Isten tervei mérhetetlenül felülmúlják az ember kategóriáit – Erdő Péter a megváltás misztériumáról

A megváltás témájának katolikus értelmezéséről szóló tanulmányi nap imával kezdődött Csiszér László gitárkíséretével, majd szentmisével folytatódott, amelynek főcelebránsa Őri Imre, a Szent István-bazilika káplánja volt.

Őri Imre homíliájában arról beszélt, hogy Jézus tanítványainak örömhír-hirdetése egyrészt az Úr hatalma által vált eredményessé, a vele való kapcsolat erejében történt, másrészt Jézus mennybemenetele előtt olyan küldetést adott az apostoloknak, amely az emberek üdvösségét szolgálja, és egyben el nem múló, csodálatos kapcsolat Jézussal.

„Ez vár ránk, de ehhez az kell, hogy Vele járjuk életünk útját” – mondta a szónok, s emlékeztetett: „tanúságot kell tennünk a mennyei Atyáról és a megváltó Krisztusról”, melyhez minden tanító, az evangelizációban elkötelezett hívő számára a „végsőkig való kitartás kegyelmét” kérte.

*

A szentmisét követően Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek tartott előadást a tanulmányi nap témájáról.

Előadását az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük.

Azt a felkérést kaptam, hogy a megváltásról tartsak ma előadást. Ez azért látszott a meghívók számára szükségesnek, mert korábban tetszetős és félrevezető állítások fogalmazódtak meg olyan műsorokban, amelyek még katolikus médiumokban is elhangzottak.

Az állítások lényege az volt, hogy Jézus kereszthalála nem volt bűnért való engesztelő áldozat, az ő vére nem törölt el semmit. Ilyen engesztelésre ugyanis az előadó szerint nem is volt szükség, mert a bűn nem is okozott kozmikus törést Isten és ember kapcsolatában. Isten sohasem kért ilyen áldozatot, sőt saját kezdeményezésére már rég megbocsátott mindent. Továbbá a szeretet Istene, az Atya nem is kért volna ilyen áldozatot Fiától, mert akkor vérszomjas és perverz lett volna. Ezután az illető előadó a bűn természetéről is nyilatkozott. Szerinte a bűn csak „egy pszichológiai elakadás” amiért nem hisszük el, hogy Isten feltétel nélkül szeret minket.

Mielőtt az egyes állítások cáfolatára rátérnénk, fontos tisztáznunk, hogy gondolatmenetünk a katolikus teológia alapján áll, annak válaszát keresi az említett témákra. Tehát mindenekelőtt reflektálnunk kell a katolikus teológiai gondolkodás módszerére. A katolikus keresztények magukat kezdettől fogva a názáreti Jézus tanítványainak vallják. Őt fogadják el Messiásnak, vagyis Krisztusnak. Az ő tanítása és megnyilatkozásai alapján értékelik magának Jézusnak a tetteit és az életművét. Hittel vallják, hogy benne elérkezett a kinyilatkoztatás teljessége.

„Csodálkozom, hogy attól, aki meghívott titeket Krisztus kegyelmére, ilyen hamar átpártoltatok egy más evangéliumhoz, jóllehet nincs más; legföljebb néhány ember akad, aki megzavar titeket, és igyekszik elferdíteni Krisztus evangéliumát. De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen! Amint már kijelentettük, most újra megismételjük: Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok: átkozott legyen!” (Gal 1,6–9)

Szent Pál Jézus Krisztus evangéliumát véglegesnek és teljesnek vallja, nem pedig valamiféle vitaindítónak, vagy olyasminek, ami később újra és újra alakításra szorul az egyes korok vágyai és igényei szerint.

A katolikus teológiai gondolkodás tehát Krisztus tanítását és művét tekinti a kinyilatkoztatás teljességének. Ennek a kinyilatkoztatásnak a megismeréséhez és megértéséhez a Szentírás és a Szenthagyomány az alap. Az Egyházi Tanítóhivatal mindezt tekintéllyel magyarázza, de nem változtathatja meg. Éppen a katolikus és ortodox egyházak hagyományfelfogása óv meg bennünket a Biblia értelmezésének téves irányzataitól. Ezek egyike a fundamentalizmus, amely az egész Bibliát szó szerint kívánja értelmezni és abban bízik, hogy a Szentlélek közvetlenül mindent megmond bármely olvasónak. A másik téves értelmezés a liberális magyarázat. Eszerint nem is a bibliai szöveg tartalma a mérvadó, hanem azzal összefüggésben mai korunk számára bármilyen elméletet vagy ötletet kitalálhatunk. Ám így a Biblia csak szimbolikus hivatkozási alappá válik.

A katolikus magyarázat azonban hagyományelvű. Ez munkát jelent. Arra kötelez, hogy a korai Egyház hitének emlékeit, az egyházatyák írásait, az egyházfegyelmi dokumentumokat, a zsinatok és pápák megnyilatkozásait tisztelettel tanulmányozzuk és folyamatos egységként szemléljük.

Krisztus ugyanis nem hagyja el tanítványainak közösségét, az Egyházat a világ végezetéig,

ahogyan a nagy missziós parancsban olvassuk (vö. Mt 28,20).

Tehát nem az a kérdés, hogy mai felfogásunk szerint milyennek kell lennie az Istennek, vagy hogyan kell cselekednie az Atyának. Ezt nem mi fogjuk meghatározni. A helyzet éppen ennek fordítottja!

A Szentírásból és a szenthagyományból kell kiolvasnunk, hogy milyen a Mindenható és hogyan működik az emberiség történetében. Ezt pedig imádattal kell tenni, azzal a lelkülettel, ahogyan Mózes megoldotta saruszíját az égő csipkebokor előtt.

Ilyen katolikus módszerrel szemlélve hitünk tartalmát egyértelmű, hogy a Szentírás bőségesen tanúsgot tesz arról, hogy Isten a Fiát engesztelésül küldte el a világba a mi bűneinkért (1Jn 4,10). Az Atya a Fiút a világ üdvözítőjeként küldte el (1Jn 4,14). „Ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket.” (1Jn 3,5) Ugyanezt erősiti meg az Egyházi Tanítóhivatal összefoglaló dokumentuma, A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK 457).

Szent Pál teológiai pontossággal fogalmazza meg a Római levélben (Róm 5,19): „Ahogy egy embernek engedetlensége miatt bűnössé váltak sokan, úgy válnak egynek engedelmessége miatt sokan igazzá”. Tehát az áteredő bűnt eltörlő engedelmesség rejlik Krisztus kereszthalálában. Az Olajfák hegyén így imádkozik az Atyához: „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” Jézus engesztelésül adott életével beteljesítette Izajás próféta jövendölését a szenvedő Szolgáról (KEK 615; Iz 53,10–12). Jézus kereszthalálának engesztelő áldozat jellege kitűnik az utolsó vacsora jelenetéből is, ahol Krisztus testét és vérét említi, amelyet értünk ont. Ezt ismétli az Egyház az Eucharisztia liturgiájában.

Tehát az Egyház önértelmezésével és hagyományával szögesen ellenkezik Krisztus kereszthalála áldozati jellegének tagadása. „Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” (Mt 26, 27–28) Tehát maga Jézus is így értelmezte a saját halálát. Természetesen nem a fizikai szenvedés önmagában az áldozat lényege, hanem a teljes engedelmesség. Ahogy a Trentói Zsinat tanítja (6. sessio Decretum de iustificatione 7: DH 1529): Jézus helyrehozta vétkeinket és elégtételt adott az Atyának bűneinkért (KEK 615).

Ahogyan a KEK 616. pontja tanítja: A mindvégig való szeretet (vö. Jn 13,1) Krisztus áldozatát megváltó, helyreállító, engesztelő és elégtételt nyújtó áldozattá tette. Szent Pál egyértelműen fogalmaz: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint” (1Kor 15,13). Krisztus eljött, hogy „életét adja megváltásul sokakért” (Mt 20,28; vö. KEK 622). Hogy küldetése és szenvedése a bűnök kiengesztelésére szolgál, ezt már maga Krisztus és tanítványainak első nemzedéke tudatosan vallotta Izajás próféta jövendölése alapján (Iz 53,10–11).

A bűn misztériuma nem összefüggés nélkül áll az emberiség történetében. Bármilyen gnózisra hajló spekuláció mondhatja, hogy csak elakadások vannak, bűnök nincsenek, de ez már maga is, pusztán filozófiai síkon, az emberi szabadság tagadását jelenti.

Mert az ember a Biblia szerint Isten képmására alkotott, vagyis tudatos és szabad lény. Vagyis vannak olyan tetteink, amelyek nem történnek velünk csupán, hanem amelyekben cselekvő főszereplők vagyunk. Azt pedig, hogy az ember képes erkölcsileg jót vagy rosszat választani, azon az alapon mondhatjuk, hogy tudatával képes megragadni Isten parancsát, az erkölcsi törvényt, de az emberi törvényeket is. Ezen alapul a világi társadalmakban is a büntetőjog egész rendszere és a felelősségrevonás indoklása. Ha még erre nézve sincs egyetértés egy társadalomban, akkor eluralkodik az anarchia és a gyilkos ösztönök tobzódása.

A bűn tehát nem pusztán történés, mint mondjuk a betegség, hanem szabad és felelős emberi cselekedet, amellyel szembe fordulunk Isten akaratával. Vagyis a bűn Isten és ember viszonyának erőterében helyezkedik el. Kant az emberben rejlő erkölcsi érzéket egyenesen istenbizonyítéknak tekintette.

Ha már minden bűn eleve meg lenne bocsátva, akkor Jézus a Miatyánkban, melyből személyes hangja hallatszik ki, nem rendelte volna, hogy azt kérjük az Atyától: „Bocsátsd meg a mi vétkeinket”.

Természtesen az imának ez a mondata szó szerint azt jelenti: engedd el a mi adóságainkat. A bűn adósságnak nevezése azonban Jézus korában ismert volt, ő maga pedig megrázó erővel szól erről abban a példabeszédében, amelyben két adóst említ: az egyik tízezer talentummal, a másik száz dénárral tartozott.

Hogy pedig a bűn megbocsátása előfeltételként bánatot és megtérést kíván, vagyis annak elhatározását, hogy szakítunk a bűnnel, Jézus maga hangsúlyozza már igehirdetésének kezdetén, ahogyan a Márk evangéliumban olvassuk (Mk 1,15).

Összefoglalásul: Jézus kereszthalálának megváltó áldozat jellege nem késői spekulációk terméke, hanem őseredeti valóság, magának Jézusnak, tanítványainak és minden idők katolikus Egyházának ez volt a meggyőződése. Hogy ennek mi az oka, mik az összefüggései Isten tervében, ez misztérium, de nem is lehet más, mert

Isten gondolatai nem a mi gondolataink, az ő tervei mérhetetlenül felülmúlják az ember kategóriáit.

Ha tehát mi akarnánk meghatározni, hogy ő mit gondolhat, akarhat vagy tehet, akkor gyökerestől elszakadnánk a zsidóság és a kereszténység alapvető vallási meggyőződésétől, amely szerint Isten mindenható, örökkévaló, személyes és végtelenül felülmúlja az embert.

A Szentírás és a hagyomány a tanítómesterünk, nem az emberi spekuláció. Puszta emberi értelmünk rányílik ugyan a végtelenre, vágyunk ugyan szívünk mélyén az Istenre, de saját erőnkből nem tudjuk sem felfedezni, sem megérteni létének gazdagságát. Ő az, aki szól hozzánk, ő az, aki kinyilatkoztatja nekünk mindazt, amit boldogságunk érdekében közölni akar velünk.

Ha pedig hitünk kinyilatkoztatáson alapul, akkor az az igazi kérdés, hogy az eredethez, Krisztushoz és az apostolokhoz visszavezethető-e a hitbeli meggyőződésünk, mert ez az igazság ismertetőjegye.

*

Előadása után Erdő Péter bíboros válaszolt a jelenlévők kérdéseire a tanulmányi nap témájával kapcsolatban.

A feltámadásról mint a megváltás gyümölcséről szólva a bíboros elmondta, „az az ószövetségi leírás, amely az első emberpár bűnét oly költői módon beszéli el, a büntetés kategóriájában említi meg a halált, tehát ha Isten megvált minket a bűntől, akkor az örök életre is lehetőségünk nyílik. Krisztus örömhíre, az evangélium pontosan ebben áll: Krisztus valóban feltámadt, és „nekünk is szabad utunk van az örök, boldog életre az ő halála és feltámadása által”. Nem mindegy ugyanakkor, hogy mit teszünk az életben. Nekünk azt kell megfigyelnünk, hogy mit tanít erről Jézus (a többi puszta spekuláció). Ő sokszor beszél arról, hogy nem mindegy az örök sorsunk, még azokat a szempontokat is elmondja, amelyek alapján az ítélet történik majd.

Divat manapság szentimentális szólamokkal megtéveszteni az embereket, s egy-egy ilyen érzelgős szólam a hatásával ki is fordíthatja a hívőket egész hitükből – mondta a bíboros. – Látnunk kell, hogy mennyi szenvedés van a világban, csak be kell térnünk egy ápolási otthonba, vagy elmenni a legszegényebbek közé, a háborúk helyszíneire. Láthatjuk, hogy tele van az emberi közösség élete szenvedéssel, Isten bölcsessége folytán azonban mégsem ez a legnagyobb rossz, ami elképzelhető;

a kereszténység valójában az optimizmus vallása, és minden földi szenvedés legjobb értelmezését tudja adni.

Erdő Péter leszögezte:

Krisztus megváltása az egész emberiségre vonatkozik, de ahhoz, hogy mi részesedni tudjunk e megváltás gyümölcseiből, nekünk is tenni kell, nem automatikusan kapunk meg minden kegyelmi ajándékot.

A szentmisében az átváltoztatás szövegében a latin eredeti nem változott meg soha: „ez a vér értetek és sokakért kiontatik” – mondja Krisztus, és itt Izajást idézi. Ez a kijelentés azonban nem lehatárolt, hiszen ahogyan az Újszövetségben olvassuk: Isten azt akarja, hogy „mindenki üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (vö. 1Tim 2,3). Nekünk pedig szabadságot ajándékoz, így ha mi mást akarunk, akkor éppen az a más is megtörténhet.

A hitről szólva a bíboros elmondta, hogy az Egyházban kezdettől fogva több értelme van, egyrészt jelenti a hívő bizalmat, ráhagyatkozást, másrészt azt, hogy igaznak fogadunk el valamit, harmadrészt vonatkozik arra a tartalomra, amit elfogadunk.

Amikor a Krisztusban való hit elfogadásáról beszélünk, azt értjük alatta, hogy elfogadjuk őt Messiásnak, az ő tanítását akarjuk követni, és elfogadjuk Krisztus feltámadásának a tényét is, illetve ennek hatását a magunk számára.

A dogmákkal kapcsolatban a bíboros arról beszélt, hogy a tanítóknak ismerniük kell azok teljes tartalmát, történetét. „Ezért veszélyes a manapság divatos influenszerkedés, mert ott az a jó fej, aki mindenre rögtön, egy-két perceben megadja a karakán választ, de ezt a hitben nem lehet, sőt nem is szabad, mert a hit sokkal gazdagabb tartalmú, komolyabb ismereteket kíván. Erdő Péter rámutatott, A Katolikus Egyház Katekizmusát érdemes forgatni a felvetődő kérdések kapcsán, de fontos tanulmányozni a dogmatörténetet is, méghozzá üdvtörténeti szemlélettel.

A helyes istenképről szólva a bíboros azt mondta: amikor Istenről mi a saját szűkös fogalmaink – „haragszik”, „megbékél” – segítségével beszélünk, akkor nyilvánvalóan legitim a negatív teológia, hiszen majdnem minden emberi tulajdoságól, cselekvésről elmondhatjuk, hogy „ezt így nem állíthatjuk Istenről, csak bizonyos értelemben”: például amikor az emberek közötti megbékélés valóságát visszük át Isten személyére, akkor Isten megbékélése az irgalom hatalmas mértékét jelenti. A Mindenható felül áll a téren és az időn, számára nincs előbb és később. Többek közt ezért mondjuk azt, hogy a lét értelmezésének legfelső horizontja nem lehet a pszichológiáé, szociológiáé, vagy más tudományé.

Krisztusnak egyetlen áldozata volt, mely áldozat minden szentmisében jelenvalóvá válik a maga teljes kegyelmi erejével, anélkül, hogy megsokszoroznánk – a múlt és a jelen csak a mi számukra különül el, Isten létsíkján azonban nem.

Az anyagban ott és úgy van jelen a szellem, ahol és ahogyan a hatásait kifejti. Így van jelen az örök Isten is a világban: ahol ketten-hárman összejönnek az ő nevében, ott van köztük Krisztus, ahogyan bennünk is, amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát.

A Szentháromság és a megváltás kapcsolatáról szólva a bíboros kifejtette: a megtestesülés alapján a megváltásnak azt a művét, amit mi ismerünk, elsősorban a Fiú viszi végbe: Krisztus, az Istenember a Megváltó. A Szentháromság belső titkáról (misztérium) pedig lehet nagy elméleteket kidolgozni, de annak már sokkal kisebb a szilárdsága, mint annak a primer biblikus képnek, amit a megváltásról elmondtunk.

A hiteles evangelizációval kapcsolatban a bíboros rámutatott: a megváltás őseredeti tényével állunk szemben, és kínlódunk, amikor azt magyaráznunk kell. Jézus például a büntetés elengedésével kapcsolatban tízezer talentumról beszél, Eszter könyvében ez a mennyiség (összeg) az egész nép életének váltságdíja. Nem felszínes dologról van tehát szó.

A megváltásban természetesen a szeretet művét kell látni; ugyanakkor a Jézussal való bensőséges szeretetkapcsolatot (barátság) is megpecsételi Krisztus keresztáldozata. Ő nemcsak az Atya felé engedelmes, hanem ő az irántunk megélt legnagyobb szeretet.

A vallásos ember magatartásának fontos elme a misztérium iránti érzék: a mi emberi kategóriáinkat egy az egyben nem alkalmazhatjuk Istenre. Az ő útjai nem a mi utjaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink.

Az istenfélelem az Isten nagysága előtti döbbenet. A hatalmas Isten pedig az ő szabad teremtményével szövetséget akar kötni. Szeret minket, célja van velünk, és ezt tudtunkra is adja. Ennek teljessége maga Krisztus.

A tanulmányi nap koradélután dicsőítéssel, imádsággal folytatódott, majd Joanovics Róbert, a Szent András Evangelizációs Iskola igazgatója beszélt arról, hogy miként hirdetik a megváltást az iskola kurzusain.

Végül Kunszabó Zoltán állandó diakónus arról szólt, hogy ez a tanítás-átadás hogyan valósul meg a Szentlélek-szemináriumon, illetve a Városmisszió és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus missziós anyagaiban, valamint az Alpha-kurzuson.

A nap kiscsoportos munkával és megbeszéléssel folytatódott, majd hálaadó imádsággal és áldással zárult.

Fotó: Prófusz Ádám/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye 

Körössy László/Magyar Kurír