Ferenc pápa homíliája Egyiptomban: Isten szemében jobb, ha valaki nem hisz, mint ha képmutató!

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

Al szálem álejkum! – Béke veletek!

Ma, húsvét harmadik vasárnapján az evangélium a Jeruzsálemet elhagyó két emmauszi tanítvány útjáról szól. Ezt az evangéliumot össze lehet foglalni három szóban: halál, feltámadás, élet.

Halál. A két tanítvány visszatér hétköznapi életéhez, csalódottak, és el vannak keseredve: a Mester meghalt, vagyis már nincs miben reménykedni. Tanácstalanok voltak, becsapva és félrevezetve érezték magukat. Útjuk visszaút, távolságvétel a megfeszített fájdalmas tapasztalatától. A kereszt válsága, sőt a kereszt „botránya” és „őrültsége” (vö. 1Kor 1,18; 2,2) minden reményüket eltemetni látszott. Az, akire létüket építették, meghalt, vereséget szenvedett, és magával vitte a sírba minden várakozásukat.

Nem bírták elhinni, hogy a Mester és a megmentő, aki feltámasztotta a halottakat és meggyógyította a betegeket, a szégyen fáján függve fejezheti be. Nem tudták megérteni, hogy a mindenható Isten miért nem mentette meg egy ilyen nemtelen haláltól. Krisztus keresztje az Istenről alkotott elgondolásaik keresztje volt; Krisztus halála annak halála volt, amilyennek ők Istent képzelték. Ők voltak ugyanis halottak korlátozott felfogásuk sírjában.

Hányszor előfordul, hogy az ember megbénítja önmagát, mert elutasítja, hogy túllépjen saját istenfelfogásán, egy az ember képére és hasonlatosságára teremtett isten elképzelésén. Hányszor elkeseredik, mert nem hajlandó elhinni, hogy Isten mindenhatósága nem az erő, nem a hatalom mindenhatósága, hanem csak a szereteté, a megbocsátásé és az életé!

A tanítványok a „kenyér megtörésében”, az eucharisztiában ismerték fel Jézust. Ha nem engedjük, hogy szétszakadjon a látásunkat elhomályosító fátyol, ha nem engedjük, hogy megtöressen szívünk és előítéleteink keménysége, sosem fogjuk tudni felismerni Isten arcát.

Feltámadás. A legsötétebb éjszakában, a legmélyebb, szívszorító kétségbeesésben Jézus melléjük szegődik, és velük együtt járja az utat, hogy felfedezhessék: ő az „út, az igazság és az élet (Jn 14,6). Kétségbeesésüket Jézus életté változtatja, mert amikor az emberi remény szertefoszlik, akkor elkezd felragyogni az isteni remény: „Ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges” (Lk 18,27; vö. Lk 1,37). Amikor az ember eléri a bukás és a tehetetlenség legmélyét, amikor megszabadul attól az önáltatástól, hogy ő a legjobb, hogy elegendő önmagának, hogy ő a világ közepe, akkor Isten kinyújtja kezét feléje, hogy átalakítsa éjszakáját hajnallá, bánatát örömmé, halálát feltámadássá, visszaútját Jeruzsálembe való visszatéréssé, vagyis visszatéréssé az élethez és a kereszt győzelméhez (vö. Zsid 11,34).

A két tanítvány ugyanis, miután találkoztak a feltámadt Jézussal, örömmel, bizalommal és lelkesedéssel telve visszatérnek, és készek arra, hogy tanúságot tegyenek. A feltámadott feltámasztotta őket hitetlenségük és bánatuk sírjából. Rátalálva a feltámadt megfeszítettre, rátaláltak az egész Szentírás, a törvény és a próféták magyarázatára és beteljesedésére. Megtalálták a kereszt látszólagos vereségének értelmét.

Aki nem megy át a kereszt tapasztalatán a feltámadás igazságáig, az kétségbeesésre ítéli magát. Addig nem találkozhatunk ugyanis Istennel, míg keresztre nem feszítjük egy olyan istenre vonatkozó elgondolásainkat, amely a mi mindenhatóságról és hatalomról alkotott felfogásunkat tükrözi.

Élet. A feltámadt Jézussal való találkozás átalakította annak a két tanítványnak az életét, mert a feltámadottal való találkozás minden életet átalakít, és termékennyé tesz minden meddőséget. (Vö. XVI. Benedek: Katekézis, általános kihallgatás, 2007. április 11.) Nem a feltámadás hite született ugyanis az Egyházban, hanem az Egyház született a feltámadásban való hitből. Azt mondja Szent Pál: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló az igehirdetésünk, s hiábavaló a hitetek is” (1Kor 15,14).

A feltámadott eltűnik szemük elől, ezzel azt akarja megtanítani nekünk, hogy nem tarthatjuk meg Jézust a maga történelmi láthatóságában: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek!” (Jn 20,29; vö. Jn 20,17). Az Egyháznak tudnia és hinnie kell, hogy ő az Egyházzal együtt él, és élteti őt az eucharisztiában, a Szentírásban és a szentségekben. Az emmauszi tanítványok megértették ezt, és visszatértek Jeruzsálembe, hogy megosszák a többiekkel tapasztalatukat: „Láttuk az Urat, […]. Igen, valóban feltámadt!” (vö. Lk 24,32).

Az emmauszi tanítványok tapasztalata arra tanít minket, hogy mit sem használ az istentiszteleti helyek megtöltése, ha szívünkben nincs meg az istenfélelem és Isten jelenléte; mit sem ér imádkozni, ha imáink nem alakulnak át testvérünk iránti szeretetté; mit sem ér a nagy vallásosság, ha nem hatja át mély hit és önzetlen szeretet; mit sem ér a látszat fenntartása, hiszen Isten a lelket és a szívet nézi (vö. 1Sám 16,7), és irtózik a képmutatástól (vö. Lk 11,37–54; ApCsel 5,3–4). (Szent Efrém így kiált: „Tépjétek le a képmutató álarcát, és nem találtok ott mást, csak gennyet” [Serm.]. „Jaj a kettős szívűnek! – mondja a Prédikátor könyve [2,14 Vulg.]). Isten szemében jobb, ha valaki nem hisz, mint ha hamis hívő, mint ha képmutató!

Az igaz hit az, amely jótékonyabbá, könyörületesebbé, becsületesebbé és emberségesebbé tesz; az, amely arra indítja szívünket, hogy mindenkit önzetlenül szeressünk, különbségtétel és kivételezés nélkül; az, amely arra késztet, hogy a másikban ne legyőzendő ellenséget lássunk, hanem testvért, akit szeretnünk, szolgálnunk, segítenünk kell; az, amely arra ösztönöz, hogy terjesszük, védelmezzük és éljük a találkozás, a párbeszéd, a tisztelet és a testvériség kultúráját; az, amely arra késztet, hogy legyen bátorságunk megbocsátani annak, aki árt nekünk, hogy felsegítsük azt, aki elesett; hogy felöltöztessük a mezítelent, enni adjunk az éhezőnek, meglátogassuk a rabot, segítsük az árvát, inni adjunk a szomjazónak, gondját viseljük az idősnek és rászorulónak (vö. Mt 25,31–45). Az igaz hit az, amely arra indít, hogy megvédjük mások jogait, mégpedig ugyanazzal az erővel és lelkesedéssel, amellyel a sajátjainkat védelmezzük. Valójában minél inkább növekszünk a hitben és a tudásban, annál inkább növekszünk az alázatban és kicsinységünk tudatában.

Kedves testvéreim! Isten csak az élettel megvallott hitben leli kedvét, mert a hívők számára az egyetlen megengedett szélsőség a szeretet szélsősége! A szélsőség bármely más formája nem Istentől jön, és nem tetszik neki!

Most az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan örömmel, bátorsággal és hittel telve térjetek vissza Jeruzsálemetekbe, vagyis mindennapi életetekbe, családotokba, munkahelyetekre és szeretett hazátokba! Ne féljetek megnyitni szíveteket a feltámadott fénye előtt, és engedjétek, hogy ő átalakítsa bizonytalanságotokat pozitív erővé számotokra és mások számára. Ne féljetek mindenkit szeretni, barátokat és ellenségeket egyaránt, mert a megélt szeretetben rejlik a hívő ereje és kincse!

Szűz Mária és a Szent Család, akik ezen az áldott földön éltek, világosítsák meg szívünket, áldjanak meg benneteket és a szeretett Egyiptomot, amely a kereszténység hajnalán Szent Márktól fogadta az evangelizálást, és a történelem folyamán a vértanúk egész tömegét, a szentek egész seregét adta!

Al Massih kam, bilhakika kam! – Az Úr feltámadt, valóban feltámadt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír