Ferenc pápa Temucóban: Az egység nem egy íróasztalnál gyakorolt művészet!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa spanyolul elmondott homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

„Mari, Mari!” (Jó napot kívánok!)

„Küme tünngün ta niemün!” (Béke veletek!) (Lk 24,36)

Köszönetet mondok Istennek, amiért megengedte, hogy meglátogassam földrészünknek ezt a szép részét, Araucaníát. A Teremtő megáldotta ezt a földet hatalmas zöld mezőinek termékenységével, lenyűgöző délfenyőerdőivel – Gabriela Mistral ötödik dicsőítő beszéde erről a chilei régióról (Elogios de la tierra de Chile, 1934) –, fenséges havas vulkánjaival, pezsgő életű tavaival és folyóival. Ez a táj Istenhez emel minket, könnyű meglátni az ő keze nyomát minden teremtményen. Férfiak és nők számos nemzedéke szerette és szereti ezt a földet végtelen hálával. Itt szeretnék megállni és szeretném külön is köszönteni a mapucse nép tagjait, valamint a többi bennszülött népeket, akik e déli földeken élnek: a rapanuikat (Húsvét-sziget), az ajmarákat, kecsuákat, atacamákat és a többi sok népet.

Ettől a földtől, ha turistaszemmel nézzük, elragadtatásba esünk, de aztán folytatjuk utunkat minden további nélkül, és állandóan eszünkbe jutnak a szépséges tájak, ha pedig közelebb hajolunk a talajhoz, halljuk majd annak énekét: „Araucónak van egy fájdalma, melyről nem hallgathatok, századok jogtalanságai, melyeket mindenki lát” (Violeta Parra: Arauco tiene una pena [Araucónak van egy fájdalma]).

A szentmisét tehát e földért és népéért, de a szenvedésért és a fájdalomért is érzett köszönet légkörében mutatjuk be, mégpedig ezen a maquehuei repülőtéren, ahol az emberi jogok súlyos megsértéseire került sor. Ezt a szentmisét mindazokért mutatjuk be, akik itt szenvedtek és meghaltak, valamint azokért, akik nap mint nap vállukon hordják sokféle igazságtalanság súlyát. Miközben ezekre a dolgokra emlékezünk, tartsunk egy rövid csendet, és gondoljunk a sok fájdalomra és jogtalanságra! Jézus keresztáldozata magában foglalja népeink minden bűnét és fájdalmát, megváltandó fájdalmát.

Az evangéliumban, melyet hallottunk, Jézus azt kéri az Atyától, hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Életének egyik kulcspillanatában megáll, hogy az egységért imádkozzon. Szíve tudja, hogy az egyik legnagyobb veszély, amely fenyegeti és fenyegetni fogja népét és az egész emberiséget, a megosztottság, a veszekedés, egymás elnyomása. Mennyi könny hullott már! Ma szeretnénk belekapaszkodni Jézusnak ebbe az imájába, és szeretnénk belépni vele együtt ebbe a fájdalmak kertjébe, a saját fájdalmainkkal is, hogy kérjük az Atyát Jézussal: hogy mi is egyek legyünk, és ne engedd, hogy a szembenállás vagy a megosztottság legyőzzön minket!

Ez az egység, amelyért Jézus fohászkodik, ajándék, amelyet kitartóan kell kérni földünknek és annak gyermekeinek java érdekében. És oda kell figyelni a lehetséges kísértésekre, amelyek „gyökerénél támadhatják meg” ezt az ajándékot, amelyet Isten nekünk akar adni, és amellyel arra hív minket, hogy a történelem hiteles főszereplői legyünk. Melyek ezek a kísértések?

1. A hamis szinonimák

Az egyik legfőbb kísértés, amelyet le kell győznünk, az, hogy összekeverjük az egységet az egyformasággal. Jézus nem azt kéri Atyjától, hogy mindnyájan egyformák, azonosak legyünk; az egység ugyanis nem a különbségek semlegesítéséből vagy elhallgatásából születik. Az egység nem színlelés, nem is erőltetett integráció, nem is harmonizáló kirekesztés. Ehelyett egy föld gazdagsága abból jön létre, hogy mindenki képes megosztani saját bölcsességét a többiekkel. Nem a fullasztó egyformaságból, amely általában az erősebb fölényéből születik, nem is az elkülönülésből, amely nem ismeri el a többiek értékességét. A Jézus által kért és felkínált egység elismeri azt, amivel minden népnek, minden kultúrának hozzá kell járulnia ehhez az áldott földhöz. Az egység megbékélésre talált különbözőség, mert nem tűri el, hogy nevében egyéni vagy közösségi jogtalanságokat igazoljon az ember. Szükségünk van arra a gazdagságra, amelyet minden egyes nép fel tud kínálni, és félre kell tennünk azt a hiedelmet, hogy vannak felsőbb rendű és alacsonyabb rendű kultúrák. Egy szép „chamal” (köpeny) elkészítéséhez olyan szövőkre van szükség, akik ismerik a különböző anyagok és színek harmonizálásának művészetét; akik kellő időt szánnak minden dologra, minden munkafázisra. Iparilag is el lehet készíteni, de mindnyájan fel fogjuk ismerni, hogy egy mesterségesen összeállított ruhadarabról van szó. Az egység művészete valódi mesterembereket kíván és igényel, olyanokat, akik összhangba tudják hozni a különbözőségeket a falvak, az utcák, a terek és a tájak „műhelyeiben”. Az egység nem egy íróasztalnál gyakorolt művészet, dokumentumok írásával sem jöhet létre, ehelyett a meghallgatás és az elismerés művészete. Ebben gyökerezik szépsége és az idő múlásának, a zord időjárásnak való ellenállása.

Az egység, amelyre népeinknek szüksége van, megkívánja, hogy meghallgassuk egymást, de főleg, hogy elismerjük egymást, ami nemcsak azt jelenti, hogy „információkat kapunk a többiekről […], hanem azt, hogy összegyűjtjük, amit a Lélek bennük vetett el olyan ajándékként, amelyet nekünk is szán” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 246.). Ez bevezet minket a szolidaritásnak mint az egység szövésének, a történelem építésének útjába. Ez a szolidaritás mondatja velünk: szükségünk van egymásra, különbözőségeinkkel együtt, hogy ez a föld továbbra is szép maradjon. Ez az egyetlen fegyverünk a remény „kiirtása” ellen. Ezért kérjük: Urunk, tégy minket az egység mesterembereivé!

Egy másik kísértés abból fakadhat, hogy mit gondolunk az egység fegyvereinek.

2. Az egység fegyverei

Az egység, ha az elismerés és a szolidaritás alapján akarjuk építeni, nem fogadhat el bármilyen eszközt e cél elérése érdekében. Létezik két erőszakos forma, amely ahelyett, hogy előmozdítaná, veszélyezteti az egység folyamatait. Először is tartózkodnunk kell „szép” megegyezések kidolgozásától, amelyek soha nem öltenek konkrét formát a való életben. Szép megfogalmazások, befejezett tervek, igen, szükség van ezekre is, de ha nem válnak konkréttá, arra a sorsra jutnak, hogy „a könyökével kitörli, amit kezével írt”. Ez is erőszak! Miért? Mert kioltja a reményt.

Másodsorban nélkülözhetetlen annak belátása, hogy a kölcsönös elismerésen alapuló kultúrát nem lehet erőszakra és pusztításra építeni, ami emberi életeket követel. Nem lehet elismerést kérni úgy, hogy közben megsemmisítjük a másikat, mert ennek egyedül a nagyobb erőszak és megosztottság lesz a következménye. Az erőszak erőszakot követel, a pusztítás növeli a széthúzást és az elkülönülést. Az erőszak a legigazabb ügyet is hamissá teszi. Ezért mondunk „nemet a pusztító erőszakra”, annak minden formájában.

Ezek a magatartásformák olyanok, mint a vulkán lávája, amely mindent elpusztít, mindent eléget, csak terméketlenséget és vigasztalanságot hagyva maga mögött. Ehelyett az egység érdekében törekedjünk, ne fáradjunk bele törekedni a párbeszédre, a tevékeny erőszakmentességnek mint a „békét szolgáló politikai stílusnak” az útjára (Üzenet a béke 2017-es világnapjára). Az egység érdekében törekedjünk, ne fáradjunk bele törekedni a párbeszédre! Ezért mondjuk hangosan: Urunk, tégy minket az egység mesterembereivé!

Mindnyájan, akik bizonyos mértékben a földből vétettünk (Ter 2,7), arra kaptunk meghívást, hogy jól éljünk (Küme Mongen), ahogyan a mapucse nép ősi bölcsessége emlékeztet minket. Milyen hosszú út áll még előttünk, milyen sokat kell még tanulnunk! Küme Mongen: ez a sóvárgó vágy nemcsak szívünkből fakad fel, hanem kiáltásként, énekként az egész teremtett világból felhangzik. Ezért, testvéreim, Jézussal együtt mondjuk az Atyának e föld fiaiért és az ő fiaikért, hogy mi is egyek legyünk: Urunk, tégy minket az egység mesterembereivé!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír