„Istenem és mindenem!” – Látogatóban Assisi Szent Ferenc Segítő Nővéreinél Balatonkenesén

Megszentelt élet – 2021. március 2., kedd | 20:23

Keneséről szinte mindannyiunknak a Balaton, a nyaralás jut az eszünkbe. Ez a kép azonban más árnyalatot kapott, amikor meglátogattuk a több mint húsz éve ott élő Halasi Gabriella M. Teréz és Takács Tünde M. Erzsébet nővéreket, hiszen amit habitusukban járva megjelenítenek, az is szorosan hozzátartozik a Balaton-parti városhoz és a környékhez.

Homályos, téli délután fogad bennünket Kenesén; jó alkalom ez arra, hogy átéljük, mennyire hiányzik már a fény, főleg itt, a Balatonnál. Ünnepre készülnek itt, többen is: a templomból kihallatszik az orgonaszó, az esti szentmisére gyakorolnak, Teréz és Erzsébet nővérek pedig a templom mögötti házban igyekeznek gyorsan ráhangolódni az esti ünnepre a munkával töltött nap után. Amikor találkozunk, örömmel, izgatottsággal telik meg a levegő, érzi ezt a kis fekete kutya is, aki „vigyáz rájuk”. Szent Ferenc lelkülete szerint választották ki:

menhelyről került hozzájuk, és azért pont ő, mert a fekete kutyákat általában mindenki otthagyja.

Búcsúzóul még azért kicsit bepiszkítja tappancsaival a szép fekete-barna ünnepi habitust. 

A Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén tett fogadalomújítás egészen különleges. Máskor mindig a helyi közösség előtt, csendesen zajlik az az esemény, ami most, hogy a két nővér huszadik évfordulót ünnepel, Udvardy György érsek jelenlétében történik. Hiszen ő az egyházmegyei jogú Assisi Szent Ferenc Segítő Nővérei Közösségének legfőbb elöljárója. 1996–1997-ben jöttek Kenesére az első nővérek, Erzsébet is. 2000 októberében, éppen aznap, amikor az örökfogadalmát tette le, megérkezett a közösségbe Teréz nővér. Most ketten élnek itt, és együtt szolgálják az Egyházat szem előtt tartva Ferenc pápa kérését: a középkori eredetű ferencességből nem a keretekre, hanem a lényegre kell helyezni a hangsúlyt.

Ahogyan annak idején III. Ince pápa álmában a düledező templomot megtámogatta Ferenc, ők is úgy igyekeznek segíteni az Egyházat plébániai és egyházközségi szinten.

Lelkigyakorlatok tartásával, lelkivezetéssel, hitoktatással fordítják az emberek figyelmét Isten felé. Ez utóbbi esetében arra törekednek, hogy ne csak a tudást adják át, hanem lehetőséget teremtsenek arra is, hogy a testvéri közösségben megtapasztalható legyen az öröm és Isten jelenléte. Jelmondatuk, mely Szent Ferenctől származik, szintén az örömre való meghívásról szól: „Mi Isten komédiásai vagyunk, és azért küld bennünket a világba, hogy az embereket megtanítsuk az igazi örömre!” Legfőbb vágyuk, hogy megszerettessék az emberekkel azt az örömöt, amely Istentől származik, mély belső átalakuláshoz vezet, és nem csak a földi életre szól. 

Napirendjük kialakításának kulcsszava a rugalmasság. Reggel nyolctól általában délután háromig tartanak az órák. Mindennap szentmisén vesznek részt, olvassák a Szentírást, és szentségimádásban töltenek időt Jézussal. A teológiai olvasmányokban való elmélyülés a töltődésen kívül azt is szolgálja, hogy képezzék magukat, és legyen mit átadniuk a rájuk bízottaknak. Saját felelősségük, hogyan illesztik be a mindennapokba mindezt.

Ha túl sok feladat torlódna össze, egy másik, csendesebb napon pótolják, ami elmaradt. 

Teréz nővér számára a legnagyobb öröm a lelkivezetésből fakad: abból, amikor az imádkozó ember eljut az egyirányú kommunikációtól odáig, hogy beszélget Istennel. Erzsébetnek pedig az jelent nagyon sokat, amikor az egykori kis tanítványai immár szülőként hitoktatásra hozzák hozzájuk a gyermekeiket. Ezek az alkalmak mindig megmutatják, hogy nem szélbe szórt maghintés, amit a nővérek a hétköznapokban tesznek; Isten titokban akkor is dolgozik, amikor ők ebből semmit sem látnak. 

A Kenesén töltött több mint húsz év alatt sok minden megváltozott az életükben a szolgálatok és a feladatok terén. Azelőtt kevesebb iskolába és óvodába mentek hittant tanítani, most már Balatonvilágosra és Balatonfőkajárra is átjárnak.

Mindketten tanári végzettséget szereztek. Teréz csak az iskolákban hetente közel száz gyerekkel találkozik, Erzsébet az óvodákban még további ötvennel-hatvannal. 

Itt, Kenesén az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a fiatalok a gimnáziumi éveikben más városokban tanulnak, hétvégente és az iskolai szünetekben pedig hazajárnak. Nyáron nem csak velük, hanem természetesen a nyaralókkal is megtelik a Balaton-part. A közösség iránti igény megvan minden itt élőben és ide látogatóban, bármilyen korosztályból származzon is. A közösségépítésre egyre nagyobb lett az igény. A nővérek mindig is szerették volna, hogy a fiatalok minőségi közösségekhez tartozhassanak, ezért hittanos napokat, filmnézéseket, adventi készülődéseket, kirándulásokat szerveztek, pásztorjátékkal készültek a karácsonyra.

Már ezeken az eseményeken is megtapasztalhatták, hogy amikor összegyűlnek a testvérek, köztük van az Úr.

Amikor egyszer a tervezett kirándulást elmosta az eső, és vagy harmincan bennrekedtek a csöpp kis plébániai szobában, nem volt mit tenni, játszani kezdtek. Olyan jól sikerült ez az alkalom, hogy a gyerekek ettől fogva már nem kirándulásra vágytak, hanem a közös játékra. „Máskor egyházközségi farsangot tartottunk – meséli Erzsébet nővér –, kis műsorokkal bemutatkoztak a különböző csoportok. Titokban mindenki tartott attól, hogy nem fog tudni bekapcsolódni a közös játékba. De nem így lett! Akkor átszakadtak ezek a gátak.” 

Amikor Istennek szentelt életű emberekkel találkozunk, szeretnénk megtudni, hogyan alakult az életük, milyen utat jártak be a hivatásuk elfogadásáig. Miként vezette őket Isten, és honnan indultak? Mi vonzotta őket az Egyház szolgálatára? Erről is beszélgettünk a nővérekkel.

Teréz nővér Szegedről származik. Pécsett végzett közgazdaságtudományi egyetemet. Egy nemzetközi cégnél dolgozott könyvvizsgálóként, majd vezetési tanácsadóként. „Elemző, szétszedő-összerakó típus vagyok – mondja –, a karrierem szépen bontakozott, tele voltam sikerekkel és kihívásokkal. De egy nap megkérdeztem magamtól, hogy mi a távlata ennek az életnek. És mi az ára? Láttam, hogy a kollégáim is mennyi lemondást kénytelenek megélni. Néha heti nyolcvan órát is dolgoztunk, hétvégente csapatépítő tréningeken, workshopokon vettünk részt, külföldi utakra jártunk. A taxisok már jól ismertek, mert éjszakánként ők vittek haza a munkahelyemről. Bármilyen magas volt is a fizetésem, nem éreztem, hogy kárpótolna a lemondásokért, és nem láttam, hogy a munkámnak igazán értelme lenne. Ekkor kezdtem ismerkedni különböző vallásokkal, mert gyerekkoromban nem kaptam ilyen irányú nevelést.

Isten azonban megtette a maga lépéseit. A gyermekkori barátnőm felkért keresztanyának, így kerültem kapcsolatba a római katolikus hittel.

Aztán elkezdtem szentmisére járni, és Isten jelenléte beszippantott. Vágyakozva néztem a szerzetesekre: milyen jó nekik, hogy teljes szívvel, minden erejükkel Istennek élhetnek! Egyszer, amikor itt nyaraltam Kenesén, megismertem a segítő nővéreket, és akkor valahogy úgy éreztem, ha Istennek jó ez a hely, akkor nekem is jó. Ez 2000-ben volt, akkor három nővér és egy jelölt volt itt.” 

Erzsébet korábban, 1996. január elsején költözött ide. Akkor még a Szent Ferenc Leányai közösséget találta itt, amelynek tagjai az egyházi szolgálaton kívül betegápolással is foglalkoztak. Most ők szolgálnak a Budapesti Szent Ferenc Kórházban. Erzsébet azonban nem érzett hivatást a betegápolásra, ezért két másik nővérrel együtt Kenesén maradt. „Miskolcról származom. Abban hasonlít az életutam Teréz nővéréhez, hogy én sem gyakorló keresztény családban nőttem fel – osztja meg velünk a történetét. – Ez azért így nem teljesen igaz, hiszen negyedik osztályos koromban a görögkatolikus nagymamám vitt el misére, szerette volna, hogy elsőáldozó legyek. Arról az első miséről úgy jöttem ki, hogy azt mondtam neki: »De jó a papoknak, ők teljesen Istennel vannak, állandóan!« Ezután persze elkezdtem misére, hittanra, kórusba, csoportokba járni. A lelkivezetőmmel később sokat beszélgettem arról, hogy valami nem stimmel velem.

Nem értettem, hogy a társaim, akik házasodnak, hogyan tudják egyszerre választani Istent és egymást. Nekem úgy tűnt, hogy nem lehet egyszerre mindkettő mellett dönteni.

Egy lelkigyakorlaton aztán imádkoztak értem, de nem mondtam meg, miért kérek imát. Ekkor váratlanul elhangzott Izajás könyvéből ez a szentírási szakasz: »Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy!« Úgy éreztem, ez az, ez nekem szól! Mindamellett az a karakter vagyok, aki szeret várni, így kereskedelmi iskolába jelentkeztem és jártam. Évekkel később mégis ide vezetett az utam, a nővérekhez.” 

Magyarországon sok kis létszámú női ferences rendet tartanak számon. Karizmájukat tekintve vannak közöttük betegápoló és szegénygondozó közösségek is, de közös bennük, hogy valamennyi Szent Ferenc lelkiségét követi a szegénységben, az egyszerűségben és az odaadottságban. „Ferenc tanítását leginkább az írásaiból ismerhetjük meg – fejti ki Erzsébet –, a Regulából és A meg nem erősített regulából, amely elénk tárja, miről is álmodott. Ezek az írások tulajdonképpen kivonatolt evangéliumok; a lényegre: a szeretetre, az örömre és az istenkapcsolatra fókuszálnak.

Szent Ferenc elment a szegényekhez, ez igaz, de a lényeg mégiscsak ez volt számára: »Istenem, mindenem!«”

A ferences női rendek nagyon összetartók, évente összegyűlnek zarándoklatokra vagy képzésekre. Persze az is gyakran előfordul, hogy nyáron a Balatonnál találkoznak, a vízpart nagy vonzerő. Sokat tanulnak ilyenkor egymástól: a klarissza nővérek például este közvetlenül lefekvés előtt elolvassák a másnapi evangéliumot, de nem elmélkednek rajta, egyszerűen hagyják, hogy a szívükben ezzel a gondolattal térjenek nyugovóra.

Teréz nővér a Boldogságos Szűz Máriát tartja a mesternőjének. Amikor két évvel ezelőtt Názáretben járt, az angyali üdvözlet helyén, eltűnődött azon, hogy hiába volt Mária nagyon okos nő, mégsem érthetett mindent azokból a különleges mondatokból, amiket az angyal mondott neki. És mégis életre szóló döntést hozott, igent mondott Istennek. Teréz arra jutott, hogy ő sem tehet másként. Hiába elemzi az eshetőségeket egy-egy döntéshelyzetben, van egy végső pont, amikor nem lehet megérteni a dolgokat.

Isten ilyenkor nem vár tőlünk mást, mint egy egyszerű igent. 

A jubiláló nővérek nagy hálával emlékeztek meg azokról, akik a hivatásuk formálódása során kísérték őket. Terézt Nemes Ödön SJ atya készítette fel az örökfogalomra, és kísérte a további években is. Ő bontakoztatta ki benne a személyes istenkapcsolatot, és tanította neki azt, hogy Isten vele együtt lélegző, személyes Isten. Ő képezte ki lelkivezetőnek is. Erzsébetet nyolc évig kísérte Keszthelyen egy kármelita atya, Szűcs János Sándor OCD. A nővér még most is elcsodálkozik azon, hogy elkötelezett kármelita létére mennyire hagyta őt ferencesként kibontakozni. Szerzetesi életével ugyanakkor tanúságot tett arról, hogyan lehet a mindennapokban megélni a hivatást, és hogy miként maradhat meg az ember szívében az a vágy, amit először érzett Jézus követése és a szerzetesség iránt.

A nővérek rendi nevét az elöljáró választotta ki. Teréz a három lehetséges név közül pont azt kapta, amelyiket a legkevésbé szerette volna. Kis Szent Teréz olyannak tűnt számára, mint egy aranyos, fiatal szent, akiről sokaknak az „édes kedvesség” jut az eszébe. Hogy nevével azonosulni tudjon, elkezdte lebontani a szent alakjáról azt a kulturális leplet, amely eltakarta előle névadója igazi arcát. Így meglátta benne azt a nagyon is határozott nőt, aki valóban hősies fokon gyakorolta az erényeket. Megtanulta tőle például a tapintatot, ami oly sokszor hiányzik a mai kommunikációnkból.

Szeretjük kimondani, amit gondolunk, és nem törődünk azzal, mit okozunk ezzel a másiknak.

Hogy miként dolgozza fel a hallottakat, az már az ő gondja... Teréz nővér azt is felismerte, hogy a kapott név mennyire előreviszi a lelki fejlődésében, a lelkivezetői szolgálatában, és idővel már a gondviselés megnyilvánulásaként tekintett rá.

Erzsébet két nevet terjesztett az elöljáró elé: édesanyja miatt, aki akkor már nem élt, és akit szintén így hívtak, szerette volna, ha az Erzsébet nevet kapja, de még ennél is jobban vágyott a lisieux-i szent nevére. Végül nem ő, hanem később a társa lett Teréz, meséli nevetve. Ő is ráébredt arra, hogy a nevében kincset kapott. Árpád-házi Szent Erzsébet volt az első magyar ferences szent, Assisi Szent Ferenccel kortársa. Négyévesen el kellett hagynia a hazáját, huszonéves korában meghalt a férje, akit szerelemmel szeretett, majd a gyermekeit biztonságban tudva szerzetesnek állt, hiszen mindig Isten volt számára az első. Lehetett volna olyan, mint bárki más a wartburgi várban, de ő meglátta a lényeget: „Istenem, mindenem!” 

Ez a vallomás hangzott el a fogadalomújító nővérektől a szertartásnak megfelelő szavakba öntve a beszélgetés után is, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, a szentmisén. És tudjuk, hogy nem csak akkor, hanem azóta is, újra és újra. 

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria