Nincs elrontott élet – Egyedülállók zarándokoltak Bátára

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Tolna megyében járunk. Úti célunk Báta, a kegyhely, de a résztvevők a szomszédos településen, Furkótelepen gyülekeznek. Innét indul az egyórásra tervezett, imádságos zarándoklat, amelyet mise, majd a közösségi találkozás alkalma követ. Ötvenen lehetünk, de ez nem a teljes létszám. Bátán várnak, akik nem tudnak vagy mernek velünk tartani, de a templomból velünk imádkoznak.

A hangulat baráti, közösségi. A legtöbben láthatóan ismerik egymást, de bennünket is kedvesen, érdeklődéssel fogadnak. Kissé tartunk tőle, hogy mivel egy ennyire bensőséges alkalomról akarunk tudósítani, nem fognak nekünk igazán örülni – de egyetlen elutasító gesztust sem tapasztalunk. Igaz, mi is igyekszünk alkalmazkodni, szinte „belesimulni” az eseménybe, sőt ennél többre törekszünk: résztvevőkké, zarándokokká válni.

Amikor tíz előtt elindulunk, tűz a nap. Földúton haladunk, és közben rózsafüzért mondunk; az egyes Üdvözlégyek előtt mindig gyermekek nevei hangzanak el. A résztvevők gyermekeinek nevei, mert ez a zarándoklat értük van. Repce- és búzaföldek között haladunk.

Körülbelül fél óra múlva kiderül, hogy eltévedtünk. Látjuk a bátai templomtornyot, de nem tudunk abban az irányban továbbmenni, jobbra lekanyarodni, mert akkor le kellene térnünk az útról, a földeken és egy patakon kellene átkelnünk. Mivel efféle kalandokra senki sem készült, inkább a kerülőt választjuk, és imádkozunk tovább. Volt házastársakért; mindenkiért, aki elvált vagy külön él a házastársától, és szenved ebben a helyzetben, az árvákért és félárvákért, a társra vágyókért, volt házastárs új párjáért, és azokért is, akik előítéletesen gondolkodnak a házasságuk tönkremenetelét megélőkről. Imádkozunk, és közben egyre jobban megértjük, milyen fontos, hogy ez a zarándoklat elindult, és hogy milyen húsba vágó szenvedések húzódnak meg az Üdvözlégyek mögött. Imáinkba foglaljuk azokat a szülőket, akik nem láthatják annyit a gyermekeiket, amennyit szeretnék, azokat az egyedülállókat, akik úgy érzik vagy érezték: válásuk miatt elvesztették istengyermeki méltóságukat. Egy-egy Üdvözlégyet elmondunk a bántalmazott gyermekekért és bántalmazóikért, valamint a papokért, lelkivezetőkért és barátokért is, akikre a házassági válságban levők vagy elváltak számíthatnak. Aztán azokért a résztvevőkért, akiket az Úr éppen itt, ma akar talpra állítani. Végül missziós lelkületünk fellángolását kérjük, hogy mindenkivel meg tudjuk értetni: nincs elrontott élet.

Autó érkezik, és vizet kapunk. Némi pihenő után egy hídon haladunk át, a patakban hattyúk lebegnek méltóságteljesen. Ekkor már másfél órája gyaloglunk. Valamivel odébb hatalmas jegenyék közé érkezünk, hosszú idő után végre árnyékba. Feltűnik a „mentésünkre” Bátáról küldött busz: nagy késésben vagyunk, sietnünk kell a misére.

„Az Isten látja a küzdelmeinket, és át akar bennünket ölelni; úgy, ahogy vagyunk – mondja prédikációjában Kürtösi Krisztián, a bátai kegyhely plébánosa. – Mindenki lehet válságban, kerülhet a szakadék szélére. Mindannyian kerülhetünk olyan élethelyzetbe, amelynek hatására tele leszünk kétségekkel, kérdésekkel, sebekkel, fájdalommal és panasszal. Jézus látja, tudja ezt, és meg akar gyógyítani. Az Isten szeretetből teremtett, váltott meg, és szeretetében az üdvösséget szánja nekünk. Bízzuk rá magunkat!”

Mise után valami varázslatos dolog történik. Az ebéd „batyus” jellegű – erről gyermekkori ministránskirándulásokra visszagondolva elég rossz emlékeket őrzök. Például mert sosem tudhattam, mi jut nekem, vagy mert a szendvicsbe gyakran beleragadt a papír, amibe csomagolták. Az Emmánuel közösség AVE-hétvégéinek [a házaspárok számára rendezett három hétvége; elnevezése a francia „AMOUR et VÉRITÉ” (AVE, ’Szeretet és Igazság’) kifejezés rövidítése – a szerk.] résztvevői azonban olyan szeretetvendégséget rendeznek a szabadban, hogy a legigényesebbeknek sem lehet panaszuk. A süteménykínálás elől szinte nem lehet kitérni, és a vegetáriánusokra is odafigyelnek. Ez a közösség e téren is gondoskodó, figyelmük minden részletre kiterjed.

A kávét – a bátaiak is kitesznek magukért – a plébánián kapjuk. Madocsai Bea, a szervező, amikor a helyszínválasztásról kérdezem, elmondja: a mai zarándoklat előzménye egy két évvel ezelőtt a Jézus Szíve-tisztelet központjának számító franciaországi kegyhelyen, Paray-le-Monialban megrendezett alkalom volt, amelyet szintén egyedülálló szülők számára hirdettek meg. Azóta tervezte a folytatást, ezúttal a gyermekekért és unokákért szervezte meg a zarándoklatot. Így amikor először hallott az egyetlen eucharisztikus csodához kötődő magyar kegyhelyről, Bátáról, azonnal megkérdezte Udvardy György megyéspüspököt, aki támogatta a kezdeményezést, sőt szívesen fogadta volna a zarándokokat. Egyéb elfoglaltságai megakadályozták a részvételét, de 2018 őszén visszavárja Bátára az egyedülálló szülőket.

„Zarándoklatunk központi gondolata: semmit sem tudtunk annyira elrontani, hogy Isten ne tudná megjavítani – folytatja. – És ez a tönkrement házasságokra és gyermekeink lelki sebeire is vonatkozik. A három hétvégés AVE-kurzusok az önbecsülés visszaszerzéséhez, a sérelmeken való felülemelkedéshez próbálják hozzásegíteni a résztvevőket. A volt párjukkal való kapcsolat legtöbbször javul a lelkigyakorlat hatására, részben annak a felismerésnek a nyomán is, hogy a gyerekeknek mindkét szülőre szükségük van.”

Az Emmánuel közösség házasság- és hűségpárti, de az Amoris laetitia szellemében segíteni próbál azoknak, akiknek tönkremegy a házasságuk, és emiatt légüres térbe kerülnek, elvesztik a kapaszkodóikat, támogató hátterüket.

Ebéd után Sümegi József állandó diakónus a feldíszített templomban – nemsokára esküvő lesz itt – a kegyhely történetéről beszél. Jelentős szerepéről a magyar történelemben és a bencés rend történetében, mivel valaha nagyobb bencés központ volt, mint Pannonhalma. Szent László alapította 1093-ban, és a 14. században történt eucharisztikus csoda révén nemzeti zarándokhellyé vált, amelyet királyok is felkerestek; egyszer, három hétre Mátyás is. Ám 1539-ben a törökök feldúlták, ezután lassan feledésbe merült, és csak közel négyszáz évvel később, 1938-ban, az eucharisztikus világkongresszusra, nemzeti összefogással „támadt fel”, épült újjá. Kazettás, sárközi motívumokkal díszített mennyezete, fehér falai egészen különlegessé, puritán jellegűvé teszik.

A zarándoklat záróeseménye a dicsőítő ima. Az oltár köré gyűlünk, hogy – mint Bea fogalmaz – ezúttal ne a gondokra, hanem a gondoskodó Istenre figyeljünk. Hogy áldjuk az Istent az áldásaiért. Megindító, ahogy egyik zarándoktársunk imádkozik: „Azért jöttünk ma ide, hogy válásunk miatt megsebzett gyermekeinkért imádkozzunk. Köszönöm, Uram, hogy te még a sebeken keresztül is képes vagy gyógyítani!”

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír