Lelkinap keretében áldották meg Nyíregyházán a felújított Egyházmegyei Kateketikai Központot

A lelkinapon Palánki Ferenc megyéspüspök szentmisét mutatott be, majd megáldotta a felújított épületet. A szentmisén koncelebrált Németh István püspöki titkár, egyházmegyei hitoktatási referens és György Alfréd MI kamilliánus szerzetes, házfőnök, a Szent László-templom plébánosa.

A lelkinap kezdetén Palánki Ferenc megyéspüspök úgy fogalmazott, a szeretetben való találkozás mindig ünnep. Az új évre örömteli, derűs, mosolygós találkozást, új impulzusokat, motivációkat kívánt a résztvevőknek lelkük építésére, és arra, hogy még inkább át tudják adni hitüket, keresztény életformájukat a rájuk bízottaknak.

Kajtor Domonkos SJ a nap során a Szent Ignác-i lelkiségbe tartott rövid bevezetőt. A nap kezdetén rendhagyó imádságra hívta a jelenlevőket, azt kérve, hogy csöndesedjenek el, és gondolkodjanak el azon, hitoktatóként vagy munkatársként milyen szerepet töltenek be az  Egyházban, illetve vizsgálják meg istenkapcsolatukat is.

Az előadó segítségével aztán a résztvevők a belső képeiket vizsgálták, hiszen az emberek az őket körülvevő valóságot képekben ragadják meg. A szerzetes arra mutatott rá, hogy a képek, amelyekkel az imáinkban, az életünkben, a munkánkban stb. találkozunk, s amelyek már nemcsak szavak, gondolatok, hanem mélyebb érzelmi tartalommal bírnak, hogyan tudnak közelebb vinni Istenhez és a saját valóságunkhoz.

Kajtor Domonkos figyelmeztetett: nagy a kísértés, hogy fixáljuk a képeinket önmagunkról és a kapcsolatainkról is, mert az kényelmesebb számunkra, ám az életünk akkor kezd el növekedni, amikor ezek a képek valami okból megmozdulnak bennünk, amikor elkezd megváltozni a múltról alkotott látásmódunk. „Nem a valóság változik meg körülöttem, hanem az, ahogyan elkezdem látni a valóságot. Ez a változás kitágítja a beszűkült látásmódot.”

A jezsuita szerzetes ezzel kapcsolatos saját tapasztalatait is megosztotta. Korábban a szegedi klinika ápolási osztályán dolgozott, ahol öt hét alatt ötvennégyen haltak meg. Az volt a feladata, hogy beszélgessen a betegekkel, lelkiekben kísérje őket. Érdekes tapasztalatot szerzett abban, hogyan halnak meg, „mennek tovább” az emberek. Azok nem tudtak békésen továbbmenni, akiknek fixált képük volt saját magukról, és ehhez ragaszkodtak, ők lelki görcsben voltak a haláluk előtt. Azok tudtak továbbmenni, akiknek megmozdult, átalakult az énképük.

„A fixálódott képekhez azért ragaszkodunk, mert úgy érezzük, biztonságot jelentenek nekünk. De nem a kép jelenti a biztonságot, hanem a valóságunk. Kérdés az, hogy mennyire tudjuk magunkat beleengedni a saját valóságunkba, félelmeinkbe, örömeinkbe – fogalmazott Kajtor Domonkos. – Meg tudjuk-e érteni, hogy a körülöttünk lévő valóság fog biztonságot adni az életünknek?

Meg tudom-e engedni magamnak, hogy a belső képem, ami bennem van, összetörjön? Valaminek össze kell törnie ahhoz, hogy felszabaduljak, hogy az istenképem is intenzívebb legyen. Csak akkor tudunk megtanulni élni, ha tudunk elmúlni is. Amíg nem jutunk el oda, hogy kicsit összetörjön bennünk az élet, addig nem is tudunk élni.

Amikor például egy váratlan élethelyzetben rájövünk, hogy Isten nem ugyanaz, mint akinek elképzeltünk, hagyjuk, hogy megmozduljon a bennünk lévő istenkép, mert nem fér bele az, amit tapasztaltunk a valóságban. Ha ragaszkodom az addig megtapasztalt istenképhez, kizárom az életemből a valóságot, és ezzel együtt kizárom magamat, kizárom azt is, ahol Isten van. Mert Isten nem a képekben, hanem a megmozdulásokban van, abban, amikor a róla alkotott kép megmozdul, tudok érintődni, gyenge, gyöngéd lenni – mutatott rá a jezsuita szerzetes, hogyan tud elmélyülni az istenkapcsolatunk.

Kajtor Domonkos ezt követően a Jézussal való együtt imádkozás fontosságát hangsúlyozta. „Szent Ignác azt mondja, hogy képzeljük el Jézust, merjünk belemenni a vele való imába, és így elkezdenek kialakulni a képeink róla. Milyen az én Jézus-képem? Meg tudom őt érinteni? Mozog ez a kép? Meg tudom fogni a kezét? Milyen a bőre, a haja, a ruhája? Merek-e közelebb lépni hozzá, hogy megmozduljon a kép?

Ez azért nagyon fontos számunkra, mert abban segít, hogy tudjunk elengedni, hagyjuk mozdulni ezeket a képeket. Amikor a bennünk lévő Istenről alkotott kép képes mozogni, akkor be tudjuk fogadni azokat a tapasztalatokat, amelyek nehezek, merünk hozzá őszinték lenni, és megkérdezni tőle, amit nem értünk. Ő lesz az irányvonal, és segít, hogy irányt adjon a képeink mozgásának. Erőt ad az elengedéshez, engedni, hogy összetörjön bennem az önmagamról, az Istenről alkotott fix képem, hogy aztán több, mélyebb legyen.”

A szentmisén Palánki Ferenc megyéspüspök tanításában arról beszélt, hogy az elhangzott evangéliumi szakasz (Jn 1,43–51) éppen a hitoktatásról szól. Fülöp találkozott Jézussal, és ezt az örömöt nem bírta magában tartani, elmondta Nátánáelnek: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak: a názáreti Jézust, József fiát.” Nátánáel pedig így szólt: „Jöhet-e valami jó Názáretből?”

A püspök arról is beszélt, hogy sokszor találkozni a hitoktatás kapcsán előítélettel, lenézéssel, visszautasítással, ám mindezek ellenére az örömről kell beszélni, amit átélünk. Annak öröméről, hogy életünk nagy kérdésére Jézusnál találtuk meg a választ.

Palánki Ferenc ezután az előző napi evangéliumra emlékeztetett, amelyben az első tanítványok, András és János találkoztak Jézussal, és egész nap nála maradtak (Jn 1,35–42). De nemcsak nála, hanem vele, benne maradtak, őrá figyeltek, sőt benne kezdtek élni, hiszen „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). 

Mi megtaláltuk a Messiást, a megoldást az élet egyetlen nagy problémájára, arra, hogy meghalunk. A megoldás pedig az, hogy örökké fogunk élni. Ha valaki ezt megtalálja, akkor az összes többi probléma eltörpül – fogalmazott a püspök. Majd az elhangzott evangéliumi szakasz másik nagy tanítására is ráirányította a figyelmünket: Jézus belelátott Nátánáel lelkébe.

Jó tudni azt, hogy Jézus a mi lelkünkbe is belelát. Megvádolhatnak szeretetlenséggel, bűnökkel, hibákkal, hogy nélküle élünk, nélküle hozzuk meg a döntéseinket, hogy életünk bizonyos területeiről kizárjuk őt, de Jézus mégis jön, és hívogat bennünket.

Benne is él rólunk egy kép, és belénk látja ezt a képet. Mint ahogyan Simonba belelátta Pétert, a sziklát, Lévibe Mátét, a vámosba az evangélistát és apostolt. Isten mindannyiunkat szentnek álmodott meg. Ennél alább nem szabad adni, ennél kisebbre nem szabad vágyni

– zárta gondolatait a főpásztor.

A szentmise végén került sor a felújított kateketikai központ megáldására.

Kajtor Domonkos SJ második előadásában kiindulásként a jezsuita rendet alapító Loyolai Szent Ignác életének fontosabb mozzanatait idézte fel, különös hangsúlyt helyezve a Szent Ignác-i emberkép megszületésének körülményeire. Délelőtti elmélkedése folytatásaként arra a kérdésre kereste a választ, hogy a külvilághoz való kapcsolódásainkban hogyan tudjuk megtalálni szabadságunkat, miközben természetszerűen érzékeljük függésünket.

Ennek megértéséhez az ignáci kapcsolati modell kifejtésén keresztül vezette el a jelenlevőket, amelynek alapja az úgynevezett „két zászló elmélkedés”, melynek központi kérdése, hogy „hogyan hív Krisztus, hogyan akar mindenkit zászlaja alá gyűjteni, és hogyan próbál Lucifer a maga zászlaja alá vonni”.

Először Lucifer táborán vezet körbe minket a szemlélődés, hogyan hívja és küldi a kicsi ördögöcskéit a világba, hogy tegyék azt, amire megtanította őket: „az emberek behálózását és gúzsba kötését”. Ennek a gúzsba kötésnek három nagyon konkrét formájáról ír Szent Ignác: „először a gazdagság vágyával kísértsék meg őket, majd a hiú tisztelettel; végül a kevélységgel”.

Ezek után Jézus táborához kísér minket a szemlélődés. Hogyan küldi szét tanítványait Jézus az egész világra, hogy vezessék az embereket: először a legnagyobb lelki szegénységre; másodszor a gyalázatok elviselésének kívánására; harmadszor alázatosságra a kevélység ellen. Ezek a „szintek” az emberi életnek három olyan alapvető területeit vázolhatják fel nekünk, amelyeken keresztül a rajtunk kívül álló világgal kapcsolatot tudunk létesíteni.

Az előadó továbbvezetve hallgatóságát ezen az úton azt a kérdést járta körül, hogy mi a jelentősége annak, hogy meg tudjuk-e szeretni azt, ami fölött nem rendelkezünk. Ugyan korunk erőssége az, hogy sok mindent megértünk, meg tudunk magyarázni, de nagy a kísértés, hogy „elfelejtünk megérintődni”, vagyis elfelejtjük, hogy életünk több, mint ami fölött rendelkezünk, életünk nagy döntései (élet és halál) nem a mi döntéseink. Akkor kezdünk el jól kapcsolódni a világhoz, ha megértjük, hogy nem szakíthatjuk ki magunkat a világból, hisz részei vagyunk. Ne tegyük magunkat a világ áldozatává! Fel kell tennünk a kérdést: „Ki vagyok én?” Így ugyan sebezhetővé válunk, de elevenné és erőssé is. Ha nem tudjuk megszeretni azt, ami fölött nem rendelkezünk, elveszítjük a kapcsolatot a világgal és magunkkal is.

Istennel kapcsolatban is kimondhatjuk: Isten az, akit nem birtokolhatunk, pedig vágynánk erre. De elérhetővé válhat, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nem rendelkezünk felette, ha ki merünk lépni abból a fogalomkörből, ahogyan mi Őt elképzeljük, és fel merjük tenni a kérdést: milyen ez az Isten? Isten titok, gyakran nehéz dolgok jönnek tőle. A talentumát elásó ember vagy a balga szüzek történetét olvasva félelmetesnek, érthetetlennek, a későn munkába álló szőlőmunkást megjutalmazót igazságtalannak tarthatjuk. Megengedjük-e magunknak a gondolatot, hogy „ezt nem értem”? Felfedezzük-e, hogy Isten nem félt minket önmagától?

Ha így tudunk találkozni vele, „elkezdünk mássá lenni”. Ha „kibírjuk” azt az Istent, aki ilyen, ki fogjuk bírni a másik embert is.

Szerző: Kovács Ágnes és Megyesi Mária

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye (1; 2)

Magyar Kurír