„Nem mehetünk üres kézzel…” – Vasmiséjét ünnepli Futó Károly atya

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

Vasmisére igyekszünk Pilisvörösvárra. Generációk lelkivezetője, a 91 éves Futó Károly atya a Szent Erzsébet Otthonban mutatta be élete nagyjából 30 000. szentmiséjét. A kápolnát néhány vendég kivételével a ház lakói töltik meg. A kerekesszékek között alig találunk helyet. Csendes imában várakoznak, tekintetük az irgalmas Jézus-arcon, míg bevonul a vasmisés öt paptársával. Mindannyian a Manhertz Erzsébet SJC alapította otthon lakói.

Kergetjük a kék madarat, s amikor megfogjuk, csalódottan látjuk, nem is olyan kék – kezdte vasmisés szentbeszédét Futó Károly. Így vagyunk a boldogsággal is, irigyen nézzük mások boldogságát, vágyunk rá, kergetjük. Majd ha lesz elég pénz, hatalom, dicsőség, siker, akkor elérjük – gondolja az ember. A boldogságot adni egyedül Istennek áll hatalmában. Jézus megtalált, benne én az életet találtam meg, hogy miért születtem, és hova tartok. Azt keresem, mit kíván a Teremtőm. Nem mehetünk üres kézzel Isten elé – fogalmazza meg szentbeszédében az otthon lakói előtt.

Mintegy 220 idős ember él a Szent Erzsébet Otthonban, köztük közel negyvenen 90 felettiek. Így az ugyancsak pap, 97 éves Dobozy István is. „Magam sem hiszem el. Jövőre ilyenkor lesz az acélmisém. Ha megérem, jó lesz, hanem, akkor is jó lesz, kivéve, ha a tisztítótűzbe kerülök” – mondja, és az Új Ember új főszerkesztőjéről érdeklődik. Imádkozik, misézik, beszélget a sorstársakkal. Vigasztalja azokat, akik a családból száműzöttnek érzik magukat. Boldog, és itt is otthon van, mint mindenütt, mert Jézus vele van.

És boldognak vallja magát a 91 éves, járókerettel közlekedő ünnepelt, Futó Károly is. A vasmisés ünnepi ebédre tejberizst kér, dicséri a nyugalmat, békét sugárzó környezetet, a gyönyörű kertet, a jó ellátást. A jubileumi szentmisén nincs körülötte családtag, nincsenek ott a hosszú életút kísérői. Mikor erről kérdezzük, válasza belső békéből fakad: Kinő az ember a családból, éljenek a maguk útján – mondja.

Kopunk, teremtettségünk velejárója a leépülés. Egy darabig felfelé megyünk. Hol van még a határ! De az hamar elérkezik, és már lefelé haladunk. Felejtünk, elbizonytalanodunk, fizikailag, pszichikailag labilissá válunk. Ez nem tragédia, ez a természetes, és ez nem is a végleges. Ez a főpróba, még nincsenek rajtunk a kosztümök, nem állnak még a díszletek. A lényeg, hogy tudjuk a szerepet, és azt végig kell csinálnunk. Nem sértetten, hanem arra koncentrálva, hogy befejezve ki tudjam mondani: érdemes volt.

Aki mindvégig állhatatos, az üdvözül. Ez az életcél. Ott nincs semmiféle hiba, rossz, gyöngeség, szenvedés, az igazi értékek tisztán látása. A jóság, szeretet, igazság, ez szövődik össze abban, amit örök boldogságnak nevezek. Abban van az öröm, hogy jót teszek, s velem is jót tesznek. Ha nem bántok senkit, számíthatok rá, engem sem fognak; ha mégis, tudom, hogy az nem tart örökké – lassan kezdjük megérteni, megérezni a szavai közvetítette vigasztalást, és a folytatás megerősíti a megértést: Az örök élet valóság, egy darabig élünk, de aztán nincs vége mindennek. Ha elindultunk, van cél is. Éljünk a belső rendben: teremtmények vagyunk, nem élünk örökké. Van rendeltetésünk: az örök üdvösség. Ennek előkészülete a földi küszködés, az erkölcs, a jót tenni jó útja. Annak nem kell félni, aki becsületes volt. Ennek tudata lelki nyugalmat, biztonságot ad. A világban meghatározhatják helyünket például az anyagi javak, de mi nem a világ számára születtünk. A világ számunkra az út. Akkor hibázzuk el életünket, ha célnak a világot, az élvezetet, sikert, dicsőséget tekintjük. A boldogság súlypontját az adja, hogyan érkezünk a befejezéshez: nem mehetünk üres kézzel, vinnünk kell valami maradandót. Jóságot, megbocsátást, türelmet.

Legyetek jók, ha tudtok. Mi ad erőt, hogy a jót tegyük – vetem fel. A probléma ott van, hogy magamat teszem a középpontba. Mindenki igazodjon hozzám, ha nem teszi, haragszom, megszólom. Míg ha a Jóisten van a középpontban, nekem kell igazodnom Istenhez, s Isten miatt az emberekhez. Akkor elnéző, megbocsátó leszek. A Jóisten miatt a szomszédom, az a másik, az undok, a beteg, a kellemetlen is kedves lesz.

A kisgyerek, ha valamit el szeretne érni, felemelteti magát. Az ember az imában, Isten kegyelmében bízva, az oltáriszentséggel megerősítve elkezd azokért imádkozni, akik akadályozzák, hogy segítse őket a Jóisten. Hosszú feladat, és mindenkinek más nehéz. Ismernünk kell önmagunkat, mit kell magamban leépíteni, mit kell fejleszteni. Egy szelíd természetű embernek azon kell dolgozni, ne áltassa magát, hogy azért van körülötte békesség, mert ő olyan jó, aki pedig haragos természetű, annak sem kell így maradni, lehet azt csökkenteni.

Milyen jó jónak lenni – ezt élem meg naponta. Nincs ellenségem. Ha valakinek nem tetszem, nem magamat sajnálom, hanem őt. Milyen bajt csinál magának, hiszen minden ellenségesség, szembenállás önmarcangolás is, saját magát rongálja az ember vele.

Majd egy másik tapasztalatát is megfogalmazza: Jónak lenni könnyű. Ha az ember elindul a jó irányba, rájön, nem is olyan nehéz a lemondás, böjt, megbocsátás. Felszabadulást ad. Küszködést megspórolni nem lehet: ez a mostani élet próbaidő. Aki nem vállalja, annak életét a külső nehézségek mellett a saját makacssága is megnehezíti. Isten felismerése, elfogadása adja a kulcsot. Ha megélem a békességet azzal, aki az örök élet forrása.

A legfontosabb hátra van. Örömmel élek, és bármikor kész vagyok meghalni. Minden este úgy fekszem le, ha a Jóisten azt mondja, ennyi volt, meg fogom neki köszönni. Az ő része az irgalom, az enyém a bűnbánat.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír