Hitoktatók és lelkipásztori munkatársak számára tartottak nagyböjti lelkinapot Székesfehérváron

A főpásztor homíliájában a tékozló fiú történetéről beszélt, amely arra hív bennünket, hogy minden ránk bízott ember szívébe ültessük el az Atya változatlan, megbocsátó, új életet ajándékozó szeretetét.

A megyéspüspök a hitoktatók és lelkipásztori munkatársak küldetését az evangéliumi történeten keresztül szemléltette. A tékozló fiú nem követte apja példáját, hanem elment, és méltatlanul elköltötte vagyonát, teljesen elzüllött. Ebben a teljes elveszettségben mégis megmaradt valami a szívében, amit megőrzött az Atya szeretetéből és jóságából. A büszkesége sokáig távol tartotta attól, hogy hazamenjen, de az Atya megtapasztalt, mély szeretetének emléke erősebb lett a szívében, mint a félelme. Erőt adott neki a bocsánatkéréshez és ahhoz, hogy új életet kezdjen. Egy szikra elég volt ahhoz, hogy lángra kapjon, és ez az új élet elinduljon.

„Mi sajnos sokat ítélkezünk mások felett, azt mondjuk másokról, majd meglátják, hova vezet ez a rossz út.

Hiányzik belőlünk az az atyai szeretet, amelynek szikráját bele kell ültetni a szívekbe, bármi is történik a másik emberrel. Nem lehet csak a magunk igazságára tekintenünk, a saját elgondolásunk szerint fordulnunk másokhoz.

Mert akkor olyanok leszünk, mint a nagyobb testvér, akivel látszólag semmi baj nem volt. Mindent megtett, amit az Atya kért tőle, hiszen tudta, hogy minden az övé lesz, számontartotta javait. Őellene nem tudott semmit felhozni az apja, mert tettei kifogástalanok voltak. De ez a fiúi engedelmesség és jóság nem a szívéből fakadt, hanem számításból. Megkeményítette a szívét, mert magára figyelt, és érzéketlen lett a másikkal szemben. Így alkalmatlanná vált arra, hogy Isten eszköze legyen. Ennek a családnak a története emlékeztessen bennünket küldetésünkre, hogy minden ránk bízott ember szívébe ültessük el az Atya változatlan, megbocsátó, semmit fel nem rovó, új életet ajándékozó szeretetét” – buzdított beszédében a főpásztor.

A Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban folytatódott nagyböjti lelkinapon Száraz László címzetes prépost, püspöki tanácsos, a Központi Papnevelő Intézet spirituálisa arról tartott előadást, hogyan jelenik meg az egyházias lelkiség a hitoktatók és lelkipásztori munkatársak szolgálatában. László atya arról beszélt, hogy a hitoktatók és lelkipásztori munkatársak az Egyház és a világ határán vannak, jelenlétük a civil közegben az Egyház jelenlétét is kifejezi. Ezért nagyon fontos, hogy mély gyökere legyen szívükben annak, hogy az Egyház tagjaként gondolkodjanak saját magukról. Ez az identitás éljen bennük: amikor a különböző helyzetekben az emberek elé állnak, az Ő ügyeit intézik.

Ez nem egy előírt viselkedés, amit fel kell venniük, hanem sokkal mélyebb annál. Az Egyház mélységes titkát kell hordozniuk. Mivel az Egyház az Isten szeretetét képviseli az emberek iránt, fontos küldetése van minden képviselőjének. „Hitoktatóként és lelkipásztori munkatársként nagy lehetőségünk van arra, hogy az Úrral együttműködjünk, együtt munkálkodjunk, bármire is kér meg minket az Egyházon keresztül.

Mi csak egy mély, meghitt közösségben tudunk Istennel találkozni.

Keresztségünktől fogva az Isten gyermekeiként élhetünk, és mint az Egyház tagjai megbízást kaptunk a papi, a lelkipásztori munkatársi vagy a hitoktatói szolgálatra. Jézus Testével, az Egyházzal élünk mély és szoros egységben, másrészt pedig az Egyház is bennünk él, mert az Egyház a tagjaiban válik élővé. Az egyházias lelkület tehát azt jelenti, hogy élő kapcsolatom van a bennem élő Egyházzal. Ehhez nagyon fontos, hogy milyen egyházkép él a szívemben. A másik fontos alap, hogy ez az egyházkép a valódi, az élő Egyházat jelenti-e a nekem, és azt ajándékozom-e tovább a környezetemben – hangzott el az előadásban.

A hitoktatók és lelkipásztori munkatársak nagyböjti lelkinapja a hagyományoknak megfelelően beszélgetéssel és agapéval zárult.

Szöveg: Berta Kata

Fotó: Kovács Marcell

Videó: Székesfehérvári Egyházmegyei Stúdió

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye

Magyar Kurír