„Keresztény társadalmi mártírium 1944–1956” címmel rendeztek konferenciát Budapesten

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az emlékkonferencia fővédnöke Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke és Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke volt. A konferencia díszvendégei olyan egyházi személyiségek voltak, akik megjárták a kommunista börtönök, táborok poklát, és hűségükkel tettek tanúságot Krisztus követéséről és magyar hazafiságukról.

Prőhle Gergely a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként, a konferencia házigazdájaként és mint a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője köszöntötte a jelenlévőket.

Veres András győri megyéspüspök, az MKPK elnöke megnyitóbeszédét XI. Piusz 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű enciklikájának egy részletével kezdte: „A kommunizmus két célt tűzött ki maga elé tanításában és cselekedeteiben, és nem titkon, kerülő úton munkálkodik elérésük érdekében, hanem nyíltan, a legnagyobb nyilvánosság előtt, és minden módon, a legerőszakosabb eszközökkel is: a könyörtelen osztályharcot és a magántulajdon teljes eltörlését…” A főpásztor az idézet kapcsán hangsúlyozta, a pápa nagyon világosan fogalmazott. Pár esztendővel később mindenki megtapasztalhatta, hogy mindezek a társadalom különböző területein megvalósultak az egyházakkal, az egyháziakkal szemben. Nem véletlen tehát, hogy nagyfokú félelem töltötte el Közép-Európában az embereket, amikor látták a szovjet hatalom érkezését. A kommunizmus rémtetteivel való szembenézés még ma is sokak számára kényes vagy kényelmetlen, pedig a 80–100 millió áldozat emléke megköveteli. Bírói ítélet nélkül rabsorsra kényszerített tömegek munkatáborokban, minden emberi mértéket gátlástalanul meggyalázó módon sínylődtek vagy lelték halálukat. Akik nem kerültek munkatáborokba, azok is célpontjaivá váltak az elnyomóknak, különösen az értelmiségiek és az Egyházban, az Egyházért dolgozók. A kommunizmus arra törekedett, hogy az egyházi struktúrát teljesen megsemmisítse. Beszéde végén Veres András püspök örömének adott hangot, hogy a konferencia hozzájárul ahhoz, hogy a történelem ezen időszakát kevésbé ismerők is képet kapjanak a rendszer embertelenségéről, valamint az egyháziak helytállásáról, küzdelméről.

Szabó István református és Gáncs Péter evangélikus püspök köszöntőszavai után Balogh Margit, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa előadását hallhatták a jelenlévők Isten ledöntött templomában… címmel.

A történész az 1944 és 1956 közötti időszakról elmondta, az első években még csak formálódott a diktatúra, csupán egyes baloldali pártok fogalmazták meg egyházellenességüket. Utóbb Mindszenty József bíboros érsek vált az ellenállás szimbólumává, így a kommunista politikai hatalomátvétel után a vallással és képviselőivel szemben még erőszakosabban léptek fel, aki útjukban volt, azt félreállították, másokat megfigyeltek, ellenőriztek. Balogh Margit kiemelte: az 1956-os forradalom után bár hangsúlyeltolódások voltak, lényegében a rendszerváltozásig folyt az egyházellenes ideológiai harc a hatalom részéről.

Mirák Katalin a Magyarországi Evangélikus Egyház tárgyalt időszakbeli történetét mutatta be. Mint mondta, a fokozatosan kiépülő kommunista diktatúra az Egyház számára merőben új körülményeket teremtett. Korábban soha nem tapasztalt állami nyomás nehezedett rá, amely tevékenységét próbálta korlátozni, ellehetetleníteni. Ebben a világban kellett önazonosságát megőriznie. E kor üldözött, bebörtönzött, kisemmizett evangélikusai alkották a szenvedő, mártír Egyház tagságát.

Lengyelországból érkezett Bogdan Stanaszek római katolikus pap, a krakkói II. János Pál Pápai Egyetem tanára. Előadásában a lengyel Katolikus Egyház szovjet csapatok bevonulása utáni sorsát mutatta be. Kiemelte, hogy egy átmeneti időszakban, amikor a kommunisták az ellenzékkel, illetve a földalatti függetlenségi mozgalmakkal harcoltak, sajátos játékot űztek az Egyházzal. Igyekeztek felhasználni a klérust saját céljaik elérésére. Az Apostoli Szentszékkel felmondták a konkordátumot, és fokozatosan száműzték az Egyházat a társadalmi élet különböző területeiről. A legfőbb csapásra 1953. február 9-én került sor, amikor meghozták az egyházi pozíciók betöltéséről és létrehozásáról szóló dekrétumot. Ebben kötelezték a papságot, hogy esküdjön fel a Lengyel Népköztársaságra. Ezt követően növekedett a terror, ami Czesław Kaczmarek püspök és Stefan Wyszyński prímás letartóztatásához vezetett. A következő esztendőkben a kommunisták iparkodtak teljesen megtörni az Egyházat. 1954-ben bezárták a teológiai karokat, az ország nyugati részén felszámolták a női szerzetesrendek kolostorait. Ennek ellenére a társadalom kitartott az Egyház mellett. Ennek egyik bizonyítéka volt, hogy 1956. augusztus 26-án a Jasna Góra-i nemzeti fogadalmi ünnepségre közel egymillió hívő érkezett. (Az ünnepség során megújították Lengyelország 300 évvel korábbi felajánlását a częstochowai Fekete Madonnának és imádkoztak őrizetben tartott prímásukért – a szerk.) Ennek következtében indulhatott meg a politikai enyhülés időszaka, így még az év októberében szabadon engedték Wyszyński bíborost, aki visszakerült korábbi hivatalába.

Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke a Magyarországi Református Egyház második világháború végétől az 1956-os forradalomig tartó időszakát ismertette előadásában. Ebben szólt Ravasz László püspök nyílt politikai nyomással való félreállításáról, s arról, amiről a többi előadó is: az egyházak kétféle túlélési stratégiájáról, az ellenállásról vagy az együttműködés lehetőségéről.

Holló Péter egyháztörténész a magyar kisegyházak sorsát mutatta be. Mint mondta, 1939-ben egy belügyminiszteri rendelet több szabadegyházi közösség működését tiltotta be, ezt az intézkedést az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-ben vonta vissza. 1950-ben azonban Révai József népművelési miniszter, a Rákosi-korszak legfőbb politikai ideológusa közzétett egy nyilatkozatot, amelynek értelmében többek között a „klerikális reakció” visszaszorításának céljából a kisegyházakkal szembeni fellépést sürgette.

Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója Galambos Miklós zalaegerszegi plébános (Mindszenty József utóda a plébánián) életútján keresztül mutatta be azokat a stratégiákat, amelyekkel a kommunista időszakban papként működni lehetett. Galambos Miklós a II. világháborút követően gyakran járt Veszprémbe személyes találkozóra a püspökhöz. Üldözéséhez minden bizonnyal e jó kapcsolat is hozzájárult: 1952-ben az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, két és fél évi börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után is többször zaklatták, ő azonban titokban könyvet írt Bódi Mária Magdolna életéről, akit 1945-ben szovjet katonák gyilkoltak meg.

Ewa K. Czaczkowska lengyel történész, újságíró Wyszyński prímás internálásáról tartotta előadását. Mint mondta, a bíboros számára igazi mártírként a fogság évei a nemzet szenvedésében való részvételt, illetve a lengyel Egyházért való vallásos felajánlást jelentették.

Denisa Bodeanu román történész Márton Áron püspök börtönéveiről beszélt a konferencián. Hangsúlyozta, a II. világháborút követően, 1948-tól a romániai kommunista rezsim rendkívül agresszív vallásellenes politikát folytatott, felmondták a Szentszékkel kötött konkordátumot is. Ezt követően érvénybe lépett az az egyházellenes törvény, mely lehetővé tette, hogy elvegyék az egyházi iskolákat és ingatlanokat, felszámolják a katolikus egyházmegyék többségét, valamint bevezessék az egyházak fölötti állami irányítást. 1949-ben letartóztatták Márton Áron gyulafehérvári püspököt, az erdélyi ellenállás fejét. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) munkatársa a püspökről fellelhető nyomozati anyagokat ismertette, beszélt a főpásztor börtönben átélt szenvedéseiről, illetve 1955-ös szabadulásának hátteréről is.

A délután során a további előadók az elnyomó apparátus működéséről, „jogi” hátteréről, a női és férfi szerzetesrendek megpróbáltatásairól tartottak előadásokat. Emellett szó volt a II. világháborút követő szovjet deportálásokról (amit a kommunisták cinikusan csak úgy emlegettek: „magyarkérdés vagonkérdés”), a kárpátaljai római katolikus és református egyház szovjet csapatok bevonulása utáni megpróbáltatásairól, illetve a kárpátaljai görögkatolikusok üldözéséről és a „földalatti egyház” kiépüléséről.

Fotó: Lambert Attila

Bókay László/Magyar Kurír