélek nélkül begyakorolt mozdulatokkal tenni, hanem személyes odafigyeléssel, azt az élményt közvetítve, melyet mi is kaptunk és átéltünk, abban a bizonyos „tizedik órában”, amikor olyan jól éreztük magunkat Mesterünkkel, hogy aznap nála maradtunk, mert megsejtettünk valamit szépségéből. Hollai Antal/MK
A PÁPA KATEKÉZISE


A 99. zsoltárról
Vatikán: Szerdán, január 8-án délelőtt az általános kihallgatáson II. János Pál pápa a 99. zsoltárhoz fűzte elmélkedését. Ennek az ószövetségi imának a felhívása a karácsonyi időszak utolsó hetének örömteli hangulatát tükrözi: „Ujjongjatok az Úrnak, országok, mind, örömmel szolgáljatok neki, lépjetek szíve elé vigadozva.”
A következő hét felszólítás buzdítja arra a hívek közösségét, hogy ünnepeljék a szeretet és a szövetség Istenét. „Ujjongjatok, szolgáljatok neki, lépjetek színe elé, ismerjétek el, lépjetek be kapuin, dicsérjétek, áldjátok az Urat.”
Ezek a szavak az olvasóban liturgikus körmenet gondolatát ébresztik, amely éppen elérkezett Sion templomának kapujához, hogy azon belépjen és szertartást mutasson be az Úr ébresztésére.
A zsoltár magasztalja azt a szövetségi kapcsolatot, amely Isten és Izrael népe között fennáll. Mindenekelőtt megállapítja, hogy a zsidóság maradéktalanul Istenhez tartozik: „Isten az Úr! Õ alkotott minket, az övéi vagyunk!” Ezt a megállapítást büszkeség és ugyanakkor alázat hatja át, mivel Izrael úgy mutatkozik be, mint nyáj, Isten legelőjén. A zsoltár felrajzolja a tér és az idő koordinátáit. Egyrészt már az első sorban az egész Föld minden lakóját Isten dicsőítésére szólítja fel, majd a látóhatár a jeruzsálemi templom szent helyére szűkül, annak előudvarával és kapuival, ahol az imádkozó közösség összegyűlt. Másrészt utal az idő három alapvető dimenziójára: a teremtés múltjára, a szövetség és az istentisztelet jelenére, valamint a jövőre, amelyben az Úr irgalmas hűsége minden nemzedékre kiterjed és örökké megmarad.
A pápa a zsoltár hét előbb említett felszólítását elemezte. Az első felhívás ujjongásra buzdít, amely a Teremtőt dicséri. Amikor imádkozunk, legyünk összhangban a Föld minden lakójával, akik különféle nyelveken és módokon magasztalják az egyetlen Urat. Ezután liturgikus és istentiszteletre buzdító szavak következnek, mint „szolgálni”, „színe elé lépni”, a „templom kapuin belépni.” Olyan igékről van szó, amelyek leírják azokat a különféle gesztusokat, amelyeket a hívek végeznek, amikor belépnek Sion szentélyébe, hogy részt vegyenek a közösségi imán. A kozmikus ének után következik Isten népének liturgiája, a hálaadás, az Úr nevének áldása. Az a felszólítás, hogy „lépjetek be kapuin hálaénekekkel” és „dicsőítő énekkel”, Szent Ambrus „Misztériumok” c. írásának szavaira emlékeztet bennünket, amelyek leírják, hogyan közelítenek az oltárhoz a megkereszteltek: „A bűneitől megtisztult nép Krisztus oltárához járul, miközben ezt mondja: ’Akkor odalépek Isten oltárához, örömöm Istenéhez’ – mondta a pápa, majd folytatta a felhívások elemzését: az elismerni, dicsőíteni, áldani szavak mind azt fejtik ki, hogy Isten az Úr, vagyis küzdeni kell mindenfajta bálványimádás ellen, minden olyan emberi erő ellen, amely szemben áll a Teremtővel.
A zsoltár Isten ünnepélyes magasztalásával zárul, amely egyfajta hitvallás is: az Úr jóságos, hűsége soha nem fogy el irányunkban, mert az Úr mindig készen áll arra, hogy támogasson bennünket irgalmas szeretetével. A zsoltáros ezzel az imádkozó bizalommal hagyatkozik Istenre: „Mert jó az Úr, irgalma örökké megmarad, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” VR/MK

VÁLTOZÁSOK AZ EGYHÁZMEGYÉKBEN

Egri Főegyházmegye
Személyi változások: Dolhai Lajos pápai prelátus, vicerektor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának magántanára lett. MK

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Kinevezés: Felföldi László h. irodaigazgatót főpásztora a pasztorációs szakterület püspöki helynökévé nevezte ki.
Kitüntetések: Horváth János nyírbátori és Gáspár Mátyás nyíregyházi plébánost a megyésfőpásztor c. kanonokokká nevezte ki. MK

HALÁLOZÁS

Budapest: A Győri Püspökség tudatja, hogy Borsodi Lajos tb. esperes, volt kónyi, barbacsi és markotabödögei plébános életének 53., papságának 27. évében december 20-án elhunyt. Hamvainak elhelyezése január 13-án lesz a nyúli temetőben. MK

Budapest: Az Esztergom-Budapesti Érsekség tudatja, hogy Nagy László tb. kanonok, ny. plébános életének 82., áldozópapságának 57. évében december 26-án elhunyt. Temetése 2003. január 2-án volt az esztergomi Szent Péter és Pál templom kriptájában. MK

Budapest: A Kalocsa-Kecskeméti Érsekség tudatja, hogy Knipf József plébániai kormányzó életének 46., áldozópapságának 21. évében, december 26-án elhunyt. Temetése január 4-én volt a bácsbokodi templom kriptájában. MK