„Az Úristen lelke van rajtam” – Piarista öregdiákok köszöntötték a 85 éves Jelenits Istvánt

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Advent harmadik vasárnapján örvendezésre szólít fel az Egyház, a piarista rend pedig összehívja az öregdiákjait, hogy együtt imádkozzanak az elhunyt diáktársakért és az élőkért, a családjaikért – mondta Jelenits István, aki előző nap, december 16-án ünnepelte 85. születésnapját. – 24 évvel ezelőtt egy hasonló alkalommal azért akartunk összegyűlni, hogy Antall József miniszterelnök gyógyulásáért imádkozzunk, de a mise előtt megérkezett a hír, hogy elhunyt. Így az a mise már a gyászmiséje lett. Ma azt kérjük, hogy a régi gyermekkori karácsonyok örömével emelje őt az Isten örömébe. A bevezető szavak után felolvassák az elmúlt időszakban elhunyt egykori piaristák nevét.

Az olvasmány Izajás könyve: „Az Úristen lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr; elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek (…) hogy megvigasztaljak minden gyászolót; hogy Sion gyászolóinak fejdíszt adjak a hamu helyett, öröm olaját a gyász helyett, dicséret palástját a csüggedés lelke helyett. (…) Örvendezve örvendek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám (…). A szentlecke a Tesszalonikieknek írt első levél részlete, amelyben Pál szüntelen derűre szólít fel, és az Úr hűségével érvel. Az evangélium pedig Jánostól az a rész, amelyben Keresztelő János „a pusztában kiáltó hangjaként” tanúságot tesz Jézus mellett.

Jelenits atya a prédikációjában különös evangéliumi szakasznak nevezte a hallottat, mivel nem folyamatos elbeszélés része, hanem a teremtés és Jézus megtestesülésének leírása közé ékelődik. Az evangéliumok írásának idején Jézus születésének emléke nem élhetett elevenen, ez okozza, hogy voltak, akik inkább nyilvános működésének kezdetére helyezték a hangsúlyt. A karácsony előtt evangéliumi szakaszokon átdereng valami, derengésükben sejtetnek inkább, mint hogy reflektorfénybe állítanák, amit közölni akarnak. Hogy pontosan azok a szavak hangzottak-e el, amelyeket leírnak, nem állapítható meg. A hit Isten személyes közelébe vezet, a mi eszközeinkkel tökéletesen nem megragadható módon. „Derengő gazdagság” jellemzi; hit, és nem tudás, és amikor átadjuk, ezt az egészen meg nem ragadható voltát is át kell adnunk. Mint olyat, amit mi magunk is el-elvesztünk, aztán mindig újra megtalálunk. Isten jelen van köztünk, de megfoghatatlanságával együtt van jelen. Ahogyan Keresztelő János tanúságot tett Jézusról, nekünk is tanúságot kell tennünk egymásnak – a mély hit ámuló bizonyosságával. Jó lenne, ha az ajándékok nem válnának ennél fontosabbá, ha a karácsony örömhíre nem csupán a keret lenne az ajándékozáshoz. Jelenits atya ezen a ponton felidézte egy emlékét. Sok-sok évvel ezelőtt felkereste egy egykori diákja, hogy elmondja: amikor Németországban kisebb vétség miatt két hónapra leültették, hogyan talált rá ismét a Bibliára (az volt a német börtönben az egyetlen magyar nyelvű könyv), hogyan ébredtek fel benne az egykori hittanórák emlékei, és váltak öröm forrásává számára. Olyannyira, hogy végül kifejezetten hasznosnak érezte azt a börtönben töltött két hónapot. 

Igyekszünk őrizni és átadni a hitünket, de hogy mikor fénylik majd fel, hogy mikor válik élő kinccsé, azt nem tudjuk. Az élet megpróbáltatásai között, amikor megoldásokat keresünk, ott lesz velünk, amit törékeny cserépedényben őrizgettünk; Isten gondviselése jóvoltából, amely alakítja az életünket. Találkozásainkban is, amelyekben Isten ajándékait fedezhetjük fel.

Amikor együtt ünnepelünk, ügyeljünk arra, hogy ne csak külsőség és bőség legyen a karácsonyunk, hanem Isten titkaira is rányissa a szemünket, és egymáshoz is közelebb kerüljünk általa.

A mise után megkoszorúzták Antall József és az I. világháborúban elhunyt diáktársak emléktábláit, majd az üvegteremben gyűlt össze a vendégsereg, hogy az ünnepelt egészségére koccintson. Strommer Pál, a diákszövetség főtitkára szellemes beszédet mondott. Pilinszkyt idézte Jelenits atya jellemzésére: „Bölcsnek nevezném azt az embert, aki egyszerre tartja számon, és egyenlő erővel éli meg mindazt, amit tud, és mindazt, amit nem tud a világról.” Megköszönte, hogy Jelenits atya tanárként soha semmit nem fedett el az ellentmondásokból. Sztarecnek nevezné az ünnepeltet, mondta, ha annak nem az öreg lenne a jelentése: „de te már negyven éve is ilyen voltál”, tette hozzá, és ezzel nagy derültséget váltott ki. Aztán átadta az öregdiákok „jelképes” ajándékát: az első kiadású, Fiatalok, még itt vagyok! című Juhász Gyula-kötetet, amelyben egy Kalazanci Szent Józsefnek ajánlott vers is van.

Aztán kitört az ünneplés, a gratulálók hosszú sorban álltak Jelenits atyához. Pár szót beszéltem a fiatalos Farkas Zsolttal, aki egykor az ünnepelt osztálytársa volt, és – mint szerényen megjegyezte – még csak nyolcvannégy és fél éves. A derű, amelyet a tekintetében láttam, elgondolkodtat az életkorokra vonatkozó sztereotípiáinkról. Az öröm vasárnapján mintha minden ránc halványabb lenne kissé, minden arcon.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír