Ferenc pápa: Vágyva vágyjuk a napot, amikor teljes közösségben leszünk!

Ferenc pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Az Úr feltámadt, valóban feltámadt! [Al Massih kam, bilhakika kam!]

Szentatya, kedves Testvérem!

Nemrég volt húsvét főünnepe, a keresztény élet középpontja, amelyet Isten kegyelméből idén ugyanazon a napon ünnepelhettünk. Így egyhangúlag hirdettük a feltámadásról szóló örömhírt, és bizonyos értelemben újra átéltük az első tanítványok tapasztalatát, akik azon a napon együtt „örültek, amikor meglátták az Urat” (Jn 20,20). Ezt a húsvéti örömet ma még értékesebbé teszi az az ajándék, hogy együtt imádhatjuk a feltámadt Krisztust az imában, és hogy az ő nevében újfejt szent csókot és békeölelést válthatunk egymással. Nagyon hálás vagyok ezért: idefelé zarándokolva biztos voltam abban, hogy egy rám váró testvér áldását kapom. Nagy volt a várakozás újbóli találkozásra: elevenen él bennem ugyanis Őszentséged Rómában tett látogatásának emléke, amelyre nem sokkal megválasztásom után, 2013. május 10-én került sor. Ez az időpont lett az a dátum, amikor minden évben megtartjuk a kopt–katolikus barátság napját.

Annak örömében, hogy testvériesen folytathatjuk ökumenikus utunkat, szeretném felidézni mindenekelőtt azt a mérföldkövet a Péter széke és Márk széke közötti kapcsolatokban, amelyet az elődeink által több mint negyven évvel ezelőtt, 1973. május 10-én aláírt közös nyilatkozat jelent. Azon a napon, „nehéz történelmi századok” után, amelyek során „teológiai különbözőségek váltak nyilvánvalóvá, amelyeket nem teológiai jellegű tényezők tápláltak és tettek hangsúlyosabbá”, valamint a kapcsolatokra jellemző egyre általánosabb bizalmatlanság, Isten segítségével elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy elismerjük közösen: Krisztus „tökéletes Isten istenségét tekintve, és tökéletes ember emberségét tekintve” (Szent VI. Pál pápa és Őszentsége III. Amba Shenouda által aláírt közös nyilatkozat, 1973. május 10.). De nem kevésbé fontosak és nem kevésbé időszerűek az azt közvetlenül megelőző szavak, amelyekkel elismertük „a mi Urunkat és Istenünket, mindnyájunk Megváltóját és Királyát, Jézus Krisztust”. Ezekkel a kifejezésekkel Márk széke és Péter széke Jézus királyi uralmát hirdették: együtt vallottuk meg, hogy Jézushoz tartozunk, és hogy ő a mindenünk.

Azt is megértettük, hogy mivel övéi vagyunk, nem gondolhatunk tovább arra, hogy mindenki járja a maga útját, mert így elárulnánk az ő akaratát: hogy övéi „mind egyek legyenek, hogy higgyen a világ” (Jn 17,21). Az Úr színe előtt, aki arra vágyik, hogy „az egységben tökéletesek” (Jn 17,23) legyünk, nem rejtőzhetünk eltérő értelmezések kibúvói, sem a bennünket elidegenítő történelemi századok és hagyományok mögé. Ahogyan Őszentsége II. János Pál mondta itt: „Nincs vesztegetnivaló időnk e tekintetben! Közösségünk az egyetlen Úr Jézus Krisztusban, az egyetlen Szentlélekben és az egyetlen keresztségben már most alapvető és mélységes valóság” (Beszéd az ökumenikus találkozón, 2000. február 25.). Nemcsak gesztusokból, szavakból és elköteleződésből álló ökumenizmus van, hanem egy már tényleges közösség, amely napról napra növekszik az Úr Jézussal való kapcsolatban, a megvallott hitben gyökerezik, és valóságosan keresztségünkön alapszik, azon, hogy őbenne „új teremtmények” vagyunk (vö. 2Kor 5,17), összefoglalóan: „egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,5). Mindig innen indulunk újra, hogy siettessük azt a vágyva vágyott napot, amikor teljes és látható közösségben leszünk az Úr oltáránál.

Ezen a lelkesítő úton, mely az élethez hasonlóan nem mindig könnyű, és nem mindig egyenes vonalú, de amelyen az Úr előrehaladásra buzdít, nem vagyunk egyedül. A szentek és vértanúk hatalmas serege kísér minket, ők már teljes egységben vannak, és arra ösztönöznek, hogy a „fenti Jeruzsálem” (Gal 4,20) élő képe legyünk itt lenn. Biztos, hogy közülük Szent Péter és Szent Márk különösen is örül találkozónknak. Szoros kapcsolat köti össze őket. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Szent Márk evangéliumának közepére helyezi Péter hitvallását: „Te vagy a Messiás.” Ez válasz volt Jézus mindig időszerű kérdésére: „Ti kinek tartotok?” (Mk 8,29). Ma is sokan élnek, akik nem tudnak válaszolni erre a kérdésre; de még az is hiányzik, aki válaszadásra késztetné az embereket, és főleg az, aki válaszképpen felajánlaná a Jézus ismeretéből fakadó örömet, ugyanazt az örömet, amellyel megvallhatjuk őt együtt.

Arra kaptunk hát együttesen meghívást, hogy tegyünk tanúságot róla, vigyük el a világnak hitünket, mindenekelőtt oly módon, amely a hit sajátja: megélvén azt, mert Jézus jelenlétét az életünkkel közvetítjük, és a hit az ingyenes és konkrét szeretet nyelvét beszéli. Kopt ortodoxok és katolikusok bárcsak egyre jobban együtt beszélnénk a szeretetnek ezt a közös nyelvét: mielőtt valamilyen jó kezdeményezésbe fognánk, jó lenne, ha megkérdeznénk magunktól, nem tudnánk-e együtt csinálni azokkal a fivéreinkkel és nővéreinkkel, akik osztoznak a Jézusban való hiten. Így, építve a közösséget a megélt tanúságtétel mindennapi konkrétságában, a Lélek biztosan megnyitja az egység gondviselésszerű és előttünk nem ismert útjait.

Ezzel az építő, apostoli szellemmel Szentséged továbbra is igazi, testvéri figyelemmel kíséri a Katolikus Kopt Egyházat: ez a közelség, melyért nagyon hálás vagyok, dicséretes kifejeződést talált a Keresztény Egyházak Nemzeti Tanácsában, amelyet létrehozott, annak érdekében, hogy a Jézusban hívők egyre inkább együttesen tudjanak tevékenykedni, az egész egyiptomi társadalom javára. Nagyra értékeltem azt is, hogy nagylelkűen vendégül látta a Katolikus Egyház és a Keleti Ortodox Egyházak közötti teológiai párbeszéd nemzetközi vegyes bizottságát, amely tavaly az ön meghívására itt tartotta ülését. Beszédes jel, hogy a rákövetkező találkozót idén Rómában tartották, mintha csak azt akarná ez jelezni, hogy különleges folyamatosság van Márk széke és Péter széke között. A Szentírásban úgy tűnik, hogy Péter valamiképpen viszonozza Márk szeretetét, amikor „fiam”-nak hívja (1Pét 5,13). Az evangélista testvéri kapcsolata és apostoli tevékenysége Szent Pált is érinti, aki mielőtt vértanúhalált hal Rómában, Márknak a szolgálatban megmutatkozó nagy hasznosságáról beszél (vö. 2Tim 4,11), és többször is megemlíti őt (vö. Filem 24; Kol 4,10). Testvéri szeretet és közösség a küldetésben: ezeket az üzeneteket adja nekünk Isten szava és történelmünk kezdeti korszaka. Az evangélium magvai azok, amiket továbbra is megelégedéssel öntözhetünk, és amiknek növekedését Isten segítségével együtt segíthetjük (vö. 1Kor 3,6–7).

Ökumenikus utunk érlelődését titokzatosan és rendkívül időszerűen a vér valóságos ökumenizmusa is támogatja. Szent János azt írja, hogy Jézus „vízzel és vérrel” jött (1Jn 5,6); aki hisz őbenne, így „legyőzi a világot” (1Jn 5,5). Vízzel és vérrel: új életet élve közös keresztségünkben, a szüntelen és mindenki iránt tanúsított szeretet életét, még ha vérünket kell is áldozatul adnunk. Hány vértanú élte meg a hitet hősiesen és végsőkig menően ezen a földön a kereszténység első századaitól kezdve, és adta vérét inkább, mintsem megtagadja az Urat és engedjen a gonosz hízelgéseinek, vagy akárcsak annak a kísértésnek, hogy a rosszra rosszal válaszoljon. Világosan bizonyítja ezt a kopt egyház tiszteletre méltó martirológiuma. Sajnos nemrég újból előfordult, hogy védtelen hívők ártatlan vérét ontották kegyetlenül. Kedves Testvérem, miként egyetlen a mennyei Jeruzsálem, a martirológiumunk is egyetlen, és a ti szenvedéseitek a mi szenvedéseink is, az ő ártatlan vérük összekapcsol miket. Tanúságtételek által megerősítve azon legyünk, hogy ellenálljunk az erőszaknak, a jót hirdessük és terjesszük, ápoljuk az egyetértést, és őrizzük meg az egységet! Imádkozzunk, hogy ez a sok áldozat nyissa meg egy olyan jövőnek az útját, amelyet a köztünk lévő teljes közösség és a mindenkire ráköszönő béke jellemez.

Ferenc pápa gyertyát gyújt a kairói Szent Péter-templom emlékhelyén, ahol 2016. december 11-én, terrortámadásban 29 ember halt meg.

Az életszentség csodálatos történelme ezen a földön nem csak a vértanúk áldozata miatt különleges. Alighogy véget értek az üldözések az ókorban, új életforma jött létre, az önmagát Istennek adott, magának semmit meg nem tartó életforma: a sivatagban elkezdődött a monasztikus élet. Így azokat a nagy jeleket, amelyeket a múltban Isten végbevitt Egyiptomban és a Vörös-tengernél (vö. Zsolt 106,21–22), egy új élet csodája követte, amely felvirágoztatta az életszentséget a sivatagban. Tisztelve ezt a közös örökséget zarándokként jöttem erre a földre, ahová maga az Úr [is] szeret jönni: ide szállt le dicsőségesen a Szinaj-hegyen (vö. Kiv 24,16); és alázatosan itt talált menedéket gyermekként (vö. Mt 2,14).

Szentatya, kedves Testvérem, adja meg nekünk maga az Úr, hogy ma együtt újra elinduljunk innen a közösség zarándokaiként és a béke hírnökeiként. Ezen az úton fogjon kézen bennünket az, aki itt kísérte Jézust, és akit a nagy egyiptomi teológiai hagyomány az ókortól kezdve Theotokosznak, Istenszülőnek szólított. Ebben a címben csodálatosan összekapcsolódik az emberség és az istenség, mert az anyában Isten örökre emberré lett. A Szent Szűz, aki mindig elvezet minket Jézushoz, az isteninek az emberivel való tökéletes szimfóniájához, hozzon még egy kis mennyet földünkre!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír