Ha nincs az Új Ember, talán nem is találkozunk – Vendégségben az aranylakodalmas Horváth házaspárnál

Hazai – 2024. február 19., hétfő | 20:00

Az alábbiakban egy szívet melengető riportot adunk közre.

„Az 1972. évi Új Ember újság hirdetése által ismertem meg a férjemet, szeretném közölni, hogy most, 2024. január 12-én ünnepeljük az 50. házassági évfordulónkat.” Ez a szerényen szűkszavú, mégis szívmelengető e-mail az idei hűvös-borongós januári napok egyikén érkezett szerkesztőségünkbe, újévi meglepetésként. Az örömhírre nemcsak válaszlevelet küldtünk, hanem felkerekedtünk, hogy székesfehérvári otthonában találkozhassunk a Horváth házaspárral, átadva személyes gratulációnkat az Új Ember „nagy családja” nevében. 

A székesfehérvári Maroshegy városrészben álló családi ház kapujában ifjabb Horváth István fogad minket, bekísér a házba, a szüleihez. A „jubilánsok” már várják a találkozást, és nem is akárhogyan: fehér abrosszal terített asztalnál állva, az asztalon az ötvenedik évfordulóra Rómából érkezett pápai áldás, mellette süteményekkel, tortaszeletekkel megrakott tálak. 

Találkozásunk légköre az első pillanattól kezdve derűs, nyugodt, a házaspár örömmel fogadja a gratulációnkat. Marika (arra kér, hogy így nevezzük) betessékel minket a szobába, s miközben leülünk a nagy asztal köré, már el is indul a beszélgetés. 

Az ötven esztendővel ezelőtti házasságkötés körülményei kerülnek szóba. „Téli esküvő volt...” – kezdem. „Farsangi, kérem, farsangi!” – teszi hozzá mosolyogva Marika, és mi is felderülünk, aztán, nem is tudom, miért, valahogy azt találom mondani: „Marika olyan mosolygós.” „Az biztos” – vágja rá a férje, és már ő is nevet, de csak a szemével, olyan mérnökösen-férfiasan, mint egykor a nagyapám. 

A házaspárt megleptük azzal, hogy a szerkesztőség archívumából magunkkal hoztuk az Új Ember 1972. évi bekötött példányait, a Marikától kapott tájékoztatás szerint ugyanis abban az esztendőben a késő ősszel vagy év végén megjelent lapszámok hasábjain kell keresnünk a jeligés párkereső hirdetést, amit István adott fel – fél évszázaddal ezelőtt. (Az emlékül eltett újságkivágás valahol elkeveredett a család „archívumában”.)

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, de mindig célba érnek, valóságosan.

Megindító tudni, lapunk eszköze lehetett annak, hogy két ember megtegye hosszú, közös életének első lépéseit. „Ha nincs az Új Ember, talán nem is találkoznak?” – kérdezem. „Mondhatjuk – bólogat István és Marika –, ha nincs az Új Ember, talán nem is találkozunk.” 

A fehér terítős nagy asztalra helyezem az 1972. év bekötött példányait. „Hűha, ez aztán a meglepetés!” – mondja izgatottan, kíváncsian Marika. Együtt keressük a jeligés hirdetést; a férj, István kicsit távolabbról, de nagy figyelemmel kíséri, ahogy lapozom a régi újságokat. „Úgy érkezett meg, karácsonyra” – mondja. Marikára érti. Majd Marika szólal meg: „Úgy jött el, karácsonykor.” Istvánra érti.

Igen, a későbbi házasok 1972 karácsonyának másnapján, december 26-án találkoztak először, s bő egy évre rá már meg is tartották az esküvőt. De most vissza az Új Emberhez, a hirdetés még nincs meg! 

„Nézzük októbertől!” – javasolja István. Silabizáljuk a rovatokat, lapozzuk az oldalakat. Ismerős szerzők nevei tűnnek fel, emitt egy Pilinszky-jegyzet, amott Vasadi Péter ajánlja a Szálkák kötetet, valaki Rónay György emberségéről ír, az oldal közepén egy vers Karl Rahner teológustól, a lapfej mellett Rilke sorai, s a korra jellemző „kötelező” egyházi hírek között üde színfolt a lap alján: Terézia anya Nehru-díjas. Igen, a kalkuttai, a mi szentünk, a mindannyiunké. S tovább lapozunk; tavaly elhunyt kedves szerkesztő-újságíró munkatársunk, sokak szakmabeli mestere, Kipke Tamás akkor éppen Chagall „mesélő” képeiről írt, s az örökké fiatal szellemű Rosdy Pál Jézusról...

Már a decemberi számoknál tartunk, közeledik a karácsony, lázasan keressük a hirdetést, végül István bedobja a kulcsszót: „Nem dohányzó” volt a jelige.  Így aztán megtaláljuk, éppen az ünnepi szám előtti, december 17-i lapban, a párkereső („vegyes”) rovatban: „28 éves, 174 cm magas, barna, géplakatos fiatalember… (a jubiláns házaspár itt megkönnyebbülten felnevet, ezek már ismerős „paraméterek”) ...

középfokú műveltséggel, megismerkedne szolid, házias, rendszerető, jó lelkű lánnyal, szentségi házasság céljából, »Nem dohányzunk« jeligére.”

István szükségesnek tartja elmondani, hogy a részletező, választékos jelzőket a hirdetést felvevő hölgyek fogalmazták meg. „Én csak pár szóra gondoltam, »katolikus, nem dohányzó lányt« kerestem, de ők azt mondták, bővítsük ki a mondatot, úgy színesebb lesz. Jól segítettek, mert huszonegy válaszlevél érkezett.” 

Marika szellemesen megjegyzi: „A huszonegy közül én lettem a győztes, nem is rossz arány.  Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy azelőtt el sem olvastam a párkereső rovatot, bár láttam ilyen hirdetéseket más újságban is, de nem tudtam elképzelni, kik lehetnek azok, akiket ilyesmi egyáltalán érdekel. Aztán, hova jutottam. (Nevet.) 

Isteni sugallat volt, emlékszem, vasárnap délután anyukám éppen befejezte az Új Ember olvasását, átadta nekem a lapot, s akkor megláttam a hirdetést, az oldal alján az utolsót. Hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttem, na, én erre írok, erre írnom kell.

Másnap reggel 8-kor feladtam a postára a levelet. Otthon éppen disznót vágtak, apám már várt otthon: Te meg hol voltál? Most veszik ki a disznóból a belet, te meg nem vagy itt!? Mondtam neki, hogy postára mentem. Postára? Ilyenkor!?  Anyám félrevonta apámat, valamit mondott neki, azután apám is elcsendesedett.”

„Hogyan választott a huszonegy jelentkező közül?” – kérdezem Istvánt.  „Olvasgattam a leveleket, gondolkodtam, kérdeztem a Jóistent, hogy mi legyen, melyik legyen. Polgárdiban laktunk, ez a település Székesfehérvárral szomszédos. Megünnepeltük a karácsonyt, aztán december 26-án vonatra szálltam, s a fehérvári állomásról elgyalogoltam a megadott címre, Marikáék házához.” 

„A nagyapám észrevette Istvánt a kapuban – veszi át a szót Marika –, s akkor azt mondta nekem: na kislányom, ha tetszik, és szereted, hozzá kell menned!” Ő már látta benne az unokavejét. István hozzáteszi: „Az apósom éppen nem volt otthon, dolgozott.” (Mint kiderül, mozdonyvezetőként.)  

A továbbiakról ismét Marika beszél: „István csak rövid ideig volt nálunk, azután hazament, s csak később találkoztunk. Egy alkalommal éppen mentem haza a munkából, észrevettem, hogy ott áll a buszmegállóban (gondoltam, biztos nem látok rosszul!), s akkor odasomfordált hozzám...

1973. június 2-án, éppen a születésnapomon tartottuk meg az eljegyzésünket, a következő év január 12-én pedig az esküvőt, itt a közelben, a Szent Kristóf-templomban, Brajnovits Ferenc plébános adott össze minket.

Előmerészkedem a kérdéssel: „Amolyan első látásra szerelem volt?” Marika és István egyértelműen bólogatnak, mondják, hogy igen. S hogy miért éppen januárban történt a házasságkötés? Marikától érkezik a válasz: „István akkorra szerezte meg az üdülési jegyet az Ikarusnál, így mehettünk Sopronba nászútra.” 

A férj átveszi a szót, távolabbról kezdi: „Apám meghalt a háborúban, tíz hónapos voltam akkor, anyám kiköltözött Polgárdiba a nagyszülőkhöz. Ott mentem iskolába, majd onnan jártam be az Ikarusba, ahol negyvennégy évet és százhuszonhat napot dolgoztam. (Marikával együtt jót derülnek a precíz adatközlésen.) Több újításom is volt a gyárban. Egy párttag kollégám mondta is nekem: Ilyen gyerek kell nekünk, mint te, rád van szükségünk! De amikor közöltem vele, hogy egyházi házasságot fogok kötni, valahogy lankadt az invitálás. Érződött, hogy ez nem volt jó pont. Nem gratuláltak, el sem jöttek az esküvőnkre, ennyi.”

Marika nyugodtan, határozottan mondja: „Nem voltunk párttagok.” Majd arról is beszél, hogy amikor édesanyja őt és a testvérét beíratta hittanra, édesapját „levették a mozdonyról”, s attól kezdve nem vezethetett; kocsivizsgáló lett, „tudja, aki ütögeti a kerekeket”. 

„Apám azt mondta, akármi lesz, a gyerekek hittanra fognak járni, és kész. Később úgy kerülhetett vissza a mozdonyra, hogy újra vizsgát kellett tennie.

Anyu azt mondta, iskola után inkább az oldalajtón menjünk a templomba hittanra, hogy ne lássák, de apu erre rávágta: szó sem lehet róla, a főkapun mentek be, és kész.”

Tovább beszélgetünk. Marikáról kiderül, hogy élete folyamán több helyen dolgozott titkárnőként, és tizenhét éven át volt Fehérvár Maroshegy városrészének képviselője.

A házaspárnak két gyermeke született, a lányuk nyelvtanár, a fiuk közgazdász, mindketten hívő emberek.

A terített asztalnál ülve beszélgetés közben István és Marika kedvesen kínálnak minket süteménnyel, majd az Új Emberre terelődik a szó. A lapot mindketten szeretik, olvassák, jelenleg is elfizetők; Marika azt mondja, nincs benne olyan írás, ami ne érdekelné. 

A finom süteményeket méltatjuk, és István megvallja, hogy egyébként nagyon szereti a felesége főztjét, ahogyan a gyerekeik, sőt a szomszéd is. Marika örömmel süt-főz, a férjéről pedig azt mondja: „mindent meg tud szerelni, még kerékpárjavítással is foglalkozik”. 

A családi élet hétköznapjairól beszélgetünk, majd megkérdezem az aranylakodalmasokat, hogy ötven év tapasztalattal mit tanácsolnak a házaspároknak, mire figyeljenek. „Egymásra” – válaszol Marika, és István is kifejti a véleményét: „Engedni kell a másiknak, nem az a fontos, hogy mindig nekem legyen igazam, és nem is biztos, hogy mindig úgy jó, ahogy én gondolom. Ennyi.”

Elmondják, hogy a gyereknevelésben mindig egyetértettek, nem kellett sokat küzdeniük ezen a téren, „a gyerekek jó tanulók voltak, a fegyelmezéssel nem volt gond, templomba jártak és járnak jelenleg is”. 

Az istenhit mindig meghatározó volt a Horváth házaspár életében. „Igen, az tud vezetni” – mondja elgondolkodva Marika, s az előbbi témához még hozzáteszi: „A férjem lassabb, én vagyok a gyors, sokszor hamarabb végzek, amikor ő még messze van. De mi értelme lenne, ha ilyesmi miatt kiélezném a helyzetet? Semmi. Anyukám azt mondta: kislányom, ha csak az a baja egy férfinak, hogy lassú, akkor minden öröm. És ez így is van, nem vagyunk egyformák.”

A beszélgetésünk végéhez közeledve az ünnepi évfordulóról, az aranylakodalmukról kérdezem a párt. A székesfehérvári papi otthonhoz tartozó szemináriumi templomban kaptak áldást Suló Lajos pápai káplántól, két napra rá tartották meg a családi összejövetelt a Kiskulacs étteremben.

S hogy milyen érzésekkel ünnepeltek? Hálával a szívükben, ugyanakkor egybehangzóan mondják: „hamar elszállt ez az öt évtized”. „De tele volt örömmel – kapja fel a szálat Marika –, még az udvarlás idején például hetente kétszer mentünk színházba, és rengeteget táncoltunk, a Barátság, a Velence meg az Árpád étterem mind zenés hely volt a 70-es 80-as években. A mozik tele voltak, mi főként a Petőfibe jártunk. Később aztán már nem jutott idő a szórakozásra, de jó volt építkezni is, majd belakni ezt a házat, ahol most is élünk. Dédnagyapámé volt a telek, ők hét gyermeket neveltek, s közben felépítették ide a régi házat. Sajnos a szülők korán meghaltak, s a hét gyermek árván maradt. Később az anyai nagyapám kifizette a hat testvérét, így az övé lett minden. Aztán a régi ház helyére mi újat építettünk. 

Suló Lajos pápai káplán áldotta meg a Horváth-házaspárt 50. házassági évfordulójuk napján a székesfehérvári ciszterci templomban (Fotó: ifj. Horváth István)

Mozgékonyak vagyunk jelenleg is, az egészségünk jó, a gyógyszereket igyekszünk elkerülni. Balatonkenesén van egy kis »kéglink«, oda is eljárunk – összegez Marika, s hozzáteszi –: Örömmel írtam a levelet az Új Emberbe, hírt adva az ötvenedik házassági évfordulónkról, mert úgy gondolom, ezt meg is kell érni, s tudom, nem mindenkinek sikerül.

Hálásak vagyunk, hogy megadta nekünk az Isten!”

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 18-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria