Ferenc pápa a perui őslakossághoz: Életetek kiáltás minden ember lelkiismeretéhez!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Most, amikor veletek lehetek, Szent Ferenc éneke fakad fel szívemből: „Áldott légy, Uram!” Igen, áldott légy a lehetőségért, amelyet ezzel a találkozóval nekünk ajándékozol. Köszönöm David Martínez de Aguirre Guinea püspöknek, Héctor úrnak, Yésica asszonynak és María Luzmila asszonynak a köszöntő szavakat és a tanúságtételt. Önökön keresztül pedig szeretnék köszönetet mondani Amazónia összes lakosának, és szeretném köszönteni őket.

Látom, hogy Amazónia őslakosságának sok népcsoportjából érkeztetek: harakbut, esse-ejas, matsiguenkas, yines, shipibos, asháninkas, yaneshas, kakintes, nahuas, yaminahuas, juni kuin, madijá, manchineris, kukamas, kandozi, quichuas, huitotos, shawis, achuar, boras, awajún, wampís, többek között. Azt is látom, hogy Andokból származó népcsoportok is kísérnek minket, akik a dzsungelbe jöttek és amazóniaiakká váltak. Nagyon vártam már ezt a találkozót. Innen akartam megkezdeni perui látogatásomat. Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy segítetek nekünk arcotokon keresztül közelebbről látni e föld tükröződését. Sokszínű, végtelenül sokféle és hatalmas biológiai, kulturális, spirituális gazdagságú ez az arc. Nekünk, akik nem ezeken a földeken lakunk, szükségünk van a ti bölcsességetekre és ismereteitekre, hogy pusztítás nélkül be tudjunk lépni e térség rejtette kincsek közé, és itt visszhangra találnak az Úr Mózeshez intézett szavai: „Vedd le sarudat lábadról, mert a hely, ahol állsz, szent föld” (Kiv 3,5).

Engedjétek meg, hogy megismételjem: Áldott légy, Uram, amazóniai népeidnek eme csodálatos művéért és az egész biológiai sokszínűségért, amelyet e földek magukba zárnak!

Félbeszakad ez a dicsérő ének, amikor halljuk és látjuk azokat a mély sebeket, amelyeket Amazónia és annak népei magukon hordoznak. Azért akartalak meglátogatni és meghallgatni titeket, hogy együtt legyünk az Egyház szívében, hogy összefogjunk a kihívásokkal szemben, és hogy veletek együtt megerősítsük az őszinte elhatározást az élet védelmére, a föld védelmére és a kultúrák védelmére.

Amazónia őslakos népeit valószínűleg még sosem fenyegette akkora veszély az általuk lakott területeken, mint manapság. Amazóniáért több oldalról is küzdelem folyik: egyfelől a természeti kincsek kitermeléséért folytatott küzdelem újhulláma, a nagy gazdasági érdekcsoportok erős nyomása, melyeknek a mohósága az olajra, a gázra, a fára, az aranyra, az ipari méretű mezőgazdasági monokultúrákra irányul; másfelől területeiteket bizonyos politikai törekvések perverziója felől éri fenyegetés, amelyek úgy mozdítják elő a természet „megőrzését”, hogy nem számolnak az emberi lénnyel, konkrétan veletek, amazóniai testvérek, akik benne éltek. Tudunk olyan mozgalmakról, amelyek a dzsungel megőrzésére hivatkozva nagy kiterjedésű erdőket kaparintanak meg, és úgy üzletelnek velük, hogy közben elnyomják az őslakos népeket, amelyek számára ily módon a terület és az ott található természeti erőforrások elérhetetlenné válnak. Ez a problémás helyzet fojtogatja népeiteket és kivándorlásra készteti az új nemzedékeket, mivel helyben nincsenek más megélhetési lehetőségek. El kell utasítanunk azt a történelmi paradigmát, amely Amazóniát az államok kifogyhatatlan éléskamrájának tekinti, lakosainak figyelembevétele nélkül.

Nélkülözhetetlennek tartok olyan erőfeszítéseket, amelyek intézményes teret nyitnak a bennszülött népek megbecsülésére, elismerésére, a velük folytatott párbeszédre, felvállalva és megmentve az ő kultúrájukat, nyelvüket, hagyományaikat, jogaikat és lelkiségüket. Olyan interkulturális párbeszédre, amelynek ti vagytok „a fő résztvevői, különösen, amikor a [ti] területeiteket érintő nagy projektekre kerül sor” (Laudato si’ enciklika, 146). Az elismerés és a párbeszéd jelentik a legjobb utat ahhoz, hogy megváltoztassuk a kirekesztés és a hátrányos megkülönböztetés bélyegét hordozó történelmi viszonyokat. Ugyanakkor jogos annak kijelentése, hogy vannak reményre okot adó kezdeményezések, amelyek saját helyi valóságaitokból és szervezeteitekből születnek, és elősegítik, hogy maguk az őslakosok és közösségeik legyenek az erdőségek őrzői, és hogy az azok megőrzéséből származó erőforrások az ő családjaik javát szolgálja, és javítsa közösségeik életének, egészségének és oktatásának feltételeit.

Ez a „helyes cselekvés” összhangban áll a „helyes életvitel” gyakorlataival, amelyeket felfedezhetünk népeink bölcsességében. És engedjétek meg, hogy azt mondjam: ha akadnak is olyanok, akik titeket akadálynak, „tehernek” tartanak, valójában ti – életetekkel – kiáltás vagytok az emberek lelkiismeretéhez egy olyan életstílus nevében, amelyet nem lehet felmérni annak költségeivel. Ti annak a küldetésnek az élő emlékezete vagytok, amelyet Isten mindannyiunkra bízott: gondját viselni közös otthonunknak.

A föld megvédésének nincs más célja, mint az élet megvédése. Tudjuk, hogy vannak köztetek, akik sokat szenvednek a kőolaj-kiömlésektől, amelyek súlyosan veszélyeztetik családjaitok életét, és beszennyezik természeti környezeteteket. Ezzel párhuzamosan folyik az életnek egy másik elpusztítása, az illegális bányászat által okozott környezetszennyezés. Azután utalok az emberkereskedelemre: a rabszolgamunkára és a szexuális visszaélésre. A serdülőkorúakkal és a nőkkel szembeni erőszak az égbe kiált: „Mindig nagy fájdalommal töltött el azoknak a helyzete, akik az emberkereskedelem különböző formáinak áldozatai lettek. Szeretném, ha meghallanánk Isten kiáltását, aki mindnyájunktól kérdezi: »Hol van a testvéred?« (Ter 4,9). Hol van a te rabszolga testvéred? […] Ne tegyünk úgy, mintha észre sem vennénk mindezt, és ne fordítsuk el a fejünket! Sokféleképpen lehetünk bűntársak. A kérdés mindenkihez szól!” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 211).

Hogyan ne emlékeznénk Szent Toribióra, aki mély fájdalommal állapította meg a III. limai zsinaton, hogy „nemcsak a múltban okoztak sok fájdalmat ezeknek a szegényeknek, és alkalmaztak túlzott erőszakot velük szemben, hanem ma is sokan ugyanazt akarják tenni” (III. ülésszak, 3. fej.). Sajnos öt évszázad után ezek a szavak továbbra is időszerűek. Azoknak a hívő embereknek a prófétai szavai – ahogyan emlékeztetett minket Héctor és Yésica – ennek a népnek a kiáltását jelentik, azon népét, amelyet sokszor hallgatásra kényszerítettek vagy elhallgattattak. Annak a próféciának meg kell maradnia Egyházunkban, amely sosem szűnik meg felemelni hangját a kiselejtezettekért és a szenvedőkért.

Ebből a törekvésből következik, hogy elsődlegesen a legvédtelenebbek élete mellett áll ki. Azokra a népekre gondolok, amelyeket „önkéntes elvonulásban élő bennszülött népek”-nek (PIAV) neveznek. Tudjuk, hogy ők a legsérülékenyebbek a sérülékenyek között. A letűnt korok öröksége arra kötelezte őket, hogy saját etnikumaiktól is elszigetelődjenek, fogságban töltött történelmi időszakot kezdtek a dzsungel legmegközelíthetetlenebb helyein, hogy szabadon élhessenek. Továbbra is védjétek meg ezeket a legsérülékenyebbe testvéreket! Jelenlétük arra emlékeztet minket, hogy nem rendelkezhetünk a közös javakkal a mohóság és a fogyasztás üteme szerint. Szükséges, hogy legyenek olyan határok, amelyek segítenek megvédeni magunkat a minket alkotó habitat tömeges elpusztításától.

Eme népeknek az elismerése – amelyeket sosem szabad puszta kisebbségnek tekinteni, hanem valódi beszédpartnereknek –, miként az összes őslakos nép elismerése arra emlékeztet minket, hogy nem vagyunk a teremtett világ feltétlen birtokosai. Sürgető feladat befogadni lényegi hozzájárulásukat, melyet felkínálnak az egész társadalomnak, és nem szabad kultúráikat egy természetes állapot eszményített változatának, sem egy letűnt kor életstílusát bemutató egyfajta múzeumnak tekinteni.

Az ő világfelfogásuk, bölcsességük sokat taníthat nekünk, akik nem tartozunk az ő kultúrájukhoz. Összes erőfeszítésünk, amelyet az amazónai népek életének javítása érdekében teszünk, mindig kevés lesz. Aggasztóak a hírek, amelyek néhány betegség terjedéséről szólnak. Ijesztő a csend, mert öl. A csenddel nem indítunk el – főleg a serdülők és a fiatalok között szükséges – megelőzésre irányuló tevékenységeket, és a betegekről sem gondoskodunk, hanem a legkegyetlenebb kirekesztésre ítéljük őket.

Kérjük az államokat, hogy az egészségügyben olyan interkulturális stratégiákat valósítsanak meg, amelyek számolnak a népek valóságával és világfelfogásával, az etnikumhoz tartozó szakembereket képeznek, akik saját világfelfogásuk szerint képesek a betegségek gyógyítására. És miként a Laudato si’ enciklikában kijelentettem, újra fel kell emelni hangunkat a nyomás ellen, amelyet néhány nemzetközi szervezet gyakorol bizonyos országokra annak érdekében, hogy sterilizálási stratégiákat mozdítsanak elő. Ezeket erőteljesebben akarják végrehajtani az őslakos népek körében. Tudjuk, hogy ott folytatódik a nők sterilizálásának előmozdítása, előfordul, hogy magukat az érintetteket nem is tájékoztatják róla.

Népeink kultúrája az élet jele. Amazónia, túl azon, hogy a biológiai sokszínűség tartaléka, kulturális tartalék is, amelyet meg kell védeni az új gyarmatosító törekvésektől. A család – miként egyiketek mondta – mindig is az a társadalmi intézmény volt, amely legjobban hozzájárult kultúráink megtartásához. Válságos időszakokban a különböző birodalmi, leigázó törekvésekkel szemben az őslakos népek családja volt az élet legjobb védelmezője.

Különösen vigyáznunk kell, hogy ne kerüljünk a haladás álruhájába öltöztetett ideológiai gyarmatosítások hálójába, amelyek fokozatosan teret hódítanak, nem törődnek a kulturális identitásokkal, és egyforma, egyedüli, gyenge gondolkodásmódot hoznak létre. Kérlek titeket, hallgassátok meg az időseket. Ők rendelkeznek azzal a bölcsességgel, amely kapcsolatba hozza őket a természetfeletti világgal és segít felfedeztetni azt, ami az életben lényeges. Ne felejtsük el, hogy „egy kultúra eltűnése is lehet legalább olyan súlyos vagy még súlyosabb, mint egy állat- vagy növényfaj kipusztulása” (Laudato si’ enciklika, 145). Az egyetlen módja annak, hogy a kultúrák ne vesszenek ki, ha megőrzik dinamizmusukat, ha mozgásban maradnak. Mennyire fontos az, amit Yésica és Héctor mondott: „Azt akarjuk, hogy gyermekeink tanuljanak, de nem akarjuk, hogy az iskola kitörölje hagyományainkat, nyelveinket, nem akarunk megfeledkezni ősi bölcsességünkről!”

Az oktatás segít, hogy hidakat építsünk és létrehozzuk a találkozás kultúráját. Az őslakos népek iskoláját és oktatását az államnak elsődleges feladatának kell tartania, integráló és inkulturált feladatról van szó, amely felvállalja, tiszteletben tartja és integrálja az egész nemzet értékeként az ő ősi bölcsességüket, amint arra María Luzmila utalt.

Kérem püspöktestvéreimet, hogy – miként azt a dzsungel legelszigeteltebb helyein is teszik – továbbra is mozdítsák elő az interkulturális és két tanítási nyelvű oktatást az iskolákban, a pedagógiai és egyetemi intézményekben (vö. Latin-Amerikai és Karib-szigeteki Püspökök V. Általános Gyűlése: Aparecidai dokumentum [2007. június 29.], 530). Gratulálok a perui amazóniai egyház kezdeményezéseihez, amelyeket az őslakos népek fejlődése érdekében megvalósít: iskolák, diákotthonok, kutató- és fejlesztőközpontok, mint a José Pío Aza Kulturális Központ, a CAAAP és a CETA, új és fontos interkulturális egyetemi létesítmények, mint a NOPOKI, amelyek kifejezetten az Amazonas-medence etnikumaihoz tartozó fiatalok képzését szolgálják.

Gratulálok azoknak az őslakos népekhez tartozó fiataloknak is, akik saját látásmódjuk szerint megpróbálnak kidolgozni egy új antropológiát, és igyekeznek újraértelmezni népeik történelmét saját látásmódjuknak megfelelően. Azoknak is gratulálok, akik a festészeten, az irodalmon, a kézművességen, a zenén keresztül megmutatják a világnak világlátásukat és kulturális gazdagságukat. Sokan írtak és beszéltek rólatok. Helyénvaló, hogy most ti határozzátok meg önmagatokat, és hogy megmutassátok nekünk önazonosságotokat. Szükségünk van arra, hogy meghallgassunk titeket.

Kedves amazóniai testvéreim, mennyi misszionárius férfi és nő foglalkozott népeitekkel és védelmezte kultúráitokat! Az evangélium adott nekik indítást. Krisztus is egy kultúrába, a zsidó kultúrába testesült bele, és abból kiindulva adta önmagát újdonságként minden népnek oly módon, hogy minden egyes ember, saját identitásából kiindulva, megerősítve érezze magát őbenne. Ne adjátok meg magatokat a népeitek katolikus hitének felszámolására irányuló kísérleteknek (vö. uott, 531).

Az evangéliumot befogadó minden kultúra és minden világlátás gazdagítja az Egyházat Krisztus arcának egy új vonásával. Az Egyház számára nem idegen a ti problematikátok és életetek, az Egyház nem akar kívül maradni élet- és életszervezés-módotokon. Szükségünk van arra, hogy az őslakos népek kulturálisan alakítsák az amazóniai helyi egyházakat.

Ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg: nagy örömmel hallgattam, hogy a Laudato si’ egyik szakaszát egy olyan állandó diakónus olvasta fel, aki a ti kultúrátokhoz tartozik. Segítsétek püspökeiteket, segítsétek misszionáriusotokat, hogy egyek legyenek veletek, és ily módon, párbeszédet folytatva mindenkivel, tudjanak egy amazóniai arcú egyházat és egy bennszülött arcú egyházat formálni. Ebben a szellemben hirdettem meg egy szinódust, amely Amazóniával foglalkozik majd 2019-ben, s amelynek az első gyűlése – a preszinodális tanácsé – épp itt lesz, ma délután.

Bízom a népek alkalmazkodóképességében és reagálási képességetekben azokra a nehézségekre, amelyekkel szembe kell néznetek. Ezt bizonyítottátok a történelem viharaiban azzal, amit adtatok, az emberi kapcsolatok differenciált látásmódjával, a környezettel és a hittapasztalattal.

Imádkozom értetek és Istentől áldott földetekért, és kérlek titeket, legyetek oly kedvesek, ne feledkezzetek el imádkozni értem.

Köszönöm!

Tinkunakama [Kecsua köszöntés: A viszontlátásra!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News.va

Magyar Kurír