Prohászka Ottokár püspökről emlékeztek meg a Központi Szemináriumban

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A konferencia elején Marton Zsolt, a szeminárium rektora köszöntőjében Prohászka ma is figyelmet érdemlő hitelességéről és lelki mélységéről beszélt, ami már kispapként is, később a konferenciák hallgatójaként is megérintette. A püspök vonzó példát mutatott a lelkipásztori hivatás beteljesítésére.

A megnyitó után Mózessy Gergely, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatója szólalt fel. Az elmúlt évek során általa szervezett Prohászka-konferenciákon olyan újdonságok kerültek terítékre, amelyek a korabeli források tükrében, új megközelítésekből mutatták be a polihisztor püspök életművét. A stílusosan Prohászka Ottokár püspökről elnevezett díszteremben tartott konferencia rangját idén is a meghívott előadók garantálták.

Tusor Péter, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, az MTA PPKE Lendület Egyháztörténeti Kutatócsoportjának vezetője tárta a hallgatók elé a Prohászka Ottokárról a római Sacra Congregatio Consistorialis levéltárában fellelhető 1911 és 1913 közötti forrásokat. Ezek a Lendület kutatócsoportnak az újonnan kutathatóvá tett 20. századi vatikáni fondokat módszeresen átvizsgáló munkája nyomán kerültek elő. Az 1908-as kúriai reform után a püspökök felügyeletét is ellátó, ősi és tekintélyes pápai hatóság szerepe Prohászka néhány művének Indexre tételében csupán részlegesen volt ismert. Az első jelentősebb, új dokumentumcsoport 1911 nyaráról származik. X. Piusz megbízásából a Konzisztoriális Kongregáció bíboros titkára levélben kérte Vaszary Kolos hercegprímás állásfoglalását. Pápai titok súlya alatt arról kérdezte, hogy tekintettel a pár héttel korábbi „tiltólistára” tételre – habár Prohászka alávetette magát a Szentszék ítéletének, és mindhárom művét visszavonta –, vajon nem lenne-e szükséges „máshogy gondoskodni a székesfehérvári egyházmegye vezetéséről?” A következő fontos forrás a püspöknek X. Piuszhoz 1911. december 24-én intézett levele, amelyben személyes védekezése gyanánt hosszas részletezi az egyházmegyéjében az úgynevezett „modernizmus” ellen, az 1910-es Sacrorum Antistitum pápai rendelkezés szellemében hozott intézkedéseit. 1912 tavaszán a Kongregáció ismét a pápára hivatkozva tiltotta meg a püspöknek, hogy nyilvánosan szerepeljen a protestáns és újító pedagógiai elveket valló Friedrich Wilhelm Förster zürichi professzorral. Az 1913-as év iratai azt mutatják, hogy az újabb művek Indexre tételével kapcsolatos próbálkozások nem értek véget 1912 elején. 1913 áprilisában a Petőfi Társaságban elmondott és az Alkotmányban kinyomtatott beszédének hosszas és támadó bírálatára hivatkozva a Kongregáció az új hercegprímás, Csernoch János állásfoglalását kérte Székesfehérvár püspökéről. Mindezek az adatok két új szemponttal gazdagítják a Prohászka-kutatást. Az egyik, hogy az Index-ügy mögött kitapintható az a szándék, hogy a Kúria esetlegesen a magyar főpap elmozdításával kívánt volna példát statuálni a – az utókor által legkevesebb „szerencsétlen” jelzővel illetett – modernizmus elleni harcában. A másik szempont, hogy a magyar katolikus püspöki karból Prohászka mellett nem csak Fischer-Colbrie Ágoston és Majláth Gusztáv püspökök álltak ki püspöktestvérük mellett, hanem a két hercegprímás is. Az ő gondosan érvelő, Ottokár püspököt Csernoch esetében kifejezetten meleg, baráti hangon védő, szinte azonnali válaszaik nélkül az Index-ügynek sokkal komolyabb következményei lehetett volna – foglalta össze kutatása eredményét Tusor Péter.

Grósz András történész, levéltáros, a budaörsi Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény volt munkatársa Prohászka Ottokárnak a német nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó koncepcióit vizsgálta. Témájának súlypontja a Trianon utáni időszak volt. Ebben a veszteségekkel súlyosan terhelt korszakban nemcsak a főpap német kisebbséggel kapcsolatos megnyilvánulásai, hanem az általa kormányzott püspökség adottságai is figyelemre méltóak voltak. A Székesfehérvári Egyházmegyéhez tartozó Buda környéki településeken, a Vértesben és a Pilisben található falvakban jelentős számban éltek németek, akik az egyházmegye katolikus híveinek kb. 20-25 százalékát tették ki. Az előadás őszintén feltárta, hogy Prohászka Trianon után tartott a nemzetiségi elkülönüléstől és magyar nyelv visszaszorulásától, ezért a kisebbségi oktatásügyben inkább tartózkodó, védekező politikát folytatott. A német nemzetiség templomi nyelvhasználata és mindennapos pasztorációja területén azonban jóval megengedőbb volt. Az 1915-ben kiadott Gloria in excelsis című munkájában leszögezte, hogy „azon a nyelven prédikáljunk, amelyen megértenek.” Prédikációit, beszédeit a németek által lakott települések felkeresésekor rendszeresen német nyelven tartotta, plébániáinak békéje, az egyházmegye stabilitása érdekében elsősorban a kompromisszumot, a megegyezést kereste többnemzetiségű hívei között. Az előadó kitért arra is, hogy bár a püspök a már életében kibontakozott magyarországi német mozgalommal – s annak egyik legfőbb vezetőjével, Bleyer Jakabbal –, még az ellenforradalom időszakából jó kapcsolatot ápolt, ám korai halála megakadályozta abban, hogy az ehhez való viszonyulása pontosan letisztázódjon. „Mégis az 1927 tavaszán elhunyt Prohászkát az 1930-as években számos alkalommal úgy idézték a korabeli hazai német nyelvű sajtóban, mint aki a kisebbségi nyelvi jogok iránt messzemenő megértést tanúsított. A Sonntagsblatt 1933 elején Prohászkát példának állítva azt sugallta, hogy olyan főpapi magatartásra lenne szükség az 1930-as évek elején is a német kisebbségi ügyek kezelésében, mint amilyet a már elhunyt püspök tanúsított” – emelte ki az előadó.

A konferencia záróakkordjaként Prohászka Ottokár Elmélkedések az Evangéliumról című művének új kiadását Szabó Ferenc SJ teológus, tanár, író-költő, mutatta be. Beszélt a két évtizede tartó, újjáéledt Prohászka-kutatásról, amely hozzájárult ahhoz, hogy a 20. század legnagyobb katolikus alakját teljesebb fényben jelentesse meg a kortársak szemében. Köszönetet mondott Takács Nándor püspöknek, akinek támogatásával elkezdődhetett a mintegy húszfős kutatócsoport munkája. Megköszönte Mózessy Gergely történész, püspöki levéltárosnak, hogy Prohászka tanulmányai mellett magára vállalta a konferenciák szervezését, a kiadványok sajtó alá rendezését. És nem utolsósorban a jelenlevő Spányi Antal megyéspüspökhöz fordult, aki székesfehérvári püspöki szolgálatának kezdete óta szívügyének tekintette és nagylelkűen támogatta püspökelődje szellemi örökségének feldolgozását. Rátérve a könyv méltatására elmondta: Prohászka hatalmas mennyiségű kéziratot hagyott maga után, leveleket, naplójegyzeteket. Esztergomi szemináriumi tanársága alatt, 1884-ben spirituálisként a szeminaristáknak úgynevezett punktákat, elmélkedési pontokat dolgozott ki. Az általa megújított szemináriumi, lelki nevelés fő eszközei voltak a személyes lelkivezetés mellett ezek az elmélkedések. A punktákból, a beszédvázlatokból, a liturgikus év ünnepeit követő elmélkedésekből született meg az Elmélkedések az evangéliumról című kötet, amelyet később több nyelvre lefordítottak. A hosszú idő után újra kapható páratlan mélységű lelkiségi könyv Prohászka püspök legismertebb műve, mintegy ötszáz rövid fejezetből, elmélkedésből áll Jézus életéről. A Szent Gellért Kiadó az impozáns kiadáshoz szómagyarázatot is kért, így a kötetben szereplő több ezer idegen nyelvű idézethez, kifejezéshez részletes magyarázószótárt készítettek, amely megkönnyíti az olvasást.

A konferencia után a megemlékezés szentmisével zárult az Egyetemi templomban, ahol a nagy szónok és lelkivezető az utolsó szentbeszédét mondta el 1927-ben. Spányi Antal megyéspüspök Cserháti Ferenc püspökkel, Marton Zsolt rektorral, Ugrits Tamás püspöki irodaigazgatóval és Papp Tamás helyettes-esperessel koncelebrált szentmise elején elmondta: Prohászka Ottokár, Magyarország apostola és tanítómestere ma is aktuális és időszerű lelkivezető. Életpéldájával és szellemi hagyatékával megmutatta nekünk, hogy nem a pillanatnyi, hanem az örök értékekre kell figyelnünk. Krisztuson keresztül szemlélve az életet, követendő módon vállalta keresztjét és szolgálatát, így építette Isten országát.

Homíliájában Papp Tamás először Jézusról, az irgalomban gazdag Istenről beszélt, akire mint „életmintára” tekintett Prohászka püspök. Így lett ő maga is minta számunkra, a lelkipásztor, a teológus, filozófus, sajtóapostol-újságíró, a közéleti ember, a misztikus próféta. A természet szeretetével és tiszteletével a Teremtő Isten vonásaihoz közelebb jutó főpap ma is irányadó lehetne a teremtésvédelem programjában. Az isteni irgalomról pedig így gondolkodott az Elmélkedések az Evangéliumról című művében: „Jézus szívének irgalmát mi magunk kivált irgalmassági cselekedeteinkben érezzük meg; megérezzük mint csodás, jótékony meleget; átjárja szívünket a tudat, hogy amit mással mi teszünk, azt az Isten velünk százszorosan teszi. Tudatára ébredünk annak is, hogy mily sokan gyakorolnak velünk irgalmat; mindazok, kik valamiképp szolgálnak nekünk, s hogy mi erre az Isten s ember szolgálataiból szőtt életre, erre a nagy irgalomra érdemesek nem vagyunk. Irgalom éltet, irgalom tart fönn; ó, mily jól esik hát irgalmasnak lennem.” Majd az Élő vizek forrásában így írt: „Az Isteni Szív irgalmasságát akkor értjük meg igazán, ha magunk is gyakoroljuk a szeretet műveit. Oly csodálatosan meleg lesz a szívünk körül, és csak akkor jutunk tudatára annak, hogy Isten ezerszer irgalmasabban bánik velünk, mint mi a szegényekkel.”

Papp Tamás beszédében feltette a kérdést: Mit üzen nekünk Prohászka, miközben átelmélkedjük vele az aktuális evangéliumi szakaszt, amelyben Szent Tamás kételkedése leírja számunkra az eredeti bűn hatását? Szekularizált társadalmunkban, távol az egyháztól élve, a világot Isten nélkül akarják értelmezni. De Jézus megjelent, aki Tamásnak elmondja, boldogok, akik nem akarják Istent manipulálni, hanem egyszerűen találkozni akarnak vele. A hit boldogsága jellemezte Prohászkát, aki számtalan cikkében az öröktől fogva diadalmas világnézetet képviselte. A zárt ajtókon át megjelenő Krisztus számára azt üzente: Semmi és senki sem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől. „Az irgalom e biztosítása szítja föl szeretetemet; Jézus sebei nekem tűzlángok. Gondol rám az Úr, s gondolata áldás! Mint a világítótornyok a hajósnak, olyanok nekem e szent sebek. Ide menekülök viharok elől, lelkem harcaiban. Itt tanulok szeretni; itt tanulok áldozatot hozni s áldozni!” – írja a Feltámadott nyomaiban című elmélkedésében. A feltámadott Krisztus a tanítványokra kiárasztja a békét, a harcban fegyverszünetet hoz. Jézus békéje felszabadító hatalom, békesség a földön. „Mit szólna Prohászka, ha látná a kendőzetlen erőszakot ma, amikor Nyugaton és Keleten fegyverrel és öldökléssel válaszolnak a kereszténységre, amikor a Krisztus-hívők menekülttáborokban élnek, miközben a világ hallgat és közömbös” – hangzott el kérdés a beszédben.

Az ünnepi szentmise után a szeminárium udvarán álló Prohászka-szobornál rótták le tiszteletüket a megemlékezők, és Spányi Antal megyéspüspök vezetésével imádkoztak a püspök mielőbbi boldoggá avatásáért, közbenjárásáért a magyar egyházért, a papi hivatásokért. Az imádság végén koszorúkat helyeztek el a Székesfehérvári Egyházmegye, a Szociális Missziós Nővérek és a Központi Papnevelő Intézet nevében.

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye

Fotó: Lakata Pál

Magyar Kurír