Isten nem szadista, aki megölte a fiát – Béri Renátó kármelita a megváltásról a Pálferis lelkinapon

Bármennyire is túlteologizált, elvont témának tűnik a megváltás, azonban az, hogy miként gondolkozunk róla, mégis erősen kötődik ahhoz, hogy milyen az istenképünk, és ezáltal az egész életünket, kapcsolatainkat is meghatározza – szögezte le az előadó.

A nagypéntek, a kereszthalál minden keresztény egyház számára fontos, és az is igaz, hogy a kereszténység elutasítói közül sokan azzal indokolják magatartásukat, hogy miként hihetnének olyan Istenben, aki ilyet tesz a fiával, vagy az István, a király rockopera szavaival szólva: „Nem kell olyan Isten, ki megöli egy fiát”.

Béri Renátó rávilágított, hogy a megváltással kapcsolatban elterjedt egy olyan nyelvezet, ami nagyon egyszerű módon értelmezi Jézus engesztelő áldozatát, pedig egy torz istenkép rejlik mögötte. Ez a helyettesítő elégtétel elmélete, ami Canterburyi Szent Anzelmhez (11–12. század) kötődik, és bár nagy „karriert” futott be, mégsem dogmatizálta, tette egyeduralkodóvá a Tanítóhivatal. Eszerint a megváltás az Isten és ember közti jogviszony helyreállítása, amit a bűn követel meg. Ahhoz, hogy ez a rend helyreálljon, elégtételt kell nyújtani, azaz nekünk, embereknek bűnhődnünk kell. Jézus azonban áldozatával kifizette helyettünk a büntetést, és ezzel kiengesztelte a Mennyei Atyát. Ez a megközelítésmód tehát a megváltást adósságtól való megszabadulásként értelmezi.

A kármelita szerzetes szerint további problémát okozott, hogy ez a válasz az évszázadok során még inkább leegyszerűsödött, márpedig szerinte a kereszténység ott kezdődik, ahol „faék egyszerűségű” válaszok helyett bonyolultabb válaszok születnek. Anzelm az észszerű választ kereste egy zsidóknak és muszlimoknak szóló vitairatban, de elmélete ebből a közegből kiszakadva nagyon nagy torzuláson ment keresztül. A helyettesítő elégtétel elméletének rendszerében a bűn felségsértés, Isten megharagszik, Zeuszként villámokat vet, az ember pedig az istenség befolyásolására a régóta ismert jó módszert, az áldozatot használja.

Az ősi népek ezért is hoztak emberáldozatot, hiszen egy ember élete mindennél értékesebb, így a legnagyobb dologgal akarták manipulálni az istenséget. A kereszténység tényleg ennél is továbbmenne, és a még az embernél is értékesebbnek, Isten fiának, Jézusnak a feláldoztatását tanítaná? Isten tényleg minden haragját ráönti Jézusra, hogy „fotelből végignézze” fia szenvedését, és utána, hogy jól kitöltötte a haragját, megengesztelődik? Tényleg úgy lenne, hogy Ádám és Éva, valamint nagypéntek közt Isten rá sem bírt nézni az emberre, de hirtelen minden durvaságát kiélve megváltozik magatartása az emberiség iránt? Renátó atya szerint ezzel a gondolkodásmóddal horrort feltételezünk Istenről, annak is a legdurvább változatát, rosszabbnak feltételezzük, mint egy szadista földi apát. Jézus ebből a gondolkodásmódból még jól jönne ki, hiszen lehetne sajnálni, szeretni, de az Atyával való kapcsolatunkra nagyon rossz hatással lenne. Ez így valójában Szentháromság-tagadás volna, mintha Jézus lenne a jó, az Atya pedig a rossz rendőr.

Ha abból indulunk ki, hogy Isten egy méltóság, aki nemcsak hogy megsértődik, hanem sértődését egy másik személy szenvedése engeszteli ki, akkor ez egy gonosz, sőt szadista Isten volna. Ha Isten tényleg ilyen lenne, én is ateista lennék – mondta az előadó.

Béri Renátó a 13–14. századi korai ferences iskola Szent Bonaventura és Johannes Duns Scotus által fémjelzett tanításában talált rá arra a megváltásképre, amivel azonosulni tud. Az ő gondolataikat nem ítélte el senki, egyszerűen csak nem ez lett a mainstream, mivel Szent Anzelm teológiáját kapta fel Aquinói Szent Tamás és az ő hatására mindenki, sőt még a reformáció is ezt vette át. Eszerint Istennek – még az ember bűnbeesése előtt – a kezdeti terve az volt, hogy Fia által megmutassa szeretetét az emberiségnek. A Szentháromság természete szerint kiárad, az emberiséget is azért teremtette Isten, mert kiáradt a szeretete. Napjainkban Richard Rohr német származású amerikai ferences szerzetes is arról beszél, hogy a Szentháromság isteni körtáncába, szeretetközösségébe ad meghívót a megváltás.

Ha a bűn miatt gondolkodott volna el Isten azon, hogy elküldje Fiát, akkor a bűn nagyobb lenne, mint Isten. Isten 14 milliárd évnyi szeretetét azonban az első bűn nem szüntette meg hirtelen – folytatta a kármelita szerzetes. A megtestesülés nem a bűn miatt következett be, hanem azért, mert Isten tudja, hogy egy testetlen szellem iránt nem tudunk szerelembe esni, Istennek emberré kellett lennie, hogy mi ténylegesen szeretni tudjuk. A passió, a kereszt, egész nagypéntek tehát Isten szeretetének drámai megnyilvánulása – hangsúlyozta Renátó atya. A kozmikus rendben nem történt semmilyen változás, Isten nem változott meg, én változhatok meg végre, én olvaszthatom fel jéggé fagyott szívemet.

Azért olyan nehéz ezzel a megváltásképpel szembesülni, mert nem vagyunk hozzászokva az ingyenesség világához. Pedig gazdasági kapcsolatokra építő lelkiismeretünket el kell felejtenünk, és az ingyenesség oxigénjét belélegezve el kell fogadnunk, hogy Isten minden cselekedetét ingyenes szeretete irányítja.

Az előadó beszélt arról, hogy ezt a megváltásképet nemcsak Scotusék és Richard Rohr tudhatja magáénak, hanem Barsi Balázs is azt mondja, hogy miért kenjük be az Isten arcát vérrel, és Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa is így gondolkozik. Renátó atya úgy látja, a kereszténység ingyenes szeretetről szóló tanítása még kétezer év elteltével sem járta át az Egyházat, még mindig nem értjük vallásunk radikális tanítását. Mert nem nekünk kell Istent kiengesztelnünk, ő engesztel ki minket, ő könyörög, hogy fogadjuk el a szeretetét.

Jézus a végsőkig megmutatta szeretetét – vagyis annyira, amennyire az az emberi szem számára láthatóan megmutatható. De hogy lehet a fájdalom, a szenvedés Isten szeretetének a jele? – tette fel a kérdést a kármelita szerzetes. Jézus arcában mindenki meglátja saját magát, mindannyiunkat emlékeztet, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ezért bőghetett és sírhatott, talán életében először, az érzelmeit nehezen kifejező férfiember, Péter is. Hiszen miután háromszor megtagadta Jézust, ő ugyanazzal a szeretettel nézett rá, mint bármikor. A törékeny emberiség nem képes Isten fényét elviselni, és dühében, kétségbeesésében, hogy megmutatkozik általa saját tökéletlensége, összetöri azt. A sötétség összetöri a fényt – erről szól a passió, de Jézus azért jött, hogy kinyilvánítsa Isten szeretetét, az Atya nevét megdicsőítse. Isten dicsősége nem fényjelenség, hanem a végtelen szeretet megnyilvánulása. Hogy Jézus végigszenvedte az őt ért bántalmakat, és „nem kapcsolta be magán az Isten gombot”, amiatt volt, hogy nem a hatalmas Istent akarta megmutatni. Ha nyilvánvalóvá tette volna isteni erejét, az emberek nem Isten szeretetét, hanem a Zeusz-Istent ismerték volna meg. Halálával azt mutatta meg, hogy semmivel sem tudjuk rávenni az Istent, hogy ne szeressen minket, még azzal sem, ha megöljük. Jézus a brutális megöléséből, a lehető legnagyobb rosszból Isten szeretetének maximális kinyilvánítását, a lehető legnagyobb jót hozta ki.

De hol van az Atya Jézus szenvedése közben? Nem a fotelban, hanem Jézus mellett, mindent vele együtt él át. Úgy, ahogy Ábrahám a fia mellett megy a hegyre, hogy szomorúan, de Istennek igent mondva feláldozza Izsákot. Ha ezt megértjük, máshogy veszünk részt a nagypénteki liturgián, máshogy megyünk végig a stációkon a keresztúton, máshogy vesszük kezünkbe a Bibliát – hangsúlyozta a szónok.

Béri Renátó rámutatott, hogy az ember legfőbb vágya szeretni és szeretve lenni. A másik, ha megfeszül, sem képes kitölteni ezt a mélységes, őrjítő űrt, egyedül Isten tudja megtenni, hogy mindig, mindenhol és mindennek ellenére szeret minket. Ha Isten végtelen szeretetét elfogadjuk, akkor egzisztenciális szorongásunk, „a világűrben keringő asztronauta kozmikus magánya” megszűnhet. A szerzetes arról is beszélt, hogy minden bűn gyökere a szeretet elhibázott keresése, de ebből ki tud hozni minket az, ha találkozunk nagypéntek valóságával, a mindig, mindenhol és mindennek ellenére meglévő szeretettel. „Ha megérezted ezt a szeretetet, utána is menekülsz előle, de egy kicsit éberebb leszel Isten jelen lévő szeretetére.” Ahogy XVI. Benedek pápa mondja a Spe salvi kezdetű enciklikájában: az embert nem a tudomány váltja meg, hanem csakis a szeretet, a feltétel nélküli szeretet.

A különböző felekezetekhez tartozó keresztényekből és keresőkből álló, Pál Ferenc atya körül létrejött Pálferis közösség hatodik alkalommal szervezett nagyböjti lelkigyakorlatot. Közös dicsőítő éneklés után hangzott el két részben Béri Renátó tanítása, majd kiscsoportos beszélgetések következtek. A szentmisét követően, amelyet szintén a kármelita szerzetes mutatott be, szentségimádással zárult a program. Az Oltáriszentség jelenlétében közbenjáró ima is zajlott, a lelkinap alatt lehetőség volt gyónásra.

Fotó: Somodi Nándor; Pixabay

Agonás Szonja/Magyar Kurír