„Fentről nézve egész ez a kép” – beszélgetés Bozók Ferenc piarista tanárral, irodalmárral, költővel

– Kedves Feri atya! Már a második alkalommal működünk együtt Vácott. Itt voltál posztuláns és novícius, majd a tanulmányok és más iskolákban való tanítás után ismét ide kerültél, immár négy éve. Mivel a Váci Polgárban rendszeresen publikálsz, itt szeretnék feltenni néhány kérdést. Mondj valamit gyerekkorodról, papi és piarista indíttatásodról!

– Gyöngyösön születtem, Domoszlón voltam gyerek. Ez a falu a Mátra lábánál hever. Kamaszként sokat kirándultam a Mátra rengetegében. Ma már kicsit ijesztőnek tűnik felidézve, mennyit barangoltam akkoriban a sűrű erdőben, patakok mentén, hegyre fel és hegyről le, teljesen egyedül. Hagyományos vallásos neveltetést kaptam. Családunkban nagymamám járt templomba. Az elsőáldozáson és a bérmálkozáson csak úgy „átestem”, mint a többi gyerek. Annak ellenére, hogy gyerekkorom a nyolcvanas évekre, a szocializmus utolsó évtizedére esett, a párttagok gyerekein kívül lényegében minden gyerek volt elsőáldozó és bérmálkozó, és egyházi házasságot is szinte mindenki kötött. Nem vallásos meggyőződésből, inkább hagyományőrzésből. Mivel ez nálunk így szokás. Édesanyám akkor kezdett vasárnaponként templomba járni, amikor én kamasz fejjel elkezdtem ministrálni.

A papi hivatás gondolata az általános iskola után, tizenéves fejjel kezdett intenzívebben foglalkoztatni. Lényegében akkor fordultam Isten felé, amikor a gyerekek épp elfordulni szoktak a vallástól: a viharos kamaszkor idején. Nem voltam piarista diák, nem lebegtek személyes papi példák sem előttem, de szerettem olvasgatni a Bibliát, a Szentek életét, lelkiségi könyveket. Tizenévesen már voltak kedvenc szentjeim (például Assisi Szent Ferenc, Goretti Mária, Vianney Szent János). Plébánosom, Hegedüs Ferenc meglepődött, amikor bejelentettem neki, hogy a piarista rend iránt érdeklődöm. Mint említettem, nem jártam piarista gimnáziumba, de a piarista renddel való kapcsolatom már 16 éves koromtól megvolt. Az akkori tartományfőnök, Jelenits István lehetővé tette, hogy megnézzek néhány tanórát, nyílt napokra menjek, hétvégéket töltsek el a piarista kispapok (kalazantinerek) között, így valamelyest beleláthattam az életükbe. Ettől függetlenül a piarista rendbe viszonylag későn, 30 éves koromban jelentkeztem, immár Kállay Emil, majd Urbán József tartományfőnöksége időszakában. Piarista hivatásomban a papság és a tanárság együttes jelenléte, Isten és a gyerekek szolgálata volt igazán impulzív hatású.

– Tanulmányaid elég sokrétűek voltak. Beszélj ezekről!

– Eléggé egyoldalúan humán beállítottságú voltam egész életemben. Az iskoláimban a reál tantárgyakat nem szerettem, nem is voltam belőlük sikeres. Kisdiákként azt hittem, hogy a matematikát a gyerekek kínzására találták ki. A történelmet és irodalmat pedig szinte nem is tekintettem tantárgyaknak, annyira baráti viszonyban voltam velük. Így végül természetes volt, hogy a magyar–történelem szakot választom az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán. Az irodalom volt számomra a centrum, a tanulmányaim igazi „szíve”. A nyelvészetet és történelmet, vagy az angolt csupán afféle „irodalom segédtudományaiként” tanultam. Azt figyeltem, ezek a tantárgyak hogyan hasznosíthatók az irodalmi érdeklődésemhez. Az irodalom tanszék oktatóinak és hallgatóinak egy részével még ma is vannak személyes, baráti kapcsolataim. Aztán a Sapientián ehhez utólag jött a teológia. Ez fontos volt az érettebb, komplexebb hitismeret szempontjából, ráadásul lényegében a teológia is humán tudománynak tekinthető. A teológián a lelkiségtörténet, valamint a teodicea (filozófiai istentan) voltak a kedvenceim.

– Már több helyen megfordultál, tanítottál! Beszélj ezekről a helyekről, ottani élményeidről!

– A magyar–történelem szak elvégzése után, friss diplomásként Gyöngyöspatán tanítottam évekig. Ez egy rengeteg kihívással teli általános iskola volt nagyszámú roma tanulóval, rengeteg küzdelemmel, de csupa szív és egymást szerető tantestülettel. Osztályfőnökként nagyon jó kis osztályom volt, majdnem teljes létszámban eljöttek az osztályomba járó gyerekek a noviciátusom utáni első fogadalmamra is. A roma gyerekekkel sem volt különösebb gondom, talán csak annyi, hogy amikor kitavaszodott az idő, többségüket már „lepkehálóval” kellett összeszedni, nem akartak bejárni az iskolába. Immár piaristaként Kecskeméten tanítottam négy évig, itt nagy sikerek és nagy kudarcok egyaránt értek. Eléggé túl is voltam terhelve. A kecskeméti évek után kissé alábbhagyott a tanítással kapcsolatos lelkesedésem is, elgondolkodtam, vajon nekem való-e a tanárság. Gödön aztán érdekes volt szakmunkás fiúknak hittant tanítani. Amikor elkezdtem, nagyon szorongtam, de utólag meg kell állapítani, hogy összességében sokkal pozitívabb volt a gödi iskolai életem, mint amire számítottam. Egy-két kivételtől eltekintve jól kijöttem a srácokkal.

– Beszélj itteni iskolai munkádról! Milyen lelkipásztori feladatokat látsz el?

– A váci munkámban azt szeretem, hogy több korosztállyal is van kapcsolatom. Órát például a kis ötödikeseknek és a tizenkettedikeseknek is tartok. A magyar és hittan tanítása egyféle találkozás a diákokkal, a mentori feladatok, ebédfelügyelet, tanulószoba és kollégium, valamint a bűnbánati liturgiák, gyóntatások, lelkigyakorlatok, kirándulások, diákmisék is fontos területek a nevelői munka szempontjából. A diákokkal kapcsolatos feladataim során különösképp a tanári és lelkipásztori énem gyakran furcsán egymásba játszik, esetenként sem a gyerekek, sem én nem tudom világosan, hol vannak a tanárságom és papságom világos határai, ha vannak. A megszokott iskolai és templomi lelkipásztori feladataim mellett esetenként szoktak tőlem lelkipásztori segítséget (mise, gyóntatás, keresztelés, esketés, lelkigyakorlat, triduum) kérni egyéb plébániák is, főként a váci Barátok temploma és szülőfalum, Domoszló és annak filiái.

– A pedagógia mellett irodalmi tevékenységet is folytatsz, köteteid jelentek meg, verseid pedig különböző folyóiratokban. Beszélj ezekről, mutass be néhányat műveid közül!

– Verseket és olyan szépirodalmi tárgyú esszéket írok, amelyek kevésbé szakmunkák, inkább ismeretterjesztésre vagy népszerűsítésre szánt írások. Olyan esszék ezek, amelyekben egy szerzőre, műre vagy irodalmi jelenségre próbálom ráirányítani a figyelmet. Publikációs gondjaim nincsenek. Önbizalmamat próbálom táplálgatni azzal, hogy eddig majdnem minden országos terjesztésű szépirodalmi folyóiratban jelentek már meg műveim. A verseskötetek és esszékötetek mellett szerkesztettem és korrektúráztam már antológiát és írtam interjúkötetet, melyben 26 kortárs költővel beszélgettem. Mindegyik beszélgetés mélyinterjú volt életről és művekről. Önálló köteteim: Szélkutya (esszék és versek), a Z-füzetek sorozatban jelent meg. Ezt a kötetet a Magyar Írók Egyesületének szépirodalmi folyóirata, a Lyukasóra támogatta. Előszavát Lisztóczky László irodalomtörténész írta, utószavát Simor András, az Ezredvég folyóirat főszerkesztője. Második könyvem a Tükörkrisztus (esszék), a Littera Nova Könyvkiadó jelentette meg a 2009-es ünnepi könyvhétre. Előszavát szintén Lisztóczky László irodalomtörténész írta, utószavát Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, az Agria főszerkesztője. Harmadik könyvem címe: Azúrtemető (versek és esszék) a Z-könyvek sorozatban jelent meg 2010-ben, a költészet napjára. A könyv előszavát és hátsó borítójának fülszövegét Szilágyi Márton irodalomtörténész írta. Negyedik könyvem a Rubinpirosat visz a nyárba (félszáz vers), melyet a Hét Krajcár Kiadó jelentetett meg a 2010-es ünnepi könyvhétre. Ez a könyv egy folyóirat-válogatás; szépirodalmi folyóiratokban megjelent verseimből válogatott ötven verset a kiadó. A kötet előszavát és fülszövegét Ködöböcz Gábor írta, a könyvben Tóth Dóra rajzai láthatók. Ötödik könyvem a Szilveszteri gótika, mely tíz esztendő verseiből és esszéiből válogat, a 2011. évi ünnepi könyvhétre jelent meg, a Porta Könyvkiadó gondozásában. Előszavát Czigány György, utószavát Buda Ferenc írta, az illusztrációkat Tóth Dóra készítette. A 2013-as ünnepi könyvhétre két könyvem jelent meg. Az egyik a 26 kortárs magyar költővel készített interjúkat tartalmazó Kortársalgó című beszélgetőkönyv a Hét Krajcár Kiadó gondozásában, a másik a Költői Budapest, Budapest költői című versantológia, melyben 57 mai magyar költő Budapestről írott verse olvasható, az Antológia Kiadó gondozásában. A könyv előszavát magam írtam, én szerkesztettem és korrektúráztam a kötetet. 2014-ben megjelent könyvem címe: Magán(y)lexikon (szubjektív kislexikon, aforizmák, verstöredékek), Üveghegy Kiadó. A 2015-ös ünnepi könyvhétre két verseskötetem látott napvilágot. Egyik a Tükörtenger, a Rézbong Kiadó gondozásában. A kötet tíz év folyóirat-publikációiból válogat, előszavát és fülszövegét Alföldy Jenő irodalomtörténész írta. Másik a Holt költők társtalansága, mely újabb, eddig kötetbe fel nem vett verseket tartalmaz. Fülszövegét Lezsák Sándor írta. (Antológia Kiadó).

– Milyen konkrét terveid vannak a jövőre nézve?

– Pillanatnyilag nincs nagyobb lélegzetű irodalmi tervem. Egyik kiadó hitegetett, hogy kiadnának tőlem egy verstani kislexikont. Nagy lendülettel el is kezdtem írni, szerkeszteni, de végül azt mondták, mégsem kérik, vagyis, nem tudják, kérik-e.

– Az interjú készítése előtt ünnepelted névnapodat. Mi az, ami védőszentedben megragadott?

– Mondhatom, hogy Assisi Szent Ferencnek kulcsszerepe volt a hivatásomban. Franco Zeffirelli Napfivér, holdnővér című szentimentális filmje nagyon megragadott kamasz fejjel. Igen szentimentális, „lírai” kamasz voltam. Tetszett a radikális szegénység, a totális Istennek adott élet, és az a nagy szeretet és szabadság, ahogyan azt Ferenc és első társai megélték. Külön kedves számomra Ferenc teremtett világgal, állatokkal, növényekkel kapcsolatos tisztelete, gyengéd szeretete. Ma már jobban érzékelem a film gyengeségeit is, de mégis hálás vagyok, hogy ez a film ráirányította a figyelmem Szent Ferenc alakjára. A film nyitott utat a Szent Ferenc iránti érdeklődésemnek. Kamaszként mindent elolvastam Szent Ferencről, ami magyarul hozzáférhető volt. Azóta biztosan jelentek meg olyan művek, amiket még nem olvastam.

– Mi az, amit még szívesen megosztanál az olvasókkal?

– Talán egy tanács magamnak és másoknak: lényegében alig számít, hol élsz, mi a munkád. Inkább az számít, hogy azoknak az embereknek, akikkel itt és most azonos korban és azonos területen élsz, próbálj meg a magad szerény lehetőségeivel inkább örömükre, mint bánatukra létezni.

– Fejezzük be ezt a beszélgetést egy rövid, frappáns verseddel, amit amolyan ars poeticaként ide írnál!

Alábbi, Bizánc című versem fő mondanivalója az, hogy töredezettnek, tökéletlennek és sérülékenynek, kuszának érzékelt létezésünk talán majd a halálunk után ragyog fel, mint a bizánci mozaikok, amelyeket csak kellő távolságból tudunk szépnek és egésznek látni.

Forrás és fotó: Piarista.hu

Magyar Kurír