„Átadta az életét Istennek” – Brenner József bátyjáról és a keresztény helytállásról

Szinte természetesen említi meg: a vértanúság abban az időben minden pap számára reális lehetőség volt. Hivatásul azonban csak János, az ő bátyja és paptársa kapta.

– Brenner János öccseként kivételes helyzetben van: a család egyetlen ma is élő tagja, aki még be tud számolni az egykor történtekről: tanú és tanúságtevő. Együtt nevelkedett Jánossal, mindketten papok lettek, és tanúja a gyilkosság utáni szörnyű időknek is, akárcsak annak a folyamatnak, amelynek a végpontja a május 1-jei boldoggá avatás. Hogyan éli meg ezt a megkerülhetetlen és nagy felelősséggel járó szerepet?

– Nem most kezdődött: legalább tíz éve már, hogy bel- és külföldről egyaránt számtalan helyre hívtak-hívnak Jánosról beszélni. És én mindig minden meghívást elfogadtam. Csak mostanában kezdem visszautasítani őket, olyan sokan keresnek meg ugyanis, hogy már nem bírok mindenhova elmenni.

– Egy tanútól mindig fontos információk átadását várják, de ezek sokat változtak az elmúlt évtizedek során. Mi az, amit ma egészen másképpen lát, mint akkor, közvetlenül a gyilkosság után?

– 1989-ig jóformán semmi érdemlegeset nem tudhattunk az ügy hátteréről. Érthetően, hiszen a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás ugyanazok kezében volt, akik meggyilkoltatták a bátyámat. Még 2000-ben is tudtam meg újdonságokat, amikor az MTV által készített film stábjával Szentgotthárdon jártam. Az ottani lakosok közül ugyanis többen is akadtak, akik megosztották velem az emlékeiket.

A közös gyermekkor után László bátyánkkal együtt mindannyiunknak a szemináriumba vezetett az utunk; bizonyos években mindhárman egyszerre voltunk kispapok. A gyilkosság után Lászlót is, engem is többször berendeltek a rendőrségre, és azt adták feladatul, hogy írjunk le mindent Jánosról és a családunkról. Még azt sem tudtuk, hogy tanúként vagy gyanúsítottként kezelnek bennünket. A testvérünk állítólagos nőügyeiről kérdeztek, ami világossá tette számunkra, hogy valakit mindenáron bele akarnak keverni az ügybe. De akárhogyan próbálkoztak, semmire sem mentek.

1989-ig még csak el sem juthattam a gyilkosság helyszínére, mivel a szigorúan ellenőrzött határsávban volt. Akkor viszont megmutatták a pajtát, amely előtt János holttestét megtalálták. Méghozzá az az asszony mutatta meg, aki a lányával együtt 1957-ben megtalálta.

A 80-as években felkeresett az egykori rendőrkapitány, és elmondta: nem egy tettes volt. Három személyt meg is nevezett az elkövetők közül. Azóta több újabb nevet is megtudtam, senkit sem ítéltek el közülük. Megnevezni azonban nem lehet őket, mert az rágalomnak számítana.

A rendszerváltáskor megkerestem a település polgármesterét, hogy állítsunk emlékkeresztet a helyszínen. Erre ő azzal válaszolt, hogy miért ne inkább kápolnát. Ennek nyomán született meg az emlékkápolna építését célul tűző alapítvány, amelynek aztán, az isteni gondviselés révén, egy szerzetes nővér hagyatékából pénze is lett a tervet megvalósítására. A kápolnán ma két emléktábla látható. Az egyik Jánosról emlékezik meg, akit egy beteg ellátására tartó útján ért a harminckét késszúrás. A másik táblát a nővér kívánságára készíttettük, s jó keresztény családokért és papi hivatásokért fohászkodunk általa.

– A rendszerváltás után volt perújrafelvétel?

– Az ügy elévült, de mi azért kutattunk. Annak idején két vádlott is volt: az első az a fiú, aki a bátyámat a beteg nagybátyjához hívta. Őt először halálra ítélték, végül azonban felmentették. De ettől függetlenül is sokat ült azután. Láttam a bűnlajstromát: megtöltött egy egész A4-es lapot. A peranyagot 1958-ban előre megírták, valódi nyomozás nem volt, nem is törekedtek a tettesek felkutatására.

Az 1990-es évek elején Kahler Frigyes jogtudóst arra kértem, hogy a rendelkezésre álló iratok és bűnjelek alapján rekonstruálja, mi történhetett. Nyomozása eredményeként egy könyv is született.

– Az, hogy a család mindhárom fia pap lett, komoly családi indíttatásról tanúskodik. Ön legfőként kinek vagy minek tulajdonítja ezt?

– Édesapánknak biztosan nagy szerepe volt ebben. Ő ugyanis a legnehezebb időkben is vállalta a hitét. Noha energetikus mérnökként elvileg „megbízható embernek” kellett lennie, aki egyik megyei tanácstól a másikig utazott, mindig nála volt a Magyar–latin misszále, és soha nem is dugdosta.

Édesanyánk is nagyon vallásos volt, és a hite felebaráti jótettekben is megmutatkozott. Gyakran segített olyan családokat, amelyek kenyér nélkül maradtak, mert a családfőt politikai okból elbocsátották.

Amúgy jó kedélyű, egészséges, normális emberek voltak a szüleink. Hálát adok értük mindmáig, a jó kedélyüket magam is örököltem.

– Milyen kihatással volt a bátyja és az ön papi életére a gyilkosság?

– János megmentett bennünket: sem Lászlót, sem engem nem bántottak. Igaz viszont, hogy mindkettőnket „elástak”: őt először a százharminc lelkes Gyalókán, Sopron mellett, engem harminc éven át szombathelyi káplánként.

– Hogyan hatott Önökre érzelmileg, hogy a fivérük egy szörnyű bűntény áldozata lett?

– Akkoriban ez sokkal természetesebbnek számított: tudtuk, hogy jöhetnek, hogy bánthatnak, hogy ilyen a papok sorsa. De apám összetört, és abban, hogy három évvel később meghalt, szerepe lehetett a gyilkosságnak is. A halála után édesanyámmal minden vasárnap elmentünk László bátyámhoz: a családi összetartásból merítettünk erőt.

– Mit jelent az Ön számára az, hogy a bátyját vértanúságából adódóan nemsokára boldogként fogják tisztelni? Mit gondol a keresztény vértanúságról általában?

– Ha Isten megenged valamit, azzal mindig célja van. Ez a helyzet a vértanúsággal is. Senki nem akarhat az lenni! A vértanúság hivatás, amelyet Isten iránti szeretetéből vállal valaki. János írásaiból kiderül, hogy a vértanúsága abból következett, ahogyan a papi hivatását felfogta. Átadta az életét Istennek, rá bízta magát.

– A három fivér papi hivatása miben hasonlított és miben különbözött?

– Különbözött az indíttatásunk. László már gyerekként az a típus volt, akiről Arany János a Családi körben azt írja: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” Közte és János között öt, János és köztem három év volt. János és én kevésbé voltunk jámbor gyerekek. De azért ha László otthon játékból misézett, mi voltunk a ministránsai. Nagyon szerettem csengetni, de nem mindig akkor és annyit, amikor-amennyit kellett volna. László ezt elég rossz szemmel nézte.

Eszemben van még néhány kedves gyermekkori jelenet. Az egyik kis csibészségem például az volt, amikor a növendék cseresznyefánk alá álltam, Jánossal leverettem róla az egyetlen szem cseresznyét, ami termett, bekaptam, és nyomban meg is ettem. Pedig abban állapodtunk meg, hogy felezünk. Azt hittem, agyonüt, úgy megkergetett dühében. Megesett az is, hogy a ránk bízott birkával megetettük a vasúti menetrendet.

– Papként hogyan vitte tovább János örökségét?

– Nem igazán tudtam utánozni, engem ugyanis nem engedtek a fiatalok közelébe, míg neki – ez szinte biztos – éppen emiatt kellett meghalnia. Olvastam olyan egykori rendőri jelentéseket, amelyekben feketén-fehéren az áll: párt- és megyei vezetők határozott kívánsága, hogy az ifjúság egyházi befolyásolását vissza kell szorítani. És így is történt: 1957-ben öt papot gyilkoltak meg Magyarországon ugyanezen okból.

2005-ben elhunyt László bátyánk Répcevisen nagy hatású lelkipásztor volt, bámulatos közösség, szép családok vették körül. Készített is róluk a tévé egy riportfilmet, amelynek Nagycsaládosok faluja volt a címe.

– Hogyan készül a boldoggá avatásra?

– Megrendülten és egy kis félsszel. Mert beszélnem kell ott, és attól tartok, nagyon meg leszek hatva, talán meg sem tudok majd szólalni.

Tízéves folyamaton vagyunk túl, magam is a boldoggá avatás főtanúja voltam a többi harmincnyolc tanú mellett. Ma, amikor erre a hosszú időszakra visszatekintek, ma is elevenen hat rám az a megrendítő esemény, amikor a rendőrség visszaküldte János véres ruháit. Édesanyámra való tekintettel azonban ki sem nyitottam a dobozt, hanem feltettem a padlásra. Ott is maradt kilenc éven át. Később egyszer levettük ugyan, de még akkor sem bontottuk fel, inkább visszatettem. Ma az összes ruha és az összetört szemüveg megtekinthető a szombathelyi püspöki palota látogatóközpontjában. Évtizedeken át látatlanul őriztem, és végül átadtam őket. Ez is a tanúságom része.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. április 29-i, Brenner Jánosnak szentelt számában jelent meg.