Ferenc pápa a perui papokhoz és szerzetesekhez: Hivatásunk gyökerei a földben vannak, szíve az égben

A szeminárium belső udvarán összegyűlt hallgatóság lelkes tapssal köszöntötte a belépő Szentatyát, aki tréfálkozva azt mondta: „Megkaptam előre a tapsot, akár mehetek is!?” Erre tüstént mindenki azt kiáltotta: „Nem!”

„Azért jöttem, hogy megismerjelek és meghallgassalak bennetek, és hogy együtt mondjunk köszönetet a hivatásunkért és küldetésünkért” – kezdte beszédét a pápa. Utalt a találkozás helyére, egész Latin-Amerika egyik legősibb szemináriumára, amely bölcsője megannyi missziós hivatásnak. Megemlékezett Mongrovejói Szent Turibiuszról, aki éppen ebben a szemináriumban, íróasztala előtt ülve halt meg. Ferenc pápa úgy fogalmazott, Szent Turibiusz, Latin-Amerika püspökeinek védőszentje segítségével most a földrész történetének gyökereit szemlélhetjük.

Gyökér nélkül nincs virág a fákon, sem pedig gyümölcs, mert azok, ahogy a költőtök mondja, a gyökérből nőnek ki. A mi hivatásunknak mindig két dimenziója van: a gyökereink a földben és a szívünk az égben – tette hozzá a Szentatya. – Ha egyik vagy másik hiányzik, elszárad a fa, elfonnyad a gyümölcs, s fonnyadt papok, kókadt szerzetesek leszünk. Az Egyház pedig jó, és anya, van tehát idő arra, hogy számot vessünk azzal, ha valami nem megy, csak hogy megmentsük azt.

Ez a megmentés a gyökerekből, az elődök gazdag emlékezetéből ered, ennek három sajátosságát elemezte a továbbiakban a pápa.

Az emlékezet első vonása az örömteli öntudat – szögezte le. – Nem lehetünk öntudatlanok magunk felől, tudnunk kell, mi történik velünk, de ezt egy örömteli öntudattal tegyük!

A János-evangéliumból korábban felolvasott apostolmeghívások történetét elemezve Ferenc pápa Jánosra és Andrásra utalt, akik elhagyták a Keresztelőt és Jézus után indultak; pedig a Keresztelőhöz, a híres emberhez mindenki odatódult, hogy meghallgassa és megkeresztelkedjék.

Ám ő éppen személyes története gazdag tapasztalatából tudta, hogy nem ő a Messiás, ő csak jelzi a Messiást. Megdöbbentő, ahogy a Keresztelő végzi, egy földalatti börtönben... Ő nem lépett az Úr helyébe, a mi dolgunk is az, hogy vele együtt dolgozzunk. Játsszunk az ő kezére, legyünk a társai, mert éppen ebből fakad a mi örömünk – biztatott a pápa. – Jó nekünk azt tudni, hogy nem mi vagyunk a Messiás! Megfoszt attól, hogy fontosnak tartsuk magunkat. 

Derűsen utalt a Szentatya arra az idős holland jezsuitára, aki mindig tudott nevetni, nevetni saját magán, s ha más nem volt, hát akkor saját árnyékán. „Nevessünk magunkon, mert ha ezt jól csináljuk, akkor nem nevetjük ki a másikat, hiszen tudjuk, hogy nem saját erőnk és tudásunk a gyökere a szolgálatunknak.” Mindehhez egy bölcs tanáccsal is szolgált Ferenc pápa – két tabletta kíséretében: mint mondta, az elsőt reggel kell bevenni, és ez segít a Jézussal és Máriával folytatott imádság végzésében, míg a másik a nap során bármikor alkalmas, csak egy tükör kell hozzá, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és egy jót nevessünk; mert a tükör megnevettet minket, segít hogy önmagunkon derüljünk!

Emlékezetünk második alapja, hogy ápoljuk meghívásunk óráját, ahogy János apostol emlékezik meghívása pontos idejére – folytatta a pápa. – Akit az Úr megszólított, annak új időrendje támad: annak előtte és annak utána. Annak az órának az emlékéből nem az a fontos, hogy mi mit éreztünk, hanem hogy az Úr várt, akart tőlünk valamit. Ránk fordította a tekintetét. Ez hivatásunk legfontosabb vonása. Ez több, mint ahogy én nézek az Úrra, akár a tabernákulum előtt, hiszen minden megszentelt személy hivatásának legfontosabb része az Úr tekintete, mellyel az adott helyzetben meghívott. Ott volt és meggyógyította a sebeinket. Ennek az alapja az ő szeretete.

A Szentatya bibliai példaként Izrael kiválasztására utalt, ami nem azért történt meg, mert Izrael nagy lett volna, hanem pontosan a kicsinysége miatt választotta az Úr.

Annak az „órának” az emlékét az imádság őrzi meg – emelte ki a pápa. – Az az imádság, amit otthon tanultunk, szüleinktől, nagyszüleinktől, hitoktatóinktól.

Ferenc pápa beszélt Peru népének rendkívül gazdag imatapasztalatáról, mellyel Jézus Krisztushoz, a Szűzanyához és a szentekhez fordulnak, majd az aparecidai püspöki konferencia dokumentumára utalt, miszerint az imádság, a kegyhelyekre irányuló búcsújárások és zarándoklatok életre szóló döntéseket gyümölcsöznek. Arra buzdította a perui papokat, szerzeteseket, szeminaristákat, hogy ne vessék meg ezt az egyszerű népies hitet, hanem merítsenek belőle, ahogy Pál apostol ajánlja Timóteusnak: Kövesd anyád és nagyanyád hitét!

A hivatást hálával kell megőrizni és köszönetet kell mondani érte – ajánlotta még a Szentatya. – Az ilyen szív kitágul, a szolgálatban lendületet vesz, ám nélküle csak a szent dolgok végrehajtói vagyunk, olyanok, akiken mégsem nyugszik az Úr kenete. A fel- és megszentelt személyek bátran támaszkodjanak a környezetük, Isten népe tanácsaira!

Ferenc pápa példaként említette azt az idős sekrestyés nénit, aki egyszer ezt mondta a papjának: „Atya, már olyan régen nem látogatta meg az édesanyját, menjen csak nyugodtan, mi itt szépen imádkozzuk a rózsafüzért!”

A hivatás emlékezetének harmadik vonásaként a járványszerűen terjedő örömet említette a pápa, amely a találkozások révén megfertőz másokat és elkezd terjedni úgy, ahogy András vitte el hivatása örömét testvérének, Simon Péternek. Ez a missziós küldetés a Krisztussal való spontán találkozásból ered, mert ha a találkozás öröme kitölti a szívet, azt nem lehet nem továbbadni másoknak. Ennek az örömteli átadásnak az akadálya azonban az elszigetelődés, a bezárkózás, de még inkább az egymás elleni gáncsoskodás.

Éppen ezért a közösség tagjai keressék egymást, az idősebb a fiatalt és fordítva, mert az Egyház egy élő test. Tanuljanak egymástól, főként a fiatalok az idősebbektől – mondta a Szentatya, és beszéde zárásaként egy afrikai közmondásra utalt: A fiatalok gyorsan tudnak haladni, de az utat az idősek ismerik!

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír