Erdő Péter Pannonhalmán: Szent Márton megmutatja az isteni szeretet mélységét

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A szentmisén koncelebráltak: Várszegi Asztrik OSB pannonhalmi főapát; Márfi Gyula veszprémi érsek; Pápai Lajos győri megyéspüspök; Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök; Korzenszky Richárd OSB tihanyi perjel; Labancz Zsolt SP tartományfőnök, a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának elnöke; Dékány Sixtus OCist zirci főapát; Fazakas Márton OPraem csornai apát; Mohos Gábor, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára és a bencés kongregáció tagjai.

A pannonhalmi ünnepen jelen volt Deák Hedvig OP, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke; Puskás Tivadar szombathelyi és Bagó Ferenc pannonhalmi polgármester; valamint Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos.

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a szentmis elején köszöntötte az egybegyűlteket és kiemelte a Szent Márton-év eseményeinek két fókuszát: a párbeszéd lehetőségeinek megteremtését és a közösségépítés fontosságát.

Erdő Péter homíliáját teljes terjedelmében közöljük.



Igen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!
Főtisztelendő Főapát Úr!
Kedves Ünneplő Közösség!

Szent Mártont ünnepelni jöttünk Pannonhalmára, Szent Márton hegyére. Különös alkalom a mai. Most nyitjuk meg azt az emlékévet, amelyet Szent Márton püspök születése 1700 éves jubileumának szentelünk.

Márton püspök itt született Pannóniában, alig három évvel a keresztényüldözések korát lezáró milánói rendelet után. A súlyos válsággal küzdő Római Birodalom a kereszténységből új erőt merítve igyekezett ismét magára találni. De messze volt még a lakosság nagy része a keresztény vallástól. Márton édesapja is hivatásos katonatisztként inkább a háború istenére, Marsra gondolt, amikor fiát Martinusnak, kis Marsnak nevezte el. Évekkel később, amikor a család az apa áthelyezése miatt már Észak-Itáliában élt, Márton valahogyan – talán társai révén – megismerkedett a kereszténységgel. Alig lehetett több tíz évesnél, amikor már szeretett volna a keresztségre jelentkezni. De közben a hittanulók útját járta. Évekig tartott a felkészülés. Valószínűleg a helyi püspök számára sem volt sürgős, hogy konfliktusba kerüljön a tábornok családjával. Közben a jó képességű fiatalember az akkori időkben lehetséges korkedvezmény alapján már tizenöt éves korában belépett a hadseregbe, hogy letegye a katonai esküt és hivatásos tiszt legyen. A keresztséget valószínűleg csak huszonkét vagy huszonhárom éves korában vette fel. Bár életrajzírója rövidebb katonáskodásról beszél, a mai kutatások szerint mintegy húsz éven át szolgált a hadsereg kötelékében. Olyan időket élt akkor a társadalom és az Egyház, hogy sokan cserélték volna fel a közigazgatásban betöltött tisztviselői szerepüket vagy a katonai pályát az egyházi hivatással. Az Egyház saját szabályai azonban tiltották, hogy hivatásos katonát fölvegyenek a klérusba.

Ebből a háttérből emelkedik ki a híres epizód, hogy Márton még keresztsége előtt megosztotta köpenyét a didergő koldussal. Csodálatos eseménynek tulajdonították a kortársak azt is, ahogyan Mártonnak sikerült leszerelnie a hadseregből. Egy ütközet előtt, amelyre a mai történészek szerint 354-ben kerülhetett sor, a parancsnok pénzt osztott a katonáknak. Márton ezt visszautasította és azt kérte, hogy elhagyhassa a hadsereget. A tábornok erre gyávának nevezte. Márton csak azt felelte, hogy másnap a csata előtt egyedül és fegyvertelenül megy ki az arcvonal elé, csak a kereszt jele fogja védeni. Szaván is fogták. Láncra verve őrizték másnap reggelig, és egyedül küldték előre a hadsereg előtt. Amikor elindult az ellenség felé, a barbárok követet küldtek, hogy békét kérjenek. A keresztények pedig azt kiáltották, hogy csoda történt. Markáns vonásokkal rajzolódik ki Márton képe: hivatásos katona, szolgálatmegtagadó, kemény ember, aki nem félti az életét. Hilarius, Poitiers püspöke vette fel először a klérusba, ördögűzővé avatta. Minden bizonnyal itt szentelték diakónussá és pappá is.

Közben pedig a városon kívül lakott, ami akkor még nem volt magától értetődő. A papok ugyanis, a presbiterek testületet alkottak a város püspöke körül. A IV. század az az időszak, amikor nyugaton még nem szilárdult meg a plébániarendszer, amikor a kereszténység még többnyire városi vallás volt, a falusiak pedig, a paganusok, még a hagyományos pogány kultuszokat követték, vagy ha keresztények voltak is, igen keveset tudtak a hitről. Ekkor ismerte fel Márton, hogy milyen nagy szükség van a falvak lelkipásztori gondozására. Márton szerzetes módjára élt tanítványai körében, így hirdette az evangéliumot a környék lakóinak: már ebben az időben terjedni kezdett csodáinak híre. Azt beszélték, hogy halottakat támasztott fel, előbb egy katekument, aztán pedig egy fiatal rabszolgát, aki felakasztotta magát. A goromba életkörülmények hátteréből az irgalmas szeretet megrendítő képe bontakozik ki ezekben az eseményekben. És egy olyan csodatevő arca, aki nem azt nézi, hogy mekkora a bűne a vidéki birtokon öngyilkosságba menekülő kétségbeesett rabszolgának, hanem megmutatja az isteni szeretet mélységét. Ilyen a híre Mártonnak, amikor meghívják, hogy Tours város püspöke legyen.

Ezt a küldetését újszerű, személyes és nagyszabású tettek jellemezték. Látogatta a környék falvait, ismerte a szegény telepesek és a nagybirtokon élő rabszolgák nyomorúságát. Addig az ő érdekükben szinte semmi sem történt. Márton nagy koncepciója, ha tetszik: püspöki stratégiája, a vidék evangelizálása volt. Felismerte, hogy ehhez papokra van szükség. Tehát a városban élő papi testületen kívül vidékre is papokat, méghozzá jól képzett papokat kell küldeni az egyes közösségekbe. Ez az a folyamat, amit ma a plébániarendszer kialakulásának nevezünk. Ehhez alkotta meg Márton egész Galliában elsőként azt a központot, ahol a klerikusokat az egyházmegyei szolgálatra kiképezték. Szerzetesi ihletésű életeszmény és lelkipásztori elkötelezettség jellemezte munkásságát.

Fontosnak tartotta, hogy a papság egyszerű életet éljen, de könyveket másoltatott, mert érezte, hogy a papi munkához sok és jó könyvre van szükség. Igazhitű és jó prédikátorokat akart képezni.

Márton püspöki tevékenysége alkotó és küzdelmes volt. Harcolt a keresztény köntösben is megjelenő babonaság, a szegénység, a nyomorúság és minden fajta gonoszság ellen. Katonás, bátor és egyszerű életet élt, ami távol állt püspöktársai előkelő életmódjától. Ezért is zárták szívükbe az emberek, akik a csodatevőt is elbűvölten tisztelték benne.

Amikor a szinódus végén Ferenc pápa mindnyájunknak egy könyvet ajándékozott, egy válogatást a püspöki küldetésről szóló beszédeiből és írásaiból, Szent Márton jutott az eszembe. Mikor a pápa azt mondja, hogy a püspök legyen jó pásztor, akin megérezni a nyáj illatát, megjelenik előttünk a tours-i püspök képe, aki papjaival együtt az egyszerű földművesek módján élt, hogy mindenkihez elvihesse az evangélium jó hírét.

Ez az emberközeli élet a szegények szeretetét is jelentette, amiről a mai evangélium szól. Amikor az idők végén az Emberfia magához hívja a népeket, ő is pásztor módjára választja el a juhokat a kosoktól. És nem a divatot és nem az illendőséget kéri számon, nem is a földi értelemben vett sikert, hanem azt kérdezi majd, hogy hogy is volt az a dolog az éhezővel. Hogy tudtunk-e segíteni, önzetlenül szeretni, mindenkinek az igazi javát akarni és szolgálni. Hogy miért kell ezt tennünk, arra ad választ a hitünk, az a hit, amelyet Márton hirdetett, az a hit, amelyre Európa népeinek és az emberiségnek ma is szüksége van.

Kérjük az idén Szent Márton közbenjárását népünkért, Európa népeiért és minden emberért, hogy válságoktól, az átalakulás kínjaitól terhelt korunkban hitünk fényében értelmét lássuk minden igaz emberi erőfeszítésnek, és el is tudjuk végezni azt a munkát, amely ránk magunkra és egész nemzedékünkre hárul. Szent Márton püspök, könyörögj érettünk! Ámen.

* * *

A szentmise végén Áder János köztársasági elnök beszédében úgy fogalmazott, Szent Márton természetességével erős közösséget épített, szerény és tiszteletre méltó vezetőként kormányozta a rábízottakat, példát adott a kitartásra, a bátorságra, a jólelkűségre. Ezért lett Márton számos élethivatás apostola. Katonák védelmezője, betegek gyámola, szerzetesek oltalmazója, királyok lelkiismerete, földművesek és borászok védőszentje – legfőképpen és mindenekfelett pedig a szolgáló, a felemelő szeretet szentje.

A köztársasági elnök Pannonhalma történetét felidézve rámutatott: a pannonhalmi bencések Szent Márton örökségének őrzőivé, minden történelmi viharban országunk lelki támaszává váltak, és ma sem szűnnek imádkozni „pro stabilitate regni”, „az ország fennmaradásáért”. Hivatásukká lett nemcsak a regula szerinti élet, de az is, hogy példájukkal figyelmeztessenek minket a változatlan, örök értékekre.

E monostor szerzetesei több mint ezer éve tanítják a magyaroknak a keresztény hitet – hangsúlyozta Áder János, majd Szent II. János Pál pápát idézte, aki 1996-ban így jellemezte a millenniumát ünneplő Pannonhalmát: „mint hegyre épült város”, mint „fényforrás e vidék és az egész nemzet számára”.

Az államfő arra figyelmeztetett, hogy Szent Márton példáját követve meg kell mutatnunk, hogy van bennünk figyelem és megértés a körülöttünk élők gondjai iránt. Meg kell mutatnunk, hogy az alázat nem divatjamúlt tulajdonság. Hogy egy több mint ezeréves kultúra nem régi, hanem ma is élő alkotóerő. Hogy a hagyomány nemcsak köt a múlthoz, de megtart a jövőben is. Hogy az emberi munkának ma is célja, értelme és becsülete van.

A köztársasági elnök szerint a Szent Márton-év üzenete az, hogy gazdag szellemi örökségünk nemcsak kulturális értékeket jelent, hanem az erkölcsi tanítások folytatását is. És országunkban minden adott ahhoz, hogy a jóság és tisztesség közösséget formáljon, de ehhez bátraknak és nagylelkűeknek kell lennünk.

A szentmisén elhangzott Orbán György Missa Sancti Martini című műve az Officina Mariae kórus és zenekar előadásában, Déri András vezényletével. Szólót énekelt Patak Zita.

A Szent Márton-év pannonhalmi eseményeiről ITT olvashatnak.

Fotó: Horváth Tamás/Pannonhalmi Főapátság

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír