„Az a szerencsétlen, az az éhező, az a magányos, az a migráns én voltam!”

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai szentmisében az úgynevezett „irgalmas szamaritánusról” szóló példabeszédet halljuk, amely Lukács evangéliumában található (Lk 10,25–37). Ez az egyszerű és ösztönző elbeszélés olyan életstílusra mutat rá, amelynek a középpontjában nem mi magunk vagyunk, hanem mások, a nehézségeikkel, akikkel életutunkon találkozunk, és akik kérdőre vonnak minket. Mások kérdőre vonnak minket. Ha mások nem vonnak minket kérdőre, akkor ott valami nem működik, abban a szívben valami nem keresztény.

Jézus ezt a példabeszédet akkor használja, amikor egy írástudóval beszélget arról a kettős parancsolatról, amely lehetővé teszi, hogy belépjünk az örök életbe: szeresd Istent egész szíveddel, és felebarátodat, mint önmagadat (Lk 10,25–28). „Igen – válaszol az az írástudó –, de, mondd, ki az én felebarátom?” (vö. Lk 10,29). Mi is feltehetjük magunknak ezt a kérdést: ki az én felebarátom? Kit kell szeretnem, mint saját magamat? A rokonaimat? A barátaimat? A honfitársaimat? A hittestvéreimet…? Ki az én felebarátom?

Jézus ezzel a példabeszéddel válaszol. Egy embert a Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton megtámadtak a rablók, megverték és magára hagyták. Ugyanazon az úton arra megy először egy pap, aztán egy levita, akik, bár látják a sérültet, nem állnak meg, hanem mennek tovább (Lk 10,31–32). Aztán odaér egy szamaritánus is, vagyis egy szamariai lakos, az ilyeneket megvetették a zsidók, mert nem követték az igaz vallást; viszont ő, éppen ő, amikor észreveszi azt a szegény szerencsétlent, „megesett rajta a szíve. Odament hozzá, […] bekötözte sebeit, […] elvitte egy vendégfogadóba, és gondoskodott róla” (Lk 10,33–34); másnap a fogadós gondjaira bízta, fizetett érte, és megígérte, hogy a többi költséget is kifizeti majd (vö. Lk 10,35).

Ekkor Jézus az írástudóhoz fordul, és megkérdezi tőle: „Mit gondolsz, e három közül – a pap, a levita és a szamaritánus közül – ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” És ő természetesen azt válaszolja – mert értelmes volt –: „Akinek megesett rajta a szíve” (Lk 10,36–37). Ily módon Jézus teljesen megváltoztatja az írástudó eredeti nézőpontját – és a mienket is! –: nem szabad csoportokba sorolnom másokat, hogy eldöntsem, ki a felebarátom, és ki nem az. Tőlem függ, hogy felebarátja vagyok-e vagy nem – tehát a döntés az enyém! –, tehát tőlem függ, hogy felebarátja vagyok-e vagy nem annak az embernek, akivel találkozom, és aki segítségre szorul, még ha idegen vagy akár ellenséges is.

Jézus ezzel fejezi be: „Menj, és te is így tégy!” (Lk 10,37). Szép lecke! Ugyanezt mondja valamennyiünknek: „Menj, és te is így tégy!” Légy felebarátja fivérednek és nővérednek, akit szorult helyzetben látsz! „Menj, és te is így tégy!” Jót tenni, jócselekedeteket végezni, nemcsak szavakat mondani, amelyek elszállnak. Eszembe jut az az ének: „Parole, parole, parole…” [Szavak, szavak, szavak…] Nem! Tenni, tenni! Jócselekedeteinken keresztül, melyeket szeretetből és örömmel felebarátainkért teszünk, hitünk kihajt és termést hoz. Tegyük fel magunknak a kérdést – mindenki szíve mélyén válaszoljon –, tegyük fel magunknak a kérdést: a mi hitünk termékeny? A mi hitünk terem jótetteket? Vagy inkább terméketlen, tehát inkább halott, mint élő? Felebarátjává válok másoknak vagy egyszerűen elmegyek mellettük? Azok közé tartozom, akik saját kedvük szerint válogatnak az emberek között? Érdemes feltennünk magunknak ezeket a kérdéseket, és gyakran feltenni, mert végül az irgalmasság cselekedetei szerint ítéltetünk meg. Az Úr hozzánk is így szólhat: Te, emlékszel arra, amikor azon alkalommal Jeruzsálemből Jerikóba mentél? Az a félholt férfi én voltam. Emlékszel? Az az éhes gyermek én voltam. Emlékszel? Az a migráns, akit oly sokan el akarnak kergetni, én voltam. (Ferenc pápa itt arra a nigériai keresztény férfira utal, akit a Boko Haram terrorja elől menekült Olaszországba. Július 5-én az olaszországi Fermo városában az utcán helyi fociultrák meggyilkolták – a Szerk.) Azok a magányos nagyszülők, akiket bedugtak az idősek otthonába, én voltam. Az a magányos beteg a kórházban, akit senki sem látogat, én voltam.

Segítsen minket Szűz Mária, hogy a szeretet útján járjunk, a mások iránti nagylelkű szeretet, az irgalmas szamaritánus útján. Segítsen minket, hogy meg tudjuk élni a főparancsot, amelyet Krisztus ránk hagyott. Ez az az út, amely az örök életre vezet.

A Szentatya szavai az Angelus után:

Kedves testvéreim! Ma van a tenger vasárnapja, támogatandó a lelkipásztori törődést a tengeren dolgozókkal. Bátorítom a tengerészeket és a halászokat a maguk gyakran kemény és kockázatos munkájukban, valamint a lelkészeket és az önkénteseket értékes szolgálatukban. Mária, a Tenger csillaga virrasszon felettetek!

Köszöntelek mindannyiatokat, Rómából, Olaszország és a világ számos részéből érkezett hívek!

Külön is köszöntöm a Puerto Ricó-i zarándokokat; a lengyeleket, akik stafétazarándoklatban jöttek Krakkóból Rómába – ügyesek vagytok! Köszöntöm a Mária Rádió Családjának nagy zarándoklatán résztvevőket is, akik a częstochowai kegyhelyre mennek, ez a zarándoklat immár a huszonötödik alkalmához érkezett. De hallottam onnan néhány honfitársam hangját is, akik nincsenek csendben. Az argentinokat, akik itt vannak és zajonganak, külön is köszöntöm!

Üdvözlöm az Adria-Rovigói Egyházmegye családjait, a Szentséges Vér Szeretetének Leányai nővéreket, a kármelita világi rendet, a limbiatei hívőket és a II. János Pál Misszionárius Közösséget.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek, meleg ez a vasárnap! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír