„Fát vágni, csillagokat nézni” – Húsvéti interjú Lackfi Jánossal

– Ünnepi örökmozgó című versében a Mikulás jellegű csokoládékészítmény fóliájában egy csokinyúl lapul. A nyerészkedő kereskedelmi körforgás mélyén azonban a költő meglátja az örök ünnepet: „Így aztán minden későbbi ünnep / tartalmaz valamit az azt megelőző / ünnepi percek édességéből, / és minden ünnep a rákövetkezőt / elővételezi idejekorán, / a felszínen képződő fehér réteg pedig / a termék élvezeti értékét / egyáltalán nem befolyásolja.” Hogyan lehet a csokinyusziból előcsalogatni a valódi húsvétot nem a versben, hanem a mindennapokban? 

– Felnőtt megtérő vagyok, így aztán a gyerekkori kötelező templomjárások kimaradtak az életemből, saját döntésből vállaltam, hogy katolikusként élek. Sok-sok nagyböjti időszak élesen megmaradt bennem. Feleségemmel kezdetben kenyéren és vízen csináltuk végig a negyven napot, és zenét sem hallgattunk olyankor. Mostanában épp a zene, Buxtehude Membra Jesu nostrija vagy a Bach-kantáták segítenek az áhítatban. Rengeteg telített keresztútélményt őrzök magamban. Amikor a brüsszeli Magyar Házban éltem ösztöndíjasként, egészen természetes része volt a heti rendnek, hogy az épület kápolnájába megyünk péntekenként. Mintha Istennél lakna az ember. Persze a bennfentességnek is megvannak a kísértései: a sekrestyéssel könnyen megesik, hogy egy idő után már nem látja az átváltoztatást, csak a kormoló gyertyát, a leszakadt albagombot, az oltár lekókadt virágát. Mindenesetre sok mély élményt hozott ez az időszak. A Rezső téri templomban vagy éppen Zsámbékon, ahol tizenhét éve élünk, szintén nagyon intenzív hangulatú élmény sokadszorra is végigjárni a stációkat.

A legemlékezetesebbek egyike volt, amikor már kamaszodó, vallással vívódó gyerekeinkkel feleségem javaslatára felmentünk a közeli Nyakas-hegyre, és az egyes állomások rövid, biblikus bevezetője után mindenki a saját szavaival beszélt arról, mit jelent neki ez a jelenet. Elképesztő világokat nyitottak a „valláskárosodott” fiatalok, akiket az egyházi iskola, a plébániai közeg és az ificsoportok akolmelege gyanakvóvá tett minden „szenteskedéssel” szemben. Húsvét csodája különben ez is, reménykedve, imával várni, megtalálják-e és hogyan felnőtt hitüket azok, akiket a legjobban szeretünk. Az egyik atya mondta, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyerekei. Azt meg gyóntatónktól hallottuk, hogy az ember hatékony akar lenni, Isten viszont türelmes. Ez életünk egyik húsvéti várakozása: lessük a lelki tavaszt.

– Húsvétkor Jézus értünk való halálát és feltámadását ünnepeljük. A művészetekben a kereszténységen kívül is fontos téma a feltámadás, elég, ha a hamvaiból újjászülető főnixmadárra gondolunk. Hogyan lehet megragadni művészileg és hívő emberként a főnixmadár életre kelése és Jézus Krisztus feltámadása közötti különbséget?

– Alighanem lehetetlen jó irodalmat írni, amelyben ne volna benne legalább a feltámadás izzó hiánya, az arra való emberi sóvárgás. Szent Ferenc az úton járva összeszedett minden hulladék papírt, amit elé sodort a szél, és már egész kupac állt ezekből a cellája sarkában. Meg is kérdezték a rendtársai, minek tartogatja ezt a sok vackot, mire azt felelte: minden egyes mégoly profán szövegben is legalább egyszer szerepel Isten neve, vagy a betűk, amelyekből az összeáll. Vagyis, ha valóban erős egy mű, akkor nyomokban mindenképpen tartalmaz Istent is. 

Más kérdés, hogyan lehet hitelesen tematizálni akár a feltámadást, akár más hittartalmat akkor, ha nem hitbuzgalmi vagy tanító művészetet művel valaki. Caravaggio csodásan világító bőrű, hajléktalan kinézetű szentfigurái annak idején sokaknál kiverték a biztosítékot, és Grünewald szederjes, szétszaggatott testű corpusával sem mindenki néz szívesen farkasszemet. Nekem életem egyik legnagyobb élménye volt, mikor Colmarban egy éjszakai tárlatvezetésen megtekinthettük ezt a végtelenségig elkínzott Megváltó-ábrázolást, miközben a múzeumként szolgáló kolostorépület kerengőjét odakinn belepte a hó. Tisztaság és tisztátalanság hátborzongató vegyüléke. Ugyanez a brutális erejű festő elképesztő szuggesztivitással tudta ábrázolni a feltámadást is, szivárványló napkoronggal, a fényességben szinte felolvadó, áttetsző arcú Krisztussal. Bizonyos, hogy nagyon fontos az ábrázolás mikéntje, ne pingáljuk át megszépített, giccses, langyos idillé a véres és tüzes valóságot.

– Az is a valóság része sajnos, hogy az életöröm, ami pedig a húsvétnak is a sajátja, nem feltétlenül jellemző a keresztényekre. Pedig például Ferenc pápa kifejezetten az evangéliumi öröm megélésére buzdítja a híveket. Ön mennyire keresi tudatosan az örömet az életében? Vagy életvidámsága a személyiségéből fakad?

– Erősen hiszek a humorban: a röhögés gyógyít, akár a köhögés, segít felszínre hozni a letapadt váladékokat. Amúgy azt hiszem, szerencsés alkat is vagyok, jó kedélyű valaki. Szeretek bőszen nekiugrani a munkának, életvidáman felfogni a nehézségeket. Két és fél éves Julcsi lányom múltkor engem utánzott, és amikor az édesanyja rákérdezett, mit is művel egész nap, mint apa, ezt felelte: fát vágok, csillagokat nézek, és táblákat keresek a laptopban. (A közúti táblák mostanában a mániái.) Nem rossz munkaköri leírás. Tényleg szeretem idehaza és másutt is megfogni a munka boldogabbik végét, és öröm, ha szemlélődésre is jut időm. Mondjuk, ha felhőket bámulhatok a függőágyban, a teraszunkon. Vagy autóvezetés közben.

Persze derű ide vagy oda, ha barkácsolok, és valami nem működik, vagy ha késésben vagyok, időnként felrobbanok. Vezetés közben is lehetnék jóval türelmesebb. Amúgy meg nem győzök hálát adni, rengeteg áldás záporozott rám egész életemben. Negyvenhat éves koromra ismertség, elismertség, hat gyermek, három unoka, egy asszony, akibe csaknem harminc éve szerelmes vagyok, izgalmas és változatos munka. El vagyok kényeztetve, nincs valós okom arra, hogy rosszul érezzem magam. Persze a kétségbeesés nem is kívülről támad, hanem belülről, s olykor elég egy pillanat, hogy mindent veszett ügynek lásson az ember... Az efféle kedélyingadozásokat, azt hiszem, senki sem spórolhatja meg magának. Ezek afféle halvány árnyai a Getszemáni-kerti vérverejtékes éjszakának. Jézusnál senki sem láthatta jobban, hogy mi az értelme az életének, a halálának, mégis át kellett kelnie a lelki szenvedés legmélyebb poklán. 

– Ön szerint, aki Milyenek a magyarok? címmel „útikalauzt” is írt kül- és belföldieknek, milyenek a honfitársaink ma, ha a húsvétról vagy más keresztény ünnepekről van szó? Hisznek például a feltámadásban?

 – Meglehetősen vegyesen kavarognak az ünnepi tartalmak, a lerészegedős locsolás rituáléja, a nagyáruházi leárazások körüli dulakodás, a nyuszikázós-kiscsibés gyermetegségek, a tisztító léböjtkúrák, a családi ünnepségek kötelező poénjai és feszültségei, a rosszullétig evés, és valahol a háttérben a feltámadás elég kevéssé hihető üzenete. Szlovén ismerősöm mesélte, hogy egy felmérés szerint az ottani templomjáróknak kevesebb mint a fele hiszi a test feltámadását. Valószínűleg nálunk sem lenne nagyon más ez az eredmény. Az egyik barátom még a szószékről is hallotta hirdetni, hogy ezt a feltámadósdit nem kell ám szó szerint venni, ez afféle képes beszéd, aki egyszer halott, az halott, kedves testvérek... A hívek nagyon szerették az atyát, nem akadtak fenn a szavain.

És bizony tényleg az abszurdumban, a képtelenben kell hinni. Ott voltam, mielőtt édesapám holttestét az izzó kemencébe tették. Nagyon megdöbbentő és megrendítő ott, akkor erősen vágyni arra, hogy a szétesett hús újra összeálljon, és még csak nem is az idelenti elképzelések szerint. Ugyanakkor, ha hagyom, hogy Isten elragadjon a maga emberi ésszel képtelennek látszó birodalmába, akkor ennél hajmeresztőbb tapasztalatok is érnek. Az a Teremtő, aki puszta anyagból életet hív létre, hogy ne tudná feltámasztani a szétesett anyagból elillant életet? Elméletileg ez ilyen tiszta, csak a gyakorlatban nehéz megélni. 

Egy ízben külföldről jöttem haza, és a pesti utcák, amelyeken autóztam, hirtelen erősen felidézték bennem apai nagyapámék sashalmi házának környékét. Megnéztem a GPS-ben, vajon milyen messze lehetek az egykori nagyszülői portától. Éppen imádkoztam, és nagyon erős vágyat éreztem, hogy megnézzem az azóta eladott épületet. Gondoltam, ha nem több mint negyed óra kitérő, akkor odagurulok. Húsz perc volt, de így is nekivágtam. A kocsiból kiszállva aztán sétálgattam a ház előtt, ahol gyerekkoromban többször is nyaraltunk, és könnyek között imádkoztam azért, hogy nagyapám, édesapám és én találkozzunk majd odafenn, Isten színe előtt, ahol szégyenlősség nélkül összeölelkezhetünk és táncolhatunk, olyan testben, amely akkor adatik majd nekünk. Részegítő akácillat terjengett akkor, ott, amit megszentelő jelnek vettem. Persze, aki nem hisz, elintézi ennyivel: akác, na és?

Édesapám nem volt az érzelmek embere, és bár biztos voltam a szeretetében, úgy éreztem, nem különösebben büszke rám és az életemre, inkább helyteleníti, hogy szakmai, elvi dolgokban másképp gondolkodom, mint ő. Fájt ez nagyon, de nem tudtam mit kezdeni a kínnal. Míg élt, sosem mertem rákérdezni erre, mintha lebénult volna a nyelvem olyankor. Egyszer egy imádságban elhatároztam, hogy jelet kérek tőle onnan, ahol most van, abból a másik életből. És mivel az akácvirágzás egyszer már hozzákapcsolódott, gondoltam, ha büszke volt rám, küldjön valami akáccal kapcsolatos jelet. Merészség ez a tél közepén, de legalább egyértelmű lesz a dolog, ráadásul Istennél semmi sem lehetetlen. Pár napra rá Szombathelyen jártunk a feleségemmel, a házasságunkról adtunk elő. Az ott kapott ajándékcsomagból két üveg akácméz is előkerült, az egyik ráadásul levendulás volt, ami talán a kedvenc illatom. És ha még mindig kételkedtem volna, nem sokkal később egy nagyon régen látott ismerősöm, akinek édesapám éppúgy az edzője volt, mint nekem, azt írta interneten, hogy büszke rám, pedig ez nem is igazán illeszkedett a beszélgetésünk irányához. Szóval nehéz a feltámadásban hinni, de ha ilyeneket tapasztal az ember, akkor még nehezebb nem hinni benne.

– A családja miként készül a húsvétra és hogyan ünnepli?

– Húsvétkor is, karácsonykor is nagytakarítás előzi meg az ünnepet. A tél maszatát elsikálni, az ablakoknak új fényt adni felemelő vesződség minden évben. A főzés, a közös vacsora is fontos elem, s akinek még nincs saját családja, de már nem itthon él, ilyenkor hazatér. A nagyhetet minden évben igyekszem megszabadítani az irodalmi munkáktól, és az itthoni együttlétekre meg a szertartásokra koncentrálni. Zsámbékon a premontrei rend viszi a plébániát, a liturgiát is szép tisztán vezetik. A nagyheti virrasztások rendje a legfontosabb vonalvezető, segít ráhangolódni az ünnepre. Végighallgatni Jeremiás siralmait, látni sorban kialudni a gyertyákat, sötétben hallgatni a gyermekek Kyriéjét mind nagyon mély, megrázó tapasztalások. Nagyszombat éjszakája meg valóban az év középpontja, tűzgyújtással, füstölővel, húsvéti gyertyaállítással, vízszenteléssel, hömpölygő olvasmányokkal, harangok visszajövetelével. Ott érzem azt, amit alighanem a szörfösök: hogy elég ráhagyatkoznom a hatalmas hullámokra. 

A férfiember különösen hajlamos versengve csak arra koncentrálni, mi az, amiben tényleg ő a jobb, amiben lenyomja a másikat, amiben pótolhatatlan. Aztán elkapja egy vacak vírus, vagy nyugdíjba megy, és kiderül, hogy valaki máris a helyére állt, s talán jobban is végzi ugyanazt a munkát. A verkli megy tovább. Igazán nem panaszkodhatom sikertelenségre, de két helyen érzem a maga teljes valójában, hogy helyettesíthetetlen vagyok. Amikor éppen megszületett gyermekeimet a kezembe kaptam, feleségem pedig kimerülten pihent a kórházi ágyon, akkor tudtam jól, hogy senki más, aki okosabb, szebb, kedvesebb, szakképzettebb, rátermettebb, nem tudná azt a gyereket úgy tartani, mint én. Egyszerűen azért, mert nekem adatott, hogy eleven állványa legyek. Én vagyok az apja. Ugyanígy a húsvéti szertartás évente ismétlődő feltámadási rítusa alatt is azt érzem, hogy nem kell teljesítenem. Elég, hogy létezem, hogy az vagyok, aki vagyok, mert Isten így akart engem, így teremtett meg szerelmesen, önmagának, és így teremt újjá nap nap után. 

Fotó: Raffay Zsófia

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. április 1–8-i számában jelent meg.