„Az Úr házában lesz otthonom örök időkön át” – Eltemették Pap Károly Leonárd ferences szerzetest

Megszentelt élet – 2021. április 22., csütörtök | 12:43

A 92 éves korában, április 18-án elhunyt Pap Károly Leonárd ferences szerzetest Székelyudvarhelyen, a ferences templomban ravatalozták fel április 20-án, és virrasztva imádkoztak koporsója mellett. Április 21-én a temetési szentmise után a székelyudvarhelyi temetőben helyezték örök nyugalomra. A szentmise főcelebránsa Kovács Gergely gyulafehérvári érsek volt.

A szertartáson – a ferences rendtársak, az egyházmegyés papok, a kerület főesperese, az erdélyi ferencesek elöljárói mellett – jelen volt Jakubinyi György nyugalmazott érsek és Tamás József nyugalmazott segédpüspök is. A szentmisét a hívek közül sokan online közvetítésen keresztül követték.

Leonárd atya hosszú élete alatt mindvégig megmaradt kedves, jóságos embernek – emlékezett a temetési szertartás elején Kovács Gergely érsek. „1986–87-ben Esztelneken volt házfőnök. Előttem van jóságos, mosolygós arca, ahogyan minket, kispapokat egy kis lelkigyakorlatra fogadott. Olyan emlék ez, amit szeretettel hordozok magamban – mondta a főpásztor. – Kérjük, imádkozzon és járjon közben értünk, hogy tudjuk követni őt az úton, amit előttünk járt végig.”

A Szent Istvánról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárója, Urbán Erik OFM a 22. zsoltárból vett idézettel – mely Pap Károly Leonárd papi jelmondata volt – kezdte temetési beszédét: „Az Úr házában lesz otthonom örök időkön át.”

„Van élet a halál után. Érdekes kijelentés, de még érdekesebbé válik, ha három írásjelet alkalmazok a mondat után. Egy pontot: Van élet a halál után. Szép kijelentés – én ebben hiszek.

Más lesz a mondat értelme, ha felkiáltójelet teszünk a mondat végére: Van élet a halál után! Ezt tették az apostolok is, amikor találkoztak a Feltámadottal. Megfontolandó számunkra a mondat, amelyet Jézus Tamás apostolnak mond: »Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek« (Jn 20,29).

Tehetünk a mondat végére egy kérdőjelet: Van élet a halál után? A világon minden a rend és a célszerűség szerint működik. Az ember élni akar. De meddig? Sokáig. Ez a kijelentés, ami olvasatunkban az örököt jelenti.

Van élet a halál után! Ezt ünnepeltük húsvét éjszakáján, ezt ünnepeljük szeretteink, hozzátartozóink ravatala mellett, felkiáltójelet téve a mondat végére.

A jövendő halhatatlanság bizonyossága és a megígért föltámadásba vetett remény új fényt vet a szenvedés és a halál misztériumára, és rendkívüli erőt önt a hívőbe, hogy rá tudjon hagyatkozni Isten tervére” – idézte a szónok Szent II. János Pál pápa az Élet evangéliuma kezdetű körlevelét.

„Egyikünk sem él és egyikünk sem hal meg önmagának; ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úré vagyunk” (Róm 14,7–8). Meghalni az Úrért azt jelenti: a saját halálunkat mint az Atya iránti engedelmesség legnagyobb tettét élni meg, elfogadva a halállal való találkozás általa választott és akart óráját – hangsúlyozta Urbán Erik OFM. – Élni az Úrért annak elismerését jelenti, hogy a szenvedés mindig a jó forrásává válhat, ha szeretetből és szeretettel viselik – Isten ingyenes ajándékaként és szabad személyes választással –, a megfeszített Krisztus szenvedésében részesedve. Aki szenvedését az Úrban éli át, jobban hasonlóvá válik hozzá, s részese lesz megváltó művének az Egyház és az emberiség javára.

Pap Károly Leonárd 1929. március 2-án született Kisgörgényben. Hivatására nagybátyja, Pap Asztrik és mallersdorfi ferences nővér nagynénje életpéldája volt hatással. 1946. szeptember 1-jén Mikházán öltötte magára Szent Ferenc ruháját a Kisebb Testvérek Rendjének Erdélyi Rendtartományában több társával együtt. Kiváló újoncmesterük, Gurzó Anaklét atya segítségével szívták magukba a ferences lelkiséget, amelyet sugároztak magukból – idézte fel az elhunyt életútját az Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárója. – A papi hivatást is elfogadta Istentől, elvállalta az isteni hívást. Nem akármilyen időben. Titkos teológiát végzett a dési kolostorban, amely akkor kényszerlakhely volt az erdélyi barátok számára.

1956. december 8-án szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Désen, aki így szólt a szentelendőkhöz: „Eljöttem, hogy a szemetekbe nézzek!”. Leonárd atya elmondása szerint e nyitás akkora hatást gyakorolt a templomban lévőkre, hogy hangosan zokogtak. „Később megértettem – mesélte Leonárd atya –, ez nekünk is szólt, hiszen maga az Úr néz a püspökben minden papságra vállalkozó fiatal szemébe.”

Márton Áron püspök magánbeszélgetésben mondta a felszentelés előtt állóknak: „Hallom, hogy az államiak nem akarják a ti felszenteléseteket – az az ő bajuk; én felszentellek benneteket – ez pedig az én bajom.”

Leonárd atya minden állomáshelyén egy-egy új erénye mutatkozott meg: házfőnökként mindig hűséges, vidám és jóságos lelkipásztorként szolgálta a rábízottakat; Désen, Désaknán lelkipásztorként szolgált, amennyire megengedett volt a kényszerlakhelyen, de amit tett, a fiatal lelkesedésével tette; Marosszentgyörgyön és Marosvásárhelyen plébánosként szolgált, főleg a peremre szorultakat karolta fel; Esztelneken, a másik kényszerlakhelyen egy nagyobb számú közösségnek lett gondos atyja; Kolozsváron a kolostortemplom javítására, fiatalok pasztorációjára, Székelyudvarhelyen az újra letelepedéssel járó feladatok mellett a gyóntatásra, lelkivezetésre helyezte a hangsúlyt. Erejéhez mérten a legutolsó időszakig fáradozott a lelkek üdvösségén, és az örök életbe vetett hittel készült az Úr Jézussal való találkozásra, akit életében kitartóan szolgált papi jelmondatának szellemiségében: „Az Úr házában lesz otthonom örök időkön át” – mindig remélve annak beteljesülését.

Az erdélyi ferences irodalom tanulmányozásának szentelve életét a ferences lelkiséghez, a Ferences Világi Rendhez, valamint a rendtartomány történetéhez kötődő köteteket és cikkeket jelentetett meg; példaértékűen összegyűjtötte az erdélyi ferences testvérek életét és munkáját bemutató hagyatékokat, írásokat.

Egész életútjáról vallotta, hogy bárhova is helyezték, mindig valami jó várta, amelyet maga az Úr készített számára – neki csak észre kellett venni.

Leonárd atyában az Erdélyi Ferences Rendtartomány nemcsak a legidősebb tagját, nesztorát veszítette el, hanem ő volt az utolsó olyan „erdélyi barát”, aki még az 1951-es tartományi feloszlatás előtt jelentkezett a szerzetbe. Hivatásukhoz hűséges rendtársaival átörökítették Erdélyben a ferences lelkiséget, hogy 1989 után újraindulhasson és új tagokat vegyen fel az erdélyi rendtartomány.

A helytállás nemzedéke volt a Leonárd atyáéké; hosszas életük, szerteágazó munkásságuk értelmet adott olyan fogalmaknak, mint kitartás, helytállás, hűség, állhatatosság, szerénység, alázat és szeretet, közösség és közösségvállalás, ima, magatartás, habitus.

„Az áldozat befejeződött, nekünk pedig küldetésünk van, mennünk kell tovább és előre.

Köszönjük nektek, rendi elődök, a példát, a helytállást, a kitartást! Segítsetek bennünket, hogy mi is megtaláljuk a helyes utat!”

 – fogalmazott temetési beszédében Urbán Erik OFM.

A szentmise végén a ferences elöljáró megköszönte mindenkinek a buzgóságot és szeretetet, amellyel a virrasztáson és e szertartáson részt vettek; a helyi főesperesnek és polgármesternek a szervezésben nyújtott segítséget.

Pap Károly Leonárd atyát a Szent Miklós-hegyi temetőben, a ferencesek parcellájában helyezték örök nyugalomra.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Gulyás László; Romkat.ro; Suciu Dorottya

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria